filmsnodialoguetribe

LISTA

Mutatunk hat jó filmet, amiben egy büdös szót se szólnak

PRIZMA

2016/04/22

De nem némafilmek.

Manapság már meg se kottyan, ha egy filmrendező alaposan megkavarja a cselekmény időrendjét, ha vizuális trükkök tömkelegével próbál lenyűgözni minket, ha meta-poénokkal igyekszik a kedvünkben járni, és így tovább, de a párbeszédeket még mindig elvárjuk a játékfilmektől.

Ma mutatják be nálunk A törzset, ennek apropóján összegyűjtöttünk néhány filmet, amely mentes a dialógoktól. Nem a teljesség igénye vezérelt minket (a plusz ötleteket kommentben várjuk), és be kell vallanunk, hogy akad köztük egy kakukktojás is, de még ebben is olyan kevés mondat hangzik el, hogy úgy éreztük, hiba lenne lehagyni a filmet a listáról.

Miroszlav Szlabospitszkij: A törzs (2014)

Az ukrán Szlabospitszkij munkája különleges újraértelmezése a némafilmes formának: siketnéma szereplői végig jelnyelven kommunikálnak. A film legfontosabb dramaturgiai eszközei paradox módon mégis a hangok lesznek: A törzsben a csendet az indulatos mozdulatok és lélegzetvételek neszei töltik meg feszültséggel, ráadásul a jelenetek az izgalmasan komponált hosszúbeállítások révén a valószerűség kényelmetlenségével is hatnak. A törzs egy erőszakos, zárt világban, egy siketnémáknak fenntartott bentlakásos iskolában játszódik, ahová Szergej, az új diák érkezik a film elején: az ő beilleszkedésének lehetetlenségét és lassú átlényegülését követjük végig. A törzs fojtogatóan nyomasztó és költői világa felejthetetlen, ritkán látni ilyen filmet a mozikban. (Lichter Péter)

YouTube előnézeti kép

Kim Ki-duk: Moebius (2013)

Kim korábbi szűkszavú melodrámáiban (Bin-jip – Lopakodó lelkek, Az íj) is előszeretettel kutatta a kommunikáció alternatív formáit, így igyekezett a filmek érzelmi skáláját kiterjeszteni a verbálisan megfogalmazható élmények területén túlra is. 2013-as Moebius című kísérletéből viszont már nem (csak) a lelki folyamatok elmélyült ábrázolásának szándéka miatt hiányzik bármiféle dialógus. Ebben az esetben a cselekmény extremitása, a figurák tabusértő viszonyrendszere és az erőszakos vagy önpusztító viselkedésformák bemutatása olyan töménységgel zúdul a nézőre, hogy egy esetleges szóbeli kifejezőréteg már elviselhetetlenné, vagy épphogy nevetségessé tenné a filmet. Az apa félrelépése és a megbomló elméjű anya reakciója nyomán széteső, majd kasztrációk, műtétek, megaláztatások és vérfertőző kapcsolatok során újra egyesülő család története így szükségszerűen stilizált keretbe kerül.

filmsnodialoguemoebius

A tálcán kínált pszichoanalitikus konfliktusok (ödipális ciklus, kasztrációs félelem, péniszirigység, stb.) mellett a mozgásszínház eszközkészletére támaszkodó rendezés, a szavak teljes mellőzése emeli el a realista formanyelvet használó Moebius világát a mindennap tapasztalt valóságtól. Így, bár biztosak lehetünk abban, hogy hőseink képesek a beszédre (lásd a képen kívüli dialógusokra történő utalásokat vagy az apa üvegfal mögötti telefonbeszélgetéseit), a történetmesélés a testi kontaktusra, az ösztönszerű, artikulálatlan nyögésekre és az apa internetes kutakodásának monitorképeire szorítkozik. Kim megosztó filmje a fogalmi tudatosítás helyett zsigeri hatást célozva szólít meg, ezzel arra kér, a beszéddel együtt hagyjuk el a társadalmi normalitás komfortzónáját is, és szembesüljünk provokatív felvetéseivel. (Árva Márton)

YouTube előnézeti kép

Lech Majewski: Malom és kereszt (2011)

Mit keres Rutger Hauer a 17. századi, komputeranimált Németalföldön? A festőként is ismert, korábban a Jean-Michael Basquiat életéről szóló film forgatókönyvét jegyző Majewski rendezésében a szebb napokat is látott sztár játssza idősebb Peter Bruegelt, aki éppen egyik főművén, az Út a Kálváriára hatalmas tablóképén dolgozik.

filmsnodialoguemill

A Malom és kereszt a Daliás idők, a Caravaggio vagy az Éjjeli őrjárat után újabb nagyszabású kísérlet képző- és filmművészet összeolvasztására, másfél órás, aprólékos képleírás, amelyben szavak helyett inkább károgó varjakat, lódobogást, gyerekek sivalkodását hallani. Három figura – Bruegel mellett a Michael York által játszott herceg, illetve Charlotte Rampling Szűz Máriája – ugyan elvétve mély értelmű mondatokkal értelmezi a körülöttük tomboló középkori apokalipszist, a lényegről, vagyis a valóság művészet révén való megismerhetőségéről ők sem beszélnek. Arról többet mond a lassan őrlő, digitális malom a nagytotálok hátterében. (Kránicz Bence)

YouTube előnézeti kép

Michelangelo Frammartino: Az élet négyszer (2010)

Talán kézenfekvő az a vicc, hogy Frammartino második egészestéséhez képest a Hukkle akciófilm, de legalább orientál. Az író-rendező többszörös díjnyertes munkája Olaszország egyik legdélebbi falujának dombos közegében játszódik, és egy idős pásztor utolsó napjainál veszi fel a fonalat, hogy aztán az öregember halálát követő új életeket láttassa. A többnyire statikus felvételekből, ingerszegény hosszúbeállításokból álló produkcióra gondolhatunk drámai ívvel ellátott dokumentumfilmként és párbeszédektől mentes esszéfilmként is.

filmsnodialoguequattro

A korábban installációkat is készítő, például Beckett előtt is tisztelgő alkotó ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy rögzíti, amint például az állatok vonulnak, az öreg lefekvéshez készülődik, vagy egy hangya mászik egy fakérgen: gondosan egymás mögé illesztett szakaszaival – Kim Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavaszához hasonlóan – a körforgás fogalmát állítja középpontba, csak nem egyetlen ember alakján keresztül. A spirituális tradícióhoz kötődő Frammartino abból a Pitagorasznak tulajdonított elképzelésből indult ki, hogy mindannyiunknak négy különböző élete van, az emberin túl állati, növényi és ásványi, és ezt a lehető leginkább sallangmentes, szépelgő képeket és lírai zenéket egyaránt nélkülöző filmnyelvvel ragadta meg. (Roboz Gábor)

YouTube előnézeti kép

José Luis Guerín: In the City of Sylvia (2007)

Hálás, több irányba is kibontható alaphelyzetnek tűnik, hogy egy fotogén srác nőket stíröl egy nagyvárosi kávézóban, de ahhoz jócskán szükség volt Guerín cinephil hátterére és kísérleti filmes attitűdjére, hogy az In the City of Sylvia szülessen meg az ötletből. A katalán rendező neve talán csak az európai művészfilm igazán szenvedélyes híveinek mond valamit, pedig legismertebb munkája könnyen befogadható – már ha nem okoz nekünk gondot, hogy ezúttal többnyire azt kell néznünk, ahogy egy szereplő néz. A film ugyanis azt mutatja be, ahogy egy férfi keres egy nőt Strasbourg belvárosában (ha nem olvassuk el előre az egymondatos szinopszist, a miértre csak jó sokára kapunk választ), de a főhős csak megfigyel és követ, nem beszélget senkivel, hagyományos nyomozásról szó sincs.

filmsnodialogueinthecity

Guerín harminc éve formálódó életművében gyakran keveri a dokumentum- és játékfilmes elemeket, és a Velencében Arany Oroszlánra jelölt In the City of Sylvia ennek a stratégiának különös példája: a fiktív keretbe helyezett szemlélődés során a főhőssel együtt olyan helyszíneket és helyzeteket figyelhetünk meg, mint lényegében bármelyik európai nagyvárosban (néhány mondat elhangzik, de ezek érdemben nem befolyásolják az összképet). A filmet csak akkor fogjuk látványosnak tartani, ha látvány alatt olyasmiket értünk, mint egy pincérnő beszédes fintorgása, egy szél cibálta hajkorona vagy egy sikátoron átkerekező biciklis, és a képeket ennek megfelelően csak párbeszéd- és zenetöredékek, valamint az utcai élet ismerős hangjai kísérik. Guerín műve – amelyhez ráadásként hozzánézhetjük a fekete-fehér álló- és mozgóképekből összevágott Unas fotos en la ciudad de Sylviát – tehát a tünékeny pillanatok filmje, halk városszimfóniaként és akár még kísérleti szerelmesfilmként is nézhető produkció, nagyrészt azoknak, akik a buszon is szoktak mozizni. (RG)

YouTube előnézeti kép

Russell Rouse: The Thief (1952)

A bergmani csendnél is némább ez a szokatlan kémfilm, amelyben A gyilkosság telefonhívásra-ból és a Love Story-ból ismert Ray Milland játszik igazi antihőst, egy ismeretlen, ellenséges, arctalan nagyhatalom kezére dolgozó atomfizikust. A tolvaj – a dialógusok teljes kiiktatásával – hollywoodi formakísérletezőként és a modern európi művészfilm műfaji előfutáraként emeli a legmagasabb szintre a nézői elidegenítést, az elbeszélői hagyományok áthágását, és ezek nyomán a nagyvárosi magány, az identitásvesztés és a kommunikációra való képtelenség filmnyelven való megfogalmazását. A film ragyogó példa a funkcionalitásukban is beszédes zsánerelemek (lásd az eleve örök magánzásra ítélt kémfigurát) egyszerűnek tűnő, ám nagyszerű kifejezőképességére is. (Tüske Zsuzsanna)

YouTube előnézeti kép

Címke: ,

the_tree_of_life_2011_677x1024_507633

KRITIKA

green_draughtsman

magazin

green-verticalfeat

magazin

booooo

magazin

Apichatpong2.preview_0

INTERJÚ

whlead

HÍREK

wojaczek00

KRITIKA

zero2

KÍSÉRLETI VETÍTŐ, KRITIKA

realitylead

menandchickenlead

KRITIKA

joegibbonslead

HÍREK

45 7

HÍREK

lovelead

LISTA

szexi

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

loshongos00

INTERJÚ, KINO LATINO

dada

HARDCORE

459224647_1280x720

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

tumblr_muu398JFfb1so8d2oo1_1280

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

broomer_05

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

1346699623

KÍSÉRLETI VETÍTŐ