20141112van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan1

Beszélgetés

VAN-vita: Mennyire lehet macsó egy kamera?

Éber Márk Áron

2015/02/14

Folytatódik beszélgetésünk a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanról – alább Éber Márk Áron (vagyis masemalszom) válaszszövegét közöljük.

Amikor először olvastam Pálos Máté írását („Mennyire lehet macsó egy szemüveges bölcsész?”), amiben – a VAN-ról (is) szóló – posztom fő állítását vitatta, azt gondoltam, igaza van. Márpedig mivel állításaink egymással szöges ellentétben állónak látszanak, ha neki igaza van, akkor nekem szükségképpen tévednem kellett. Feltéve persze, hogy a film ugyanazon szintjéről beszélünk. Az alábbiakban tisztázom az álláspontomat, pontosítok.

Sommás megállapításom, miszerint a VAN „reflektálatlanul macsó”, nehezen védhetőnek tűnik, vagy legalábbis számos félreértésre ad okot. (Újranézve a filmet, mindez számomra is nyilvánvalóvá vált.) A konfrontatív hangütés után talán jobb lesz részemről is elemzőbben viszonyulni ahhoz, ami a vásznon látható, és amiről Máté nálam sokkal higgadtabban írt.

A filmbéli Áron valóban nem macsó. Pontosan az ellenkezője: „passzív, sodródó, cselekvőképtelen, esetlen” – írja helyesen Máté. Abban is igaza van, hogy a legtöbb helyzetben mások döntenek helyette, gyakran éppen a filmben szereplő női karakterek: a film szerint Eszter dönt úgy, hogy szakít, Tinta Éva, hogy más dolga van, a portugál lány, hogy felszedi-e Áront, a gyászoló lány, hogy felmennek-e a torra, a bárban megismert lány, hogy felviszi-e Áront magához és meztelenül felkínálja-e magát vagy sem. Kis túlzással minden másról pedig Áron anyja határoz. (Beleértve, hogy a családi születésnapon Áron meg van-e fésülve, és ha igen, hogyan; mit visz magával a bőröndjében Portugáliába; elkészül-e a CV-je; megy-e a HR-es Zsanetthez és így tovább.)

Áron legfeljebb csak ellenállni tud az anyjának (ideig-óráig), de aztán jobbára úgyis az történik, amit az anyja akar. (A repülőjegy beváltása ebből a helyzetből való elmeneküléssel is kecsegtet.) Talán valóban úgy van, ahogy Máté írja: „Több határozott, cselekvőképes, saját erősségeivel tisztában lévő, döntési helyzetben határozottan viselkedő, öntudatos nővel szemben áll egy sodródó, esetlen, passzív, tehetetlen, kicsit kétbalkezes férfi, akinek nem igazán akar összejönni semmi.” Feltéve, hogy eleget megtudunk a filmből e nőkről ahhoz, hogy vonatkozó tulajdonságaikat megítéljük. (Ebben nem vagyok biztos.)

Abban viszont igen, hogy a kamera Áronnal van.

A film a világot Áron és a srácok világaként mutatja be. Természetesen nem úgy, hogy végig Áron szeme lenne a kamera (hiszen akkor sosem látnánk őt magát). A kamera azonban nem is neutrális: Áronnal megy, a srácokkal van, azt mutatja meg, ahogy ő (illetve ők) éli(k) meg az eseményeket. Sokhelyütt olvashattuk: a film írója, rendezője, operatőre, Reisz Gábor, mindenekelőtt a saját élettapasztalataiból merített. (Ez pedig, ha nem is természetes, érthető: honnan is meríthetett volna? Különösen bemutatkozó nagyjátékfilmje megalkotásakor.)

Innen érthető az is, hogy a kamera részvétet kelt Áron iránt, néha kicsit kineveti ugyan, olykor mintha még finoman élcelődne is rajta, de azért mindvégig rokonszenvet ébreszt iránta. A kamera egy antimacsó antihős tapasztalatait mutatja meg férfiszemmel. Egyszerűen csak az által, hogy mit mutat meg és mit nem. És pontosan ettől lesz a film valóságábrázolása férfiközpontú, illetve férfiszempontú.

20141031van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan

Ide kapcsolódik Pálos Máté másik fontos megállapítása is: „Az a kérdés, hogy miért nem szól a film a női mellékszereplőkről, nagyon egyszerűen megválaszolható. Azért, mert mellékszereplők.” Így is van – mondhatnánk –, kézenfekvő. Azért nem látjuk jobban a lányok és nők világát, mert ők itt csak mellékszereplők. Csakhogy ez nem érv a film férfiszempontúsága ellen, hanem – éppen ellenkezőleg – igazolja azt.

Azért férfiszempontú a VAN, mert a nők csak olyan mellékszereplők, akiknek – tán az egyedüli anyán kívül – nem látunk bele a világukba. Áron bármelyik haverjáról többet tudunk meg, mint bármelyik nőismerőséről (mondom, kivéve az anyját). Nem ismerjük meg igazán az érzéseiket, az indokaikat, a félelmeiket, a gondolataikat, csak a vágy tárgyaiként, érthetetlen, elérhetetlen, idegen lényekként jelennek meg. Csak Áron és a férfiszemmel (a male gaze”-zel) néző kamera perspektíváját látjuk, csak ebből a perspektívából látunk bármit is a filmben.

Persze, a perspektivikusság elkerülhetetlen eszköze a filmnek, a film férfiszempontúságának kimutatása pedig nem eget rengető újdonság (számtalan további filmre is igaz). Azért emeltem ki posztomban mégis, mert még ennél a – sokunk által szeretett – filmnél is így van ez. És ezt mintha senki sem vette volna észre, olyannyira természetesnek vesszük.

Emlékeztetőül: az eredeti poszt nem annyira a filmről mint saját valóságot alkotó autonóm művészi alkotásról szólt, hanem az általunk kialakított és fenntartott férfi–női viszonyokról írtam három remek produkció apropóján: egy filmen (VAN), egy banda (Csaknekedkislány) néhány dalszövegén és egy szociológiai doktori disszertáció főbb állításain keresztül.

pic_20140921183039_qj10bet7n9r

A macsó tehát az eredeti posztban sem azt akarta jelenteni elsősorban, amit (szűkebb értelemben) köznapilag értünk rajta: a kemény fellépésű, céltudatos férfit, aki ellentmondást nem tűrően gyakorolja hatalmát: cselekszik, dönt, a nőket meghódítja, a rivális férfiakat elnyomja, és mindenkit egyként leural.

Jelzőként a „reflektálatlanul macsó” sem csak Chuck Norris, Steven Seagal és Dolph Lundgren karaktereire vagy filmjeire mondható.

Ennek ellenére elismerem, e jelző erős túlzásnak hathat a VAN esetében. Különösen, hogy a reflektálatlanságot is a filmkészítők szemére vetettem, ami azért talán mégiscsak túlzás volt. (Mindenki ítélje meg maga.) Az ítélet éppen azért hathat képtelen túlzásnak, mert Áron nem egy izomkolosszus akcióhős (hanem annak mitikus ellentéte: egy szemüveges bölcsész), és mert figurája több szempontból is olyannyira „férfiatlan” (mármint a hegemón maszkulinitás standardjai felől nézve), hogy az önmagában kizárni látszik a film férfiszempontúságának állítását.

Pedig itt tényleg nincs ellentmondás. A film meghatározott pozíciójú férfiak tapasztalataira épít, erre nem reflektál, és ez még akkor is így van, ha főszereplője egy antimacsó. Talán éppen Áron ügyetlensége, sodródása, határozatlansága, „cukisága” vonja be érzelmileg a női nézőket is (és fedi el egyúttal előlük a kamera nemét). Akár bosszantja őket Áron „töketlensége”, akár „cukinak” látják – a hegemón férfikép felől – „túl puhának”, „femininnek” látszó tulajdonságait, szem elől tévesztik, hogy ez a film elsősorban nem róluk, hanem a fiúkról szól.

De nézzük meg alaposabban a főszereplő karakterét!

Áron igazából egy elnyomott férfi.

Amigo Dávidhoz, az anyjához, és a bátyjához fűződő viszonya egészen jól magyarázza is ezt. Amigo Dávid volt az a macsó, aki diákkorukban lezúzta, és akinek önbecsülése hiányát, a földre lenyomottságát tulajdonítja. Haverjai ezért szervezik meg találkozójukat, hogy Áron e traumáját „kezeljék”, vagy hogy legalábbis az erre történő folytonos hivatkozásainak végre véget vessenek.

20141031van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan10

Anyjáról már volt szó: vélhetően nem Áron 29 éves korában kezdte a túlzásba vitt anyáskodást, éppen ellenkezőleg, Áron még 29 évesen is megmaradt anyu pici megfésülendő fiának. Áron elnyomott habitusának megértése szempontjából kulcsszereplő még a bátyja, Balázs is, aki nemcsak idősebb, magasabb, erősebb, határozottabb, a szó szokványos értelmében „férfiasabb” nála, de Áronnal szemben jobban veszi az akadályokat is. Éttermet nyit, amiből a jelek szerint el tudja tartani magát – és a családját is. Merthogy Balázs és barátnője (felesége?), Anna, a film elején bejelentik: „eggyel többen leszünk”. Bátyja árnyékában nem nehéz sodródónak és elveszettnek látni a kisebb-gyengébb-ügyetlenebb Áront. Mindezt ő is látja és érzi.

De még saját haveri társaságában is kirívó Áron elveszettsége. A fiúkról szóló rövid bemutatkozó betétekből megtudhatjuk: a többieknek van valami állásuk, keresnek valamennyi pénzt, úgy-ahogy finanszírozgatják az életüket. (Egy újabb érv a fentiekhez: ezek a korosztály egzisztenciáit bemutató rövid etűdök is csak a fiúk életébe nyújtanak bepillantást.) Látható, hogy Áron még közülük is kilóg: nincs munkája, nincs jövedelme – és már barátnője sincs. Nem csoda, ha úgy érzi, összeomlott a világ, mert tényleg összeomlott a világa. „Nincs családom, nincs életem” – „összeesem és meghalok”.

[bandcamp width=100% height=42 album=1411774174 size=small bgcol=ffffff linkcol=0687f5 track=2350268776]

Generációs/nemzedéki tapasztalat? Talán. (Most nem ismétlem meg részletesen a matematikai egyenletekre emlékeztető szőrszálhasogató kikötéseket: igen, nemzedéki tapasztalat, feltéve, hogy a nagyvárosi, konkrétabban a fővárosban élő bölcsész-művész-értelmiségi srácok tapasztalata kisebb-egyenlő „a nemzedék” tapasztalataival, holott azért e generáció tapasztalatait nem csak nagyvárosokban, nem csak a fővárosban élő, nem csak bohém-artisztikus, és nem is csak férfiak tapasztalatai alkotják…)

De legyen mégis! „A nemzedékek problémája” című írásában a tudásszociológus Mannheim Károly írja: a sajátos generációs tapasztalattal rendelkező, vagyis „az élményeket más-más módon feldolgozó csoportok különböző »nemzedéki egységeket« alkotnak egyazon nemzedéki összefüggés keretében”. És vitathatatlan: a kocsmákba félretolt generáció tapasztalatait valóban egészen pontosan elkapja a film.

A helyek, amiken a végigbulizott estén keresztülesnek, a maguk módján egészen pontosan megjelenítik azokat a helyszíneket, ahol e nemzedék fontos tapasztalatokra tesz szert.

A film Áront bemutatva egészen pontosan leírja azt a generációs léthelyzetet is, ami éppen a létbizonytalanság, a munka és a jövedelemszerzés bizonytalansága (vagyis a prekaritás) miatt olyan ismerős. A fiatal felnőttkor ellentmondásos biztonsághiánya (a posztadoleszcens élethelyzet) miatt. Ha értik, ettől értik nézői a filmet másutt is. (Budapesten és Magyarországon kívül is.)

A tehetetlen sodródás – merthogy Máténak ebben is igaza van: „Éppen erről a tehetetlen sodródásról szól a film” –, ez a meghatározatlan szédelgés az Áron figurájába sűrített pszichés lenyomata azoknak a tágabb termelésszervezési és társadalomszerkezeti átalakulásoknak, amelyek az utóbbi évtizedekben a prekaritást-prekariátust és a posztadoleszcenciát létrehozták.

20141031van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan11

(Különösen a félperiférián, holott ez megint csak nem specifikusan poszt-államszocialista vagy hazai tapasztalat, sőt.) Ezen túlmenően Áron azért lett ilyen, mert nemcsak a családjában volt elnyomott-túlszeretett öcsike, de a fiatalkorból sem sikerült egyelőre maradéktalanul átevickélnie a felnőttkorba. Megrekedt valahol a fent körülírt akadályokkal teletűzdelt úton. (A filmben sincs happy end.)

Beszorult bizonytalan egzisztenciája határozatlan idejű albérletébe, ahonnan – ha így folytatja – előbb fog a kellemetlenül biztonságos mamahotelbe visszaköltözni, mint mélyhangú bátyja nyomába lépni, a lyukas pólót ingre cserélve munkába állni, megházasodni és családot alapítani.

Ezzel pedig a film talán valóban beletrafált az e nemzedéket borzongató félelmek közepébe. Sikere mutatja: nem is csak Magyarországon.

YouTube előnézeti kép

Címke: , , , ,

20141111van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan1

Jegyzet

20141031van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan

Jegyzet

Képernyőfotó 2014-06-27 - 13.58.21

TRAILERPARK

20140108viharsarok

ESSZÉ

p4anwchsfevx

ESSZÉ

director 2

INTERJÚ

zero2

KÍSÉRLETI VETÍTŐ, KRITIKA

32107-thumb

KRITIKA

lizus

Jegyzet

megdontenilead

Jegyzet

parkololead

INTERJÚ

tamara

AJÁNLÓ

terapia

AJÁNLÓ

szabadeses_cimkep

KRITIKA

222439_galeria_sztankay1

Jegyzet

mirage

TRAILERPARK

20140514itelet-magyarorszagon1

KRITIKA

white god

ESSZÉ

Van_valaki

INTERJÚ

fehist03

KEREKASZTAL