bbs7a

Jegyzet

Álmodnak-e a magyar filmesek a Balázs Béla Stúdióról?

Lichter Péter

2017/12/20

Vagy bármiféle párbeszédről.

Néhány napja a 2009-ben kiadott BBS 50 című kiadványt olvasgatom – a vaskos, albumszerű kötetet a stúdió ötvenéves születésnapja alkalmából adták ki, egy gigantikus, Műcsarnok-kiállítással megtoldva.

A BBS a generációm számára mindig is a magyar filmtörténet kiemelten fontos polcára helyezett, poros-kopott relikvia volt, amiről kötelezően tanulni kellett, de önszántunkból nem szívesen nyúltunk hozzá: egyszerűen pont annyira volt számunkra fontos, mint bármi más a filmtörténetből. Ebből adódóan inkább a bármi mást választottuk: egy húszonéves filmszakos inkább nézné a Keresztapát vagy a Kifulladásig-ot, mint a Jégkrémbalettet vagy a Négy bagatellt. Én legalábbis biztos így voltam ezzel. Aztán idővel rákaptam a BBS filmjeire – leginkább Tóth János, Szirtes András és Huszárik munkáira –, de maga az intézmény mindig is valami öreges, régi valami volt, ami egy másik generációnak (kb. a szüleim generációjához tartozó filmeseknek) jelent valami kimondottan fontosat.

Aztán az elmúlt tíz évben szinte eszembe se jutott a BBS, mint intézmény, egy-két kivételtől eltekintve.

bbs6

Aztán az elmúlt két-három évben, amióta elkezdtem kritikusabban figyelni a filmszakmai történéseket, egyre többször jutott eszembe. Nem is feltétlenül a BBS-filmek, hanem a súdió létének szürrealitása. Tavaly nyáron, amikor egy pici, de nagyon vagány görög fesztiválra meghívtak előadni és vetíteni, akkor nyilván arról beszéltem, amiről a közönség a legkevesebbet tudott: a magyar kísérleti film történetéről. Amikor a BBS intézményi hátterét ecseteltem nekik, úgy néztek rám, mintha valami régi science-fiction film sztoriját adnám elő.

Úgy pislogtak még a sokat látott, idősebb amerikai underground filmesek is, mint az álmodozó óvodások, akiknek a Télapó elmeséli, hogy milyen az élet az Északi-sarkon.

Bárdolatlan angolommal elmeséltem nekik, hogy volt itt a szocializmus kellős közepén egy harminc (!) évig működő filmstúdió, amit állami pénzen tartottak fenn és lényegében arra használtak, hogy fiatal filmesek és más művészek azt csináljanak, amit akarnak. Hogy a legkisebb felülről jövő kontroll alatt a legnagyobb fokú kísérletezést valósítsák meg. Legyen az hardcore filmnyelvi experimentalizmus (Bódy, Jeles, Erdély, Szirtes) vagy szociológiai indíttatású dokumentarizmus (Tarr, Dárday, Szalay) a lényeg a szabadság és a diskurzus volt. Diskurzus alatt beszélgetést, vitát, vitatkozást, együtt gondolkodást értek. Tényleg: az egésznek volt egy iskolán kívül iskola, vagyis inkább művészeti szabadiskola jellege.

bbs

Ez a történet nem csak az állami támogatást egyáltalán nem ismerő amerikai filmeseknek fantasztikum, hanem a mai magyar filmeseknek is az. A dialógus annak idején tényleg fontos volt a szakmának – legalábbis így képzelem, vagyis így rakom össze a filmtörténeti mozaikokból a képet. Még egy filmstúdiót is elneveztek a párbeszédről (Dialóg), szóval gondolom tényleg fontos volt a szakmai diskurzus. A Filmszemlét is ezért hozták létre: hogy legyen egy tér, fórum, ahol lehet beszélgetni, filmeket nézni. Ennyire egyszerű. Nincs a filmen kívül még egy olyan művészeti ág, ami ennyire a kooperációra, a kommunikációra, a vitára épülne: még az elsőre magányos alkotónak látszó kísérleti filmesek is szeretnek együtt gondolkodni és dolgozni másokkal.

A BBS a szabad párbeszéd és vita helye volt, egy olyan politikai-kulturális térben, aminek a lényegét az autoriter hatalomgyakorlás és egyirányú kommunikáció jelentette.

bbs4

A vicc az, hogy egyre inkább az látszik, hogy a jelenkori szakmának égetően szüksége lenne egy ilyen térre: nemcsak azért, hogy kísérletezzen, vagy szabadon, szinte nulla pénzből, elvárások nélkül kipróbálhasson dolgokat, hanem egyszerűen azért, hogy kommunikáljon. Leüljön vitatkozni egy filmről. Vagy bármiről. Az egyetemen diákként persze ezt megtehette, de az más, és akkor még talán kedve sem volt hozzá – vitatkozni ciki volt, magyarázni, „okoskodni” még cikibb. Az egéssz magyar oktatási rendszer, általánostól az egyetemig a vitát és az önálló, kritikus gondolkodást másodlagos dolognak tekinti. (A gimnáziumi lealázások egyetemen sem változnak, illetve az ember szakmai életében is folytatódnak, innen a felhalmozott frusztráció.)

Hasonló a helyzet egy olyan politikai-kulturális térben, ami ezen a szinten rekedt: ahol a vita gyanús dolog, az érvelés okoskodást jelent, a párbeszéd meg olyan „civilesen” felesleges értelmiségi baromkodást, ott csak álmodozunk egy olyan szakmai térről – legyen az szimbolikus tér vagy konkrét intézmény -, ahol mindezt megtehetjük. A jelenkori magyar politikai- és kommunikációs kultúra  szép lassan leszivárgott a szakmai, családi, talán még a baráti szférába is, és ennek köszönhetően nem nagyon beszélgetünk vagy vitatkozunk egymással.

Persze ott a Facebook meg a második nyilvánosság virtuális tere, de az kábé arra jó, hogy csillapítsuk a pillanatnyi feszültséget. Igazi párbeszéd azt hiszem tényleg csak old-school módon jöhet létre, úgy, hogy leülünk egymással szembe és beszélgetünk. A magyar filmszakma mintha simán, minden zokszó nélkül elengedte volna ezt a dolgot: „Filmszemle? Nem kell” – mondta a Filmalap. „Oké, nem kell” – mondta a filmszakma. Vagy nem mondott semmit. Vagy mondtak néhányan valamit – pl. a Magyar Filmművészek Szövetsége – de különösebb hatás nélkül.

bbs8

Persze már a Filmalap létrejötte is a párbeszéd kizárásával történt, de akkor még lehetett a tűzoltásra, a válságkezelésre (MMKA bedőlése, felhalmoott adósságok) hivatkozni. De elképzelhető egy dialogikus, kompromisszumkereső válságkezelés is, nem csak a „mostantól ez lesz, mert azt mondtam” rendszere, bár elfogadom, hogy az még lassabb lett volna.

De időközben, mintha a sikerek és a valóban szakmai alapon való működés minden kérdést és kritikát semmisé tettek volna. A képlet valami ilyesmi: 1 Európai filmdíj = mínusz 5 kritikai észrevétel; 1 Arany Medve = mínusz 10 kritikai észrevétel; 1 díj Cannes-ból = egy évig nem ér kritizálni; Oscar = abszolút kuss, hiszen minden a legnagyobb rendben. És ezekből már van egy egész csokor, úgyhogy tényleg, de abszolút tényleg nem illik kritizálni, meg arról beszélni, hogy mi kéne még, mit lehetne másképpen. Hogy ilyenkor felmerüljön az, hogy mondjuk kéne egy új BBS, meg extrának valami szakmai párbeszéd, vita? Arról, hogy a sok pozitív dolog melett mi az, ami negatív: amin változtatni lehetne, kéne.

Ha az álmodozásnál maradunk: egy BBS-re mindig szükség lenne. Csak pezsdítő lehet egy olyan szabadon működő műhely, ahol nincsen hosszas pályázati procedúra és sokfordulós rostálás, ahol nincs valódi pénzügyi felelősség (mert kevés pénzből működik), hanem a szabad filmnyelvi játék dominál – az állat- és növényszobrocsák, medve, oroszlán, pálma, tigris és leopárd, persze nincsenek eleve kizárva.

Mindezek előtt alapvetően a párbeszéd lenne igazán jó. Első körben a filmszakmát kéne bébésesíteni.

 

Címke: ,

director 2

INTERJÚ

zero2

KÍSÉRLETI VETÍTŐ, KRITIKA

32107-thumb

KRITIKA

lizus

Jegyzet

megdontenilead

Jegyzet

20141112van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan1

Beszélgetés

20141111van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan1

Jegyzet

parkololead

INTERJÚ

20141031van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan

Jegyzet

tamara

AJÁNLÓ

terapia

AJÁNLÓ

szabadeses_cimkep

KRITIKA

222439_galeria_sztankay1

Jegyzet

mirage

TRAILERPARK

20140514itelet-magyarorszagon1

KRITIKA

white god

ESSZÉ

Van_valaki

INTERJÚ

fehist03

KEREKASZTAL

Képernyőfotó 2014-06-27 - 13.58.21

TRAILERPARK

Csak_a_szel_102303622

KRITIKA