Nem túlzás azt állítani, hogy Az élet fája az elmúlt évtizedek legambiciózusabb amerikai filmje. Vállalása szinte lehetetlen: az avantgárd filmre jellemző lebegést, az ábrázolhatatlan megragadásának ambícióját összepárosítani egy epikus családfilm millió-dolláros infrastruktúrájával önmagában is nagyra becsülendő. Az, hogy egy koherens, –  ám helyenként kissé túláradó – kerek egész született a kísérletből, kimondottan ritka jelenség.

„Mivel a néger minden sejtjében érezte, hogy az élet harc, harc és semmi más, csak ritkán tudta kifejleszteni magában a civilizáció kifinomult gátlásait […] így aztán a létéért folytatott harcban a primitív ember módszerét alkalmazta: az iszonyú jelenben élt, a szombat esti tivornyák kedvéért létezett(?)[…] és zenéjében fejezte ki élete jellegét és milyenségét, dühét és örömének végtelen változatait, orgazmusának kéjét, bágyadtságát, nyögéseit, görcsét, klimaxát, sikolyait és reménytelenségét.”

Vladimir Kobrin (1942-1999) az ezredfordulót megelőző avantgárd filmművészet egyik kevéssé méltatott alakja, aki egyedülálló módon keverte össze a kelet-európai animáció, a klasszikus szürrealizmus és a korai némafilmek attrakciós látványosságát a tudományos oktatófilmek műfajával.
A szöveg eredetileg a Prizma második számában jelent meg.

A non-narratív filmművészet egyik legnagyobb hatású, több mint háromszáz alkotást számláló életművét hagyta ránk Stan Brakhage, aki egész életében (1933-2003) következetesen kutatta a filmforma és az érzékelés határait.
A szöveg eredetileg a Prizma első számában jelent meg.

Szakács, amatőr muzsikus és 2001-es nyugdíjba vonulásáig az osztrák filmmúzeum igazgatója. Peter Kubelka (sz.:1934), az osztrák avantgárd nagypapája érdekesmód az egész európai kísérleti filmes színtérről az egyetlen figura volt, aki jó kapcsolatot ápolt az amerikai kollegákkal. Ez azért fontos, mert Kubelkát – ahogy az európai radikális filmesek tetemes részét – először a tengerentúlon kezdték kanonizálni, vagy legalábbis bevezetni a nemzetközi avantgárd film szűk gettójába. A filmtörténészek Kubelkát a strukturalista film megteremtőjének tekintik.

Két fiatal filmes, Gyaraki Dávid és Sarlós Dávid szokatlan dologra vállalkozott: dokumentumfilmet forgatott a kortárs költészetről. A negyvennégy költővel és zenésszel készített interjúanyagból egy háromnegyed órás, trendi, személyes alkotói attitűdöt sugárzó, igazi népszerűsítő erejű film lett. Nem untatják a nézőt hosszas, képileg unalmas elmélkedésekkel, sőt személyes jelenlétüket vágástechnikai viccekkel és az anyaggyűjtés során készült werk-jelenetekből készült intermezzókkal tették izgalmasabbá.

A hollywoodi, vagy klasszikus narratív film formáit elsősorban a történetmesélés kauzalitásának íratlan szabályrendszere határozza meg. Egyszerűbben fogalmazva, a hollywoodi hagyományokat követő filmekben semmi sem történik véletlenül, és ami még fontosabb: a filmforma, vagy stílus is ennek az alapelvnek rendelődik alá. David Bordwell a fabula, szüzsé és stílus felbonthatatlan kölcsönhatásáról ír az Elbeszélés a játékfilmben című kötetében: a klasszikus elbeszélésmód normája a „stílust/formát olyan eszközként használja, amellyel a fabula a szüzsé információit átadhatja.” A hollywoodi norma szerint a film stílusának, formájának, illetve ennek technikai alkalmazásának legfontosabb feladata, hogy a történet valóságát felépítse, és hogy azt elmesélje.

Lichter Péter Light-sleep (Félálom) című kísérleti rövidfilmjét vetítik New Yorkban, a The Kitchen nevű kortárs művészeti központban, 2011. március 8.-án. A négy másik avantgárd filmet bemutató performance-est nevét a legendás, 1947-63 között működő Cinema 16 nevű filmklubról kapta. Az esemény-sorozat kurátora Molly Surno, Los Angeles-i avantgárd-film kurátor és fotóművész. A filmekhez külön erre az alkalomra komponált kísérő zenét a New York-i rock zenekar, a Psychic Ills. Az eseményről olyan orgánumok adtak hírt, mint a Wall Street Journal vagy a New York Press.

Bastien Dubois animációs etűdje egy impresszionista festő vázlatfüzetének érzékeket megrészegítő frissességével hat. A fiatal rendező madagaszkári utazásának élményét, az emlékek összemosódó esszenciáját sűríti bele tíz perces kisfilmjébe. A film egymás mellé rendelt hangulatképekből, útijegyzetekből és elkapott fotók véletlenszerűségével rendezett képek sorozatából épül fel, a minimális történet egyetlen egy vidéki kirándulásra összpontosít. A film kerete, a fotókból, fecnikből, rajzokból összedobált vázlatfüzet ad értelmet az egész animációt meghatározó burjánzó skicc-stílusnak. Minden beállítás, mint egy-egy felelevenített, szétfoszló emléktöredék laza firkaként, látomásos minimál-rajzként, füzetlapok töredezett felületeire felvázolt félkész képötletként lüktet, érzékletesen visszaadva Madagaszkár tarka világát.

A Gyűrűk Ura által inspirált Száraz hínár (Water Wrackets, 1975) az angol vidék vízfolyásainak képeiből áll össze: az ábrázolásmód erőteljesen természetfilmes, dokumentumjellegű . A narráció ehhez képest egy kitalált vízi birodalom történelmét meséli el. A fantasy-jelleget erősítik a felmerülő beazonosíthatatlan tevékenységek, címek és fogalmak, amelyeket a szöveg a leghétköznapibb tárgyakkal, eseményekkel keverve olyan módon használ, mintha azok jelentése a befogadó számára evidens lenne. A történetből kikövetkeztethető, hogy a birodalom vezetői valamilyen módon a vízben élnek, és hatalmukat kizárólag a vízfolyások mentén terjesztik ki, hínárhadsereget vezérelve; ezen túl viszont még az is rejtély marad, hogy miféle élőlényekről van szó. A Száraz hínár világa rendkívül zárt, és az egyes beállítások itt is indexikus és ikonikus jelként köthetőek a narrációhoz.