Apichatpong Weerasethakul buddhizmusról, Ray Bradbury-ről és Boonmee bácsiról.

Kieron Corless: Hogyan kezdtél filmmel foglalkozni?
Apichatpong Weerasethakul: 1994-ben filmes tanulmányokat folytattam ChicagóbanPróbálkoztam például festéssel, de igazán a film fogott meg. A mozi védelmet nyújtott. Nagyon szégyenlős valaki vagyok – és az elejétől úgy éreztem, a kamera olyan, mint valami pajzs. Ha beraknak száz ember közé, lefagyok, de ha közénk rakod a kamerát, valamiféle közvetítőként kezd viselkedni. Időközben a naplómmá vált, rajta keresztül kommunikálok. Nagy szerencsémre a chicagói kurzus, amire jártam, a kísérleti filmmel foglalkozott, aminek akkoriban még a létezéséről sem nagyon tudtam, úgyhogy igazi felismerést jelentett Len Lye rögtönzött filmjeit látni, és megérteni, hogy a mozi mennyire személyes tud lenni –  Bruce Baillie és Jonas Mekas filmjei olyanok, mintha tágra nyitott szemű gyerekek készítették volna őket.

KC: Miket néztél gyerekkorodban?
AW: Mindenfélét. Amikor eldöntöttem, hogy filmezni fogok, már ott volt a VHS kamera – még ha nem is engedhettem meg magamnak, már elérhető volt. Jött tehát a személyes mozi felfedezése. Az édesanyám, mint minden anyuka akkoriban, super nyolcasra vett fel dolgokat. Havonta legalább egyszer, hétvégén vetített nekünk valamit, volt egy hatalmas ágyunk, az egész család azon ücsörgött, és néztük a filmeket. Maga vágta őket, és a családunkat örökítették meg.
Aztán jöttek a nyolcvanas évek, Spielberg és Lucas, tizenhat-tizenhét évesen pedig az amerikai horror megszállottja voltam. Bangkokban volt egy különleges videóbolt, ahol egyszer megkértem az eladót, ajánljon valami furcsaságot, mire Fellini 8 és ½-jét nyomta a kezembe. Mivel nem volt túl sok kazettám, újra és újra megnéztem, csakúgy, mint Coppola Magánbeszélgetését, mígnem egészen meg nem szerettem őket, és a fejemben volt az összes vágás.
KC: A Boonmee bácsi… egy nagyobb projektből, a Primitive-ből nőtt ki, amiben vannak többek közt installációk is.
AW: A Primitive azzal kezdődött, hogy szerettem volna visszatérni Tájföld északkeleti részére, ahonnan származom. Sok szomorúság és elkeseredett vágyakozás volt bennem, hogy valahogyan beszéljek mindarról, ami elmúlt. A Syndromes and a Century elkészítésének élménye után, amely a szüleimnek állított emléket, és ami részben a cenzúráról is szólt, kezdtem megérteni, hogyan változott meg az ország, hogyan irányított mindent a kormány –hogyan manipuláltak minket. Az utazás arról szólt, hogy próbáltam megérteni az ország ezen részét, a társadalom természetét, az embereket. A filmkészítés megint csak egy kifogás volt, kommunikációs eszköz – arra kényszerített, hogy kimerészkedjek a világba.

KC: Amatőr színészekkel dolgozol. Miért?
AW: A színészek sokat hoznak magukkal más filmekbeli személyiségeikből, éppúgy, mint abból az arcukból, amit a nyilvánosságnak mutatnak. És ez furcsa lenne. Az amatőrök olyan élettapasztalatot visznek a filmbe, ami belőlem hiányzik. Sakda Kaewbuadee, aki a szerzetest alakítja [a Boonmee bácsi…-ban], előtte rengeteg dologgal foglalkozott, volt DJ, szerzetes, katona, pultos a KFC-ben és a 7/11-ben. Úgy érzem, rengeteg dolgot tanulok az ilyen emberektől, amit aztán ki akarok fejezni a filmjeimben. Meg akarom mutatni, ahogyan esznek, járnak, beszélnek. Thanapat Saisaymar, aki Boonmee bácsit játszotta, nagyon határozott elképzelésekkel érkezett a forgatásra, ezért amikor a kamera elindult, teljesen máshogy kezdett viselkedni. El kellett neki mondanom, hogy azt akarom, ugyanolyan legyen, mint a képen kívül.

KC: A film húsz perces tekercsekre van bontva, mindegyik másik filmes stílus előtt tiszteleg.
AW: Amikor beszélünk róla, akkor nagyon szisztematikusan hangzik, de igazából nagyon spontán, automatikusan, váratlanul alakult így a hang-utómunka során.

KC: A hercegnős jelenetek [ahol egy harcsával szeretkezik] mondanak valamit a tájföldi nézőnek?
AW: Nem egy bizonyos mesét dolgoztunk fel, de valóban, a tájföldi történetekben gyakran szerepelnek beszélő állatok, uralkodók és katonák. A szex természetesen már az én ötletem volt. Régen készültek ilyesfajta filmek Tájföldön, és még ma is látni jó párat a televízióban, de ez már nem ugyanaz, túl sok bennük a digitális trükk.

KC: Rengeteg sci-fi elem van mind a Primitive-ben, mind pedig a Boonmee bácsi…-ban.
AW: Nagy kedvencem Arthur C. Clarke, Asimov, Ray Bradbury – nagyon érzelmes generáció volt az övéké. És az emberi természet alapvető dolgaival foglalkoztak. A jövőbeli emberi kapcsolatok gondolata pedig a buddhizmushoz is köthető. Számomra a buddhizmus nem vallás, hanem világnézet.

KC: Hogyan formálja a buddhizmus a világról alkotott képedet?
AW: Sokat segített például, amikor az édesapám elhunyt. A Tropical Malady készítése idején nagyon dühös voltam, a forgatás réme. Úgy éreztem, minden haragot és sötétséget ki kell eresztenem magamból, és bele kell pakolnom őket a filmbe. Később megváltoztam. A Syndromes and a Century a legbékésebb filmem volt, és nem csak én emlékszem így, hanem a munkatársaim is. Egyszerűen akkor már jobban érdekelt a körkörösség és az átalakulás gondolata.
A buddhizmus szerint az ember folytonosan változik: nem ugyanaz vagyok, mint aki két perce voltam, az idő tehát lebomlik. Tudatosnak lenni önmagad és a körülötted lévő dolgok felől azt jelenti, az idő ezen tulajdonságának vagy tudatában.

KC: Úgy tűnik, a helyszíneknek is óriási a szerepe a filmjeidben.
AW: A helyszínek inspirálják a különböző világokat, ezekből épülnek fel. A történet mindig várhat. A Boonmee bácsi… azért különleges film, mert egyike azon kevés tájföldi alkotásnak, amelyben szerepel az észak-keleti dialektus. Amikor Bangkokban vetítettük, feliratoznunk kellett.

KC: Forgatnál külföldön? Például Londonban?
WA: Őszintén szólva nem tudom elképzelni. Tájföldön kívül én egy turista vagyok. Amikor Chicagóban voltam, négy évig nem kaptam semmi inspirációt, mert nem sok közöm volt a városhoz és az emberekhez. De azért az évek során jártam már olyan helyen, amellyel ki tudtam alakítani valamiféle kapcsolatot. Mexikóvárosban, Spanyolországban biztosan találnék ihletet – talán a rendezetlenség miatt, amit nagyon élvezek. Elvégre ehhez vagyok szokva. Nem a britekhez.

Kieron Corless, SIGHT & SOUND