Pater Sparrow meglehetősen nagy fába vágta a fejszéjét, mikor egy olyan zsánert választott első filmje sorvezetőjéül, melynek gyakorlatilag nem léteznek hazai hagyományai. A „magyar sci-fi” kifejezés jelen állás szerint különös szóösszetétel, sajnálatos oximoron, hiszen a műfaj filmes populációjának egyedszáma hazánkban erősen a nulla felé konvergál. Az 1 annak ellenére is a mostohán kezelt zsáner meghódítására tett bátor kísérletként könyvelhető el, hogy végül is csúnyán belebukik a nemes küldetésbe.

A rendezőt láthatóan nem az a motiválta, hogy a sci-fi évszázados kliséit a közép-európai, vagy akár jellegzetesen magyar társadalmi közegre adaptálja. Az Angliában tanult Sparrow debütáló filmje minden ízében nemzetközi akar lenni, meg sem próbálja kiszakítani a műfajt annak természetes közegéből, vagyis az angolszász kultúrkörből. Kicsit olyan érzés, mintha egy olyan amerikai filmet néznénk, melynek eleve csak a magyar szinkronos változatát forgatták le. Sparrownak minden bizonnyal azért volt szüksége az univerzális kulisszákra, mert jóval nagyratörőbb céljai voltak a műfaj „honosításánál”, ő ugyanis az emberi lét értelmét akarta felkutatni – azt meg provinciális, káeurópai hazánkban nyilván hiába is keresnénk. A túlzott filozófiai ambícióktól fűtve azonban hamar ezoterikus bölcselkedésbe fullad a cselekmény.

Pedig a felütés még izgalmas sci-fi noirt ígér, mely a fanyar cinizmussal fűszerezett hard-boiled detektívtörténetet egy lehetséges jövő víziójával párosítja. A nyomozási szál egy exkluzív könyvesbolt, az Al F. Eveson Bookstore teljes könyvállományának rejtélyes eltűnése körül bonyolódik. A ritka műkincsek helyébe lépő titokzatos könyv felkelti a valóságvédelmi hivatal figyelmét, melynek munkaköri kötelessége, hogy racionális magyarázatot adjon az efféle „valóságellenes” esetekre. Az 1 tehát a krimi műfajában mélyen kódolt ismeretelméleti problematikát igyekszik kidomborítani, de olyan kendőzetlenül teszi ezt, hogy a játékidő harmada tájékán a nyomozási szál teljesen súlytalanná válik. Hiába a szuggesztív képi világ és a helyenként kiváló atmoszférateremtés, ha a benne mozgó szereplők egy-egy eszme puszta megtestesüléseivé halványodnak. Ez az intellektualizáló hajlam Swan Tamel messiás-figurájában mutatkozik meg a legélesebben, aki olyan, mint egy két lábon járó Hamvas Béla-összes. A minden nekiszegezett kérdésre vulgárfilozófiai aforizmákat puffogtató Tamel ritka ügyesen szabotálja az élvezhető cselekmény kialakulását, elvont alakját még Sinkó László személyes kisugárzása sem képes közel hozni a nézőhöz. Sparrow azonban még a szerzői szócső elhelyezése után is félt attól, hogy a mű központi üzenete elkallódik a cselekmény valamelyik fordulata közben, ezért még didaktikusabb megoldáshoz folyamodott: időnként a film szövetéből teljesen kilógó kérdéseket tol a néző arcába, akinek a keresetlen felhívás után azon kéne elgondolkodnia, hogy vajon tudatában van-e saját létezésének.

Vessünk most egy pillantást arra a film főszereplőjévé előlépő rejtélyes könyvre, melyet a rendező Stanislaw Lem egyik esszéjéből kölcsönzött. Az erről a különös olvasmányról szóló narrációk a film legizgalmasabb részei, de ez elsősorban Lem verbális sziporkáinak az érdeme, melyekhez puszta kíséretként szolgál a képi illusztráció. A központi gondolat köré szőtt történet ráadásul elferdíti az eredeti szöveg szellemiségét, hiszen Lem ál-recenziója épp arra mutat rá, hogy hiába kapja vissza szaktudományok által uralt korunk a statisztika alakjában a valahol útközben elveszített misztikus tudást, ebből a táblázatokkal szegélyezett paradicsomi kertből örökre ki leszünk zárva – hiszen az egyén képtelen felfogni és átérezni azt a számtengert, melynek formájában az emberiség egy percét közvetítik felénk szuperteljesítményű számítógépeink. Sparrow ezzel szemben elérhetővé teszi szereplői számára a statisztika általi megváltást, hiszen még a végtelenül szkeptikus Pitch nyomozó is hívővé válik a könyv hatására.