Tarr hajlandó magát a filmművészetet is eltemetni, ha az elbeszélni kívánt dogma immár csak a sírboltban képviselhető.

Beszélgetés Janisch Attilával a hazai műfaji filmezés akadályairól és lehetőségeiről.
Készítette: Roboz Gábor

A szöveg eredetileg a Prizma második számában jelent meg.

„A határ és vidéke, bárhogy is nézzük, mindig sokkal izgalmasabb hely, mint az ország belseje. Varázslatos, bűvös térség, a kockázat, kaland titokzatos helye, ahol a táj és annak minden rezdülése feszültséggel van tele.” Valószínűleg ez az oka, hogy bizonyos művészek előszeretettel használják a határt mint színhelyet.  A peremlét izgalmas történeteket rejt magában, főleg, ha a választóvonal nemcsak két ország találkozását jelöli, hanem a Nyugat és Kelet közötti átjárót. Ráadásul jelen esetben épp egy olyan vidéken járunk, ahol a határ a nem is olyan régmúlt politikai csatározásainak köszönhetően állandó átrendeződésnek volt kitéve.

A torinói ló médiavisszhangja újabb példája a Tarr filmjeit bő másfél évtizede körülvevő kitüntetett figyelemnek. Az utolsó Tarr-filmnek kikiáltott, ismét hányatott sorsú, ám berlini Ezüst Medvével jutalmazott munka a kritikák szerint nemcsak a rendezői életmű, de egyben az európai filmkultúra egyik záróköve is. A szövegek szerint egyszerre nyújtja az életmű esszenciáját és összegzését, Tarr helyét pedig tovább szilárdítja a filmrendezők mindenkori élvonalában. A kritikai siker egybehangzó, még ha a szövegek témafelvetései változatosak is. Önparódiától az apokalipszisig – válogatás a külföldi a kritikákból.

Kocsis eddigi, bő egy évtizedes rendezői pályájának három rövid- és két játékfilmjében annyira ragaszkodik a precízen minimalista filmstílushoz, hogy az életmű áttekintése a filmek szereplői számára jól ismert monotóniával fenyeget. Mivel filmjei konzekvensen a formanyelv tökéletesítésére törekednek, kevéssé fontos, hogy a főszereplő postai alkalmazottként leveleket válogat (Szortírozott levelek, 2000), uborkákat konzervbe nyomogat (18 kép egy konzervgyári lány életéből, 2002), vírusokat tenyészt (A vírus, 2005), közvécét sikál (Friss levegő, 2006) vagy, mint a közel egy éve Cannes-ban Fipresci-díjjal jutalmazott Pál Adriennben, halottakat kísér utolsó előtti útjukon a proszektúrába. Kocsis filmjeinek tétje minden esetben az, hogy a kamera vétlen távolságtartása fel tudja-e törni a szerencsétlen sorsú, magányos, közönybe fulladt szereplők zárkózottságát, és ezzel egy időben képes-e megteremteni az együttérzést a főhősök iránt.

Zombola Péter fiatal kortárs zeneszerző. Magyar és külföldi fesztiválok bemutatói, két tanári állás (Színház- és Filmművészeti Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola), zenekari-, kórus-, szóló-, illetve színházi művek komponálása mellett a filmes világgal is kapcsolatba került, legutóbb Mundruczó Kornél Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv című filmjének zenei szerkesztőjeként. Beszélgetésünk során leginkább életének ez utóbbi – filmes – szeletéről kérdeztem.

ODEON-LLOYD MOZI
2010. SZEPTEMBER – 2011. JANUÁR

Kortárs magyar filmek az Odeonban
Hétfőnként friss hazai

A filmhu partnerségével folytatódik az Odeon-Llyod mozi kortárs magyar filmeket felvonultató sorozata: a Kortárs Magyarok – Filmhu-Odeon Filmklub hétfőnként a legfrissebb hazai alkotásokat mutatja be, a vetítéseket pedig ezúttal is beszélgetések követik az alkotókkal.

Testüktől megfosztott hangokat tesz meg a valóság fő hordozójává négy, az elmúlt években készült rövid magyar „áldokumentumfilm”, A busz, az Egerszalók, a Bádogváros és a Mátyás, Mátyás. Áldokumentumfilmek, hiszen egyiküket sem a film témájaként választott szereplők, helyzetek, helyszínek hű bemutatása érdekli, ezek csupán alapanyagként szolgálnak, hogy belőlük valami sokkal általánosabb, káeurópai létminőséget gyúrjanak. Groteszk fénytörésbe helyezni magunkat, ez mind a négy filmnek a közös vállalása, és ezt a tükröt mindegyik alkotás formai úton görbíti el.

Hogyan született meg a film alapötlete, mennyire kötődik a főszereplőhöz, Vida Viktorhoz?
Az SZFÉ-n kiadták év elején a feladatot, hogy vizsgafilmet kell készíteni, és én egyáltalán nem tudtam, hogy milyen filmet szeretnék, úgyhogy elkezdtem összeírogatni ötleteket olyan témákkal kapcsolatban, amik épp foglalkoztattak. Igaz, Viktorral már régen, körülbelül hat éve találkoztam először, de jó ideig nem is beszéltünk pár szónál többet. Viszont gyakran láttam a városban, és nagyon érdekes figurának találtam. Két éve nyáron mutattak be minket egymásnak, ő nem is emlékezett rám. Egyszerűen elkértem a telefonszámát, mert már régóta gondoltam, hogy kellene vele kezdeni valamit filmen. Ezek után tulajdonképpen Viktor karakteres megjelenésére építve írtam egy forgatókönyvet.

Dyga Zsombor legújabb nagyjátékfilmje nem csak a rendező pályájának, de a magyar film elmúlt évtizedének is sajátos fejleménye. Egyrészt Dyga korábbi tempós vígjátékai (Tesó, Kész cirkusz) után stílust és műfajt váltott, másrészt kevés magyar kamaradráma készült az elmúlt években, amelynek bemutatását ekkora várakozás előzte volna meg, és amelyet ilyen szeretettel fogadott volna nemcsak a közönség, de a kritika is. Az elmúlt években Magyarországon mind a zárt szituációs melodráma, mind pedig az úgynevezett high concept film, ha nem is előzmények nélküli, de legalábbis nem túlságosan divatos, utolsó kiemelkedő példájuk Sas Tamás 2002-es Szerelemtől sújtva című alkotása. Közhelynek számít, hogy az ezen filmtípusokkal szerencsét próbáló rendezők alacsony költségvetéssel, ám annál nagyobb sikerrel kerülhetnek ki a vállalkozásból, ha van egy jó alapötletük, de az is, hogy nehezen találunk a magyar zsánerpalettán a zárt szituációs melodrámánál is kevesebb nézőt vonzó műfajt. Dyga Zsombor háromszereplős, saját forgatókönyvből készített, monokróm színekbe bújtatott kamaradrámája viszont vizuálisan, a történet- és a színészvezetés szempontjából is ékes bizonyítéka annak, hogy ez a fajta filmkészítés még hazánkban sincs halálra ítélve.