Az amerikai avantgárd fiatalabb generációjához tartozó Peter Hutton (1944-) teljesen egységes és egységességében egyedi életművet hozott létre. Filmjei a dokumentumfilm és a lírai montázsfilm határterületén helyezkednek el. Legtöbb munkája fekete-fehér állóképekből van összeszőve, és Hutton egy-egy képet gyakran fekete szünettel választ el a többitől, ezzel kiemeli a képek különálló, fotografikus jellegét. Filmjei teljesen némák, amivel Hutton talán a legegyszerűbb módon kanyarodik vissza a filmezés első pionírjainak eszköztárához.

Hasonlóan a Lumiere-fívérek minden eseményt rögzíteni akaró kíváncsi optikájához, ő is legtöbbször városfilmeket alkot (Budapestről, Lodzról, New Yorkról) vagy az utazásai során készített mozgófényképeit vágja össze. Filmjei a fotóművészek mindent megszépítő tekintetének nyomait viselik magukon, képein a tárgyilagosság prózaisága és a csendes montázsban rejlő líra keveredik össze. Montázsaiból teljesen hiányzik az ismétlés, amivel filmes szerkezetei a fotóalbumban való lapozgatásra emlékeztetnek – Hutton minden képnek elég időt hagy ahhoz, hogy a néző megszemlélje. Képei mozdulatlanok és zártan komponáltak: nem érezzük, hogy egy narratíva darabjai lennének, inkább különálló egységeket alkotnak. Gyakran a portré és tájfényképészet jut ezekről eszünkbe, illetve az a képalkotó hajlam, amely megelégszik a kamera elé kerülő témával.

A rendező a dolgokat rögzíti, és érezhetően nem akar rájuk erőltetni semmilyen mondandót vagy történetet, csak hagyja, hogy a dolgok önmaguk maradjanak. Montázstechnikája is inkább a különválasztás, semmint azt egybekapcsolás vagy rímeltetés elvét követi, vagyis a jelenségeket legtöbbször önmagukért filmezi, nem pedig egy rendszerbe illesztés kedvéért.