Az amerikai avantgarde hatvanas évekbeli aranykorának meghatározó „alműfaja” a lírai kísérleti film (cinepoem) volt, legnagyobb hatású képviselője pedig Brakhage mellett Bruce Baillie (sz.:1931). Baillie meditatív, haiku-jellegű filmverseit szemkápráztató képsorokból építette fel, a brakhage-i nyersanyag-roncsolás helyett inkább egy minimalistább, merengőbb stílust képviselt.

Egyik legjelentősebb műve a Castro Street (1966). A lírai kísérleti filmek egyik jellegzetessége a felfokozott személyesség, a filmnyelv szubjektivitásának végletekig fokozása az absztrakció révén. Baillie filmjében ez a személyesség az utcák és a tájak ködös impresszióba való sűrítésében jelenik meg. (A lírai kísérleti filmet egy kifejezetten amerikai „találmánynak” tartják, a tájak és az utcák romantikus szemlélete később a road movie műfajának volt az egyik fontos megtermékenyítője.)

A Castro Streetben Baillie az áttűnés, az egymásra fényképezés, a többszörösen rétegelt montázstechnika eszközeivel teremt egy hipnotikus városfilmet. A montázs ritmusának itt a legfontosabb sorvezetője a vonat zakatolásának hangja, amire az áttűnések pontosan illeszkedve sorjáznak. Kék és fehér felületek, vas-vonalak és rácsok sorjáznak, összeolvadva a felvillanó vonat képével, és a ritkán felbukkanó, sorvezető totálképekkel. A lírai film és az absztrakt film közt képtelenség pontosan meghúzni a határvonalat, és ez Baillie esetében is igaz. A Castro Street legsodróbb pillanataiban Brakhage festői absztrakcióihoz hasonlóan fotógén, kék vibrálást látunk: az elsuhanó tárgyak közelijeinek összemosott felületeit.

A Castro Street a hatvanas évek San Franciscójának egyik kultikus helyszíne volt, a világ első homoszexuális negyedének főutcája, több szempontból is a beat-korszak lázadásának és szemléletének ikonja. Baillie filmjében egyszerre egy romantikus és nosztalgikus viszonyt fejez ki ezzel az utcával, az összes verbalizálhatatlan érzelmét (legyen az akár kritikus, ironikus vagy szentimentális) sűríti sikeresen ebbe az erős hangulatú lírai montázsfilmbe.