KRITIKA

A műtét sikerült, a beteg meghalt (Bodzsár Márk: Isteni műszak)

Megyeri Dániel

2013/10/22

Majdnem összejött, de kevés a Kontroll, és túl sok az Argo.

Öt évig készült ez a film. Az ítésznek az időről-időre nyilvánosságra került információk alapján bőven volt ideje ízlelgetni, hogy vajon milyen lesz a rendkívül ígéretesen hangzó alapötletből nagyjátékfilmmé formált végeredmény, és talán épp a hosszadalmas várakozás miatt lett igazán keserűvé az a szájíz. Mert az Isteni műszak sajnos nem lett jó. Hosszasan értekezhetnénk a magyar műfaji film helyzetéről – ahogy tettük ezt a Prizma amúgy még mindig kapható második számában –, a szétbombardírozott, majd a romokból újraépített filmtámogatási rendszerről, vagy az alacsony színvonalú tömegfilmekről, de ez egyrészt egy felettébb unalmas diskurzus lenne (én legalábbis már nagyon unom), másrészt az elsőfilmes Bodzsár szembetűnően törekedett arra, hogy debütálásával valami újat, valami frisset tegyen le az asztalra. Az már más kérdés, hogy lábujjhegyen állva sajnos nem megy az a bizonyos csípődörgölés.

isteni2
Ami viszont még kétségtelenül működik: a remek felütés és a film első fele. 1992-t írunk. Milán, a horvát katona Magyarországra dezertál a délszláv háború borzalmai elől. Eleinte zöldségesként robotol, mígnem egy darázs, egy öleb és egy elbarmolt gégemetszés hathatós közreműködésével egy kétes üzelmeket folytató mentősbrigád soraiban nem találja magát. Innentől veszi kezdetét Milán mentős epizódokkal szegélyezett pokoljárása, innentől domborodnak ki az Isteni műszak fekete komédia jegyei. És innentől kezdődnek a problémák. Mert Bodzsár arányérzéke sajnos rendre kibillen abból a tökéletes egyensúlyi állapotból, ami egy hatásos fekete komédia levezényléséhez szükséges. A mentőautóban elhunyt egyedekkel kereskedő trió megpróbáltatásai során olyan bántóan túlírt karaktereket vonultat fel, mint Zsótér Sándor alaposan túljátszott, már-már ripacs gesztusokkal és kiegészítőkkel édelgő gengsztere (?), vagy a Keresztes Tamás által megformált, eleinte valóban szórakoztató, majd egyre inkább túlzásokba esve nindzsakarddal hadonászó Kis Tamás. Minden jobban sikerült pillanatra (a kekeckedő takarítónő vérrel való beterítése) és mentésre (lásd a neonáci, a haldokló anya vagy a plüssmackóját sirató ártalmatlan őrült esetét) jut egy-egy kevésbé hatásos, és az a legkínosabb az egészben, hogy épp azok sikerülnek a legkevésbé, amelyek a legnagyobb drámai potenciált hivatottak képviselni.

A morfiumért esedező csöves végleány agonizálása és a súlyos motoros balesetért, barátnője haláláért felelős srác szenvedése fémjelzik a sajnos sokszor olcsó humorizálásba fulladt „mondanivalót”. Mert ugye itt nem csak súlytalan poénkodás folyik, az Isteni műszak ugyanis az eutanáziát, a mindenhatót játszó orvos felelősségét firtatja. Illetve firtatná, ha lenne benne elég kurázsi. De az nincs. Van cserébe az Argo legkínosabb pillanatait idéző vicc-csokor, indokolatlan westernzene-aláfestés, Szomszédok-utalás, egy Szőke Kóla nevű embercsempész, figyelemelterelésként még multikulti kínai közeg is, és Milán Szarajevóban rekedt szerelme, aki eleinte még főszereplőnk átérezhető motivációjaként, később viszont időhúzó és a cselekményt meg-megakasztó mellékszálként tülekedik a filmbe. Bodzsár az október 22-i Metropolban megjelent interjúban ezt mondta: „Azt gondoltam, hogy az eutanázia is része a történetnek, de ennek kapcsán nem akartam moralizálni. A szórakoztató jelleg, a groteszk karakterek legalább ilyen fontosak voltak, de ennek a témának is meg kellett jelennie benne. Nem tudnék állást foglalni a kérdésben…” Márpedig állást KELLETT volna foglalni! A mismásolás és a gyávaságból elkövetett túlzások miatt szimpla röhejjé degradálódnak az amúgy olykor vérfagyasztóan sötét képsorok, holott inkább józanul, hidegfejjel kellett volna két lépést hátrébb araszolni.

isteni3
Viccelődni persze lehet, de miként azt a közelmúlt két legjobban sikerült műfaji hibride, a szintén éjszaka játszódó Kontroll, valamint A nyomozó is bizonyítja: olykor jócskán vissza kell venni az Argóból. Pohárnok Iván speciális maszk-kreálmányai amúgy az utolsó nyílt törésig és vércseppig gyönyörűek, ahogy az is üdítő, hogy végre új, kevésbé megszokott arcokkal népesítették be a gyöngyvásznat. A Milánt játszó Ötvös András szerethető és tehetséges figura, a prímet azonban mindenképpen a mentőstrió főnökét megformáló Rába Roland viszi. Úgy humoros (de nagyon!), hogy nála lehet érezni is valamit a munka alatt rárakódó teherből és cinizmusból. Sokkal, de sokkal több filmszerepet kéne kapnia.

Címke: ,

KRITIKA

KRITIKA

Fénytörés

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

magazin

KRITIKA

magazin

KRITIKA

KRITIKA

FESZTIVÁL, KRITIKA

KRITIKA

FESZTIVÁL

The Heiresses (forrás: Berlinale)

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

Jegyzet

KRITIKA

FESZTIVÁL

KRITIKA