ESSZÉ

Mutatványosok a szemetes körül – Trash Humpers

Nemes Z. Márió

2013/04/20

Van egy belső dráma azokban, akik megteremtik önmaguk utópiáját.” – nyilatkozta Harmony Korine 2009-es  filmje, a Trash Humpers bemutatója kapcsán. Az enigmatikus mondat kiterjeszthető a harminchét éves rendező-író eddigi munkáira is, hiszen a Korine-univerzumot önmaguk utópiáját barkácsoló antihősök népesítik be. A legnyilvánvalóbb példa a legutóbbi Imitátorok (2007) lehetne, melyben a sztárokat megszemélyesítő hasonmások egy olyan utópikus közösséget hoznak létre, ahol mindegyikük azzá válhat, amivé akar, vagyis valaki mássá. De a Tétova lelkek (1997) és a Julien Donkey Boy (1999) színpadias mutatványokban be- és megmutatkozó figurái ugyancsak az önmegvalósítás teátrális formáival kísérleteznek. Korine-t az a feszültség izgatja, ami ezekből a szubjektív én-utópiákból ered, az a működés, ahogy valóság és vágy ellentmondásai groteszk látványossággá fokozódnak.

A cirkuszi mutatványok, a vaudeville előadások, és a freak show-k hagyományából (is) építkező filmek azonban nem a voyeur-tekintetre számítanak. Diane Arbus torzszülött-fotóival ellentétben Korine határlényei és beteges kamaszai nem szolgáltatódnak ki valamiféle (ál)objektív kamera részvétlen tekintetének, hiszen a rendező otthon van hősei világában. Nem moralizál, és nem gyárt egzotikumokat, inkább egyfajta reflexív intimitás jellemzi. Ez a reflexivitás a dokumentarista és fikciós eszközök kölcsönös egymásba játszásából jön létre. Derek Jarman és John Cassavetes poétikájára visszautaló, a filmkép „valóságosságát” egyszerre fokozó és elbizonytalanító megoldások egy olyan teátrális realizmust próbálnak megteremteni, melyben a vallomásos home video és a hétköznapok mágiája keresztezi egymást.

YouTube előnézeti kép

A Trash Humpers eltávolodik az Imitátorok artisztikus mélabújától, és visszatér a Korine-filmek eredetéhez, a lepusztult külvárosok szuburbán mitológiájához. Vagyis hazatérünk az utópiák csillogó szigetéről, de az újra megtalált otthon nem kevésbé enigmatikus, mint a vágyak birodalma. A vágyvilág túl ökonomikus, melyben a belső dráma stilizálva kerül színre, de a vágy gyökere mégis valami mocskosba vezet, ahol még/már nincsen tragédia. Ez a tér Nashville külvárosának labirintusszerű hátsóudvaraiban nyílik meg, miközben Korine stábja emberszerű szemeteszsákok és -tárolók körül bolyong. Az alig egy órás film „talált tárgyként” prezentálja magát, vagyis egy olyan VHS-felvételként, amely kvázi-valós eseményeket rögzít, és akár egy külvárosi árokban is megtalálhatta volna valaki. (Korine el is játszott azzal a gondolattal, hogy a szerzőséget teljesen megtagadva egy városi mítosz ereklyéjeként, vagy névtelen viral videoként terjessze a filmet.) A filmkép tehát szélsőségesen rongált, a vágások hektikusak és esetlegesek, az egész megvalósítást a kísérleti poétika és konceptuális amatörizmus jellemzi.

A talált videó toposzának megidézése azonban nemcsak a valóságeffektus fokozására szolgál, hanem egy műforma és tradíció szuverén megválasztását jelzi. A cinema verité poétikája mellett itt főként azokra a kortárs alkotásokra gondolok (Holtak naplója, Paranormal Activity, Rec), ahol a valóságosság filmnyelvi fikciója valami természetfölötti vagy irracionális motívum szuggesztivitásának újrateremtésére irányul. Korine képeinek ereje nem egyszerűen a reflektálatlan élet zsigeri megjelenítéséből adódik, hanem abból a paradox hatásból, ahogy valami kísértetiesen fantasztikus és/vagy fenyegető jelenség életszerűen „közelivé” válik. (Ebből a szempontból előképként említhető a belga-francia Veled is megtörténhet (1992), hiszen a sorozatgyilkosról készített ál-dokumentumfilm elementáris hatása is az elképzelhetetlen tettek hétköznapi kontextusba ágyazásából jön létre.) A valós és művi tehát elválaszthatatlanul összeszálazódik a Trash Humpers-ben, de az eredmény nem kölcsönös kioltás, hanem annak a tapasztalatnak a közvetítése, hogy Korine világában a valóság csak fantasztikumként eljátszva válhat rögzítésre méltóvá – illetve elviselhetővé.

TrashHumpers1

A film címszereplői (a „szemétkúrók”) torz maszkokat viselő, nehezen meghatározható figurák. A maszkok egyszerre utalnak extrém égési sérülésekre, természetellenes öregedési folyamatokra, illetve a rurális mítoszkincs szörnyalakjaira. Feloldásra hiába várunk, a szemétkúrók kiléte, háttértörténete nem képezi a vizsgálódás tárgyát, létezésük organikusan illeszkedik a film világának természetrajzába. Torzszülöttek vagy torzszülötteket imitáló maszkos huligánok, eldönthetetlen, ahogy színész és szerep pozíciói is összezavarodnak a film során. A kamerát az ugyancsak maszkot viselő Korine kezeli (az ő „jelmeze” egy Elvis Presley imitátort utánoz ), míg az egyetlen női szemétkúrót felesége, Rachel Korine, alakítja.

Ezek a figurák túl, vagy még előtte vannak a nyelvi kifejezésnek, keveset beszélnek, legtöbbször csak artikulálatlan zajokat adnak ki magukból, és mondókatöredékeket, illetve a „Three Little Devils” folk song szinte a felismerhetetlenségig eltorzított változatát ismételgetik. A film szuggesztív, fenyegető hatása nagyrészt ennek a szerves és szervetlen zajokból, motívumfoszlányokból összeállított hangszőnyegnek köszönhető, mely Korine kivételes audiovizuális érzékenységét dicséri. Már a Tétova lelkek soundtrackje is nagyfokú kísérletező szellemről tett tanúbizonyságot, hiszen azon ritka filmek közé tartozik, melyekben az extrém metál szubkultúrából származó zenei idézetek a film funkcionális részévé válnak. Míg Korine első rendezésében az extrém zene a megjelenített világ rituális öntörvényűségét hivatott bemutatni, addig a Trash Humpers-ben csak irracionális zajok lehetségesek, mert a szemétkúróknak már „szubkultúrája” sincsen – kívül állnak bármilyen szabályszerűen működő közösségen.

YouTube előnézeti kép

Nem beszélnek, nincsenek érdekes sztorijaik, csak cselekszenek. Igazi akcionisták: a külvilághoz való viszonyulásuk kimerül a kreatív huliganizmusban. A szeméttárolókkal létesített rendszeres szexuális kapcsolat ennek az akcióprogramnak az emblematikus példája. Zavarba ejtő motívum, hiszen gyakorlati szinten „semmi értelme”, ahogy a többi akciónak se. A szemétkúrók tevékenysége a szürrealista-egzisztencialista automatikus cselekvés („action gratuit”) mintájára zajlik, közös jellemzőjük a pusztításból nyert eufória. (Korine már egy korábbi kísérletében is tematizálta az erőszak lehetséges felszabadító erejét. Fight Harm című projektjében járókelőkkel provokált verekedéseket próbált rögzíteni.) Ugyanakkor bonyolult jelentéshálók is létesülnek, de ezek nem képviselnek szilárd értelemkonstrukciót. A szemét koitálása jelentésáthelyeződést hoz létre, a szeméttárolók hirtelen antropomorfizálódnak, míg az emberi szexualitás eltárgyiasul, hiszen hulladék és hulladék közti anyagcserévé degradálódik. Hasonlóan embertelen perspektívából válik értelmezhetővé az a jelenet, amikor az egyik bőrmaszkos figura egy faágat szájába véve orális aktust imitál. Az akció provokatív ereje annak köszönhető, hogy mindezzel nemcsak az emberi szexualitás gúnyolódik ki, hanem a növényi természet is megalázódik az emberi biológia által. Egy másik síkon ezek a gesztusok a pszichoszexuális energia formátlan kifejeződései, a világ érzéki birtokbavételének olyan jelei, melyek nincsenek tekintettel az emberi test hagyományos határaira és funkcióira. A szemétkúrók libidonális eksztázisban ünneplik saját határnélküliségüket, illetve a társadalmi normák folyamatos áthágásával „szabadságot” termelnek.

A jelentéstulajdonítás kísértését nehéz legyőznie a nézőnek, noha Korine anarchikus szemlélete az értelmezés, pontosabban a megoldókulcs mintájára elképzelt jelentés ellen ágál. A szemétkúrók kalandjaiban talán az a legfontosabb, hogy ezek az akciók mutatványok, vagyis nem(csak) szimbolikusan jelölnek valamit, hanem önmagukat mutatják be mint színházi attrakciót. Itt válik fontossá a vaudeville-hagyomány. A 19. és 20. század fordulóján fénykorát élő amerikai vaudeville a legkülönbözőbb szórakoztató műfajok heterogén keveréke volt. Komikusok, táncosok, artisták, hasonmások, zenészek minden átvezetés és megkülönböztetés nélkül szerepelhettek ugyanazon show keretei között. Ez a mellérendelő szemlélet köszön vissza Korine műveiben, így a Trash Humpers-ben is, melynek narratívahiánya nemcsak a kísérleti filmezés felől értelmezhető, hiszen az egész film akár egyetlen nagy vaudeville előadásnak is tekinthető, mely mutatványtól mutatványig tart. Ugyanakkor a rendező korábbi munkáiban a mutatványoknak személyes tétje volt. Az attrakció mindig egy konkrét figurát egyénített, hiszen olyan ideális lehetőséget rajzolt fel, melyre az egyén kétségbeesetten vágyik, de megvalósítani nem tudja. Az Én és a „kunszt” közti hasadékban rajzolódott ki az intimitásnak az a reflektált játéka, mely a Korine-filmek finom elégikumát eredményezte, mert a figurák mutatványa önmaguk lecsupaszítását és megvallását is jelentette.

YouTube előnézeti kép

A szemétkúrók esetében azonban ilyesmiről nem beszélhetünk, hiszen ezeknek a lényeknek nincsen „arca” és/vagy személyisége, valami ember előtti névtelenséget sugároznak. Mintha az önmegvalósítás drámája én-nélküli katarzisok sorozatára esett volna szét. Legközelebb talán a gyermeki létezéshez állnak, és ha valami „ívet” akarunk azonosítani a filmben, akkor a gyerek-motívum rendszeres felbukkanása jelenti a legbiztosabb támpontot. Ez a motívumláncolat a játékbaba kisgyerek általi rituális szétverésén át vezet a film záróképeihez, ahol a női szemétkúró immár egy valóságos kisbabával várakozik az éjszakai lámpa fénykörében. Mintha a film akciói a pusztítás eufóriájától és az emberi szexualitás hagyományos formáinak kigúnyolásától ívelnének a valódi termékenység felé. Persze kérdéses, hogy mindez a szemétkúrók „fajának” eltűnését jelenti, vagyis azt a pillanatot, amikor a társadalommal és a biológiával kibékülve a mutatványosok turnéja véget ér. Lehet, hogy ez csupán egy újabb stáció, maga is csak egy kunszt, mely utópiával kecsegtet, de adós marad a megérkezéssel.

Korine életművében a Trash Humpers mindenképp következetes lépés, de valószínűleg csak állomás. A rendező nem fog új híveket toborozni vele, de a kísérleti formanyelv túlsúlya miatt régi rajongókat is veszíthet. Csalódni fognak azok, aki valamilyen ideológia (pl. társadalom és/vagy nemzedéki kritika) felől nézték az eddigi filmeket, és azok is, akik stilizált bizarrsággyűjteményre vágynak, hiszen a Trash Humpers minden, csak nem esztétikus. A szilárd értelemkonstrukció és a narratíva hiánya az öncélúság vádját is eredményezheti, de ez csupán azok számára jelent problémát, akik nem ismerik fel, hogy az új film valójában nem szakít a korábbi munkákkal, hanem egyfajta hipnotikus sűrítményét adja a rendező világának. Ugyanakkor innen már nincs hová visszavonulni, ami azonban nem is baj: egy öntörvényű poétikának szüksége van arra, hogy kiprovokálja saját határait, és ezt a mutatványt Korine hiba nélkül hajtja végre.

YouTube előnézeti kép

Címke: , , ,

MIDNIGHT MOVIEZ

PRIZMATUBE

ESSZÉ

KRITIKA

HÍREK

KRITIKA

KRITIKA

LISTA

INTERJÚ

KÍSÉRLETI VETÍTŐ, KRITIKA

KRITIKA

TRAILERPARK

HÍREK

HÍREK

HÍREK

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

HÍREK

HARDCORE

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

PRIZMATUBE