Harry Smith (1923-1991) az amerikai avantgárd film legszínesebb egyénisége volt. Egész életét meghatározta szülei panteista és spirituális tanítása. Gyerekkorának nagy részét a Lummi és Samish indiánok dalainak rögzítésével töltötte, később a Kiowa-jelnyelv szakértője lett. Antropológusként meghatározó szerepe volt az amerikai népzene kutatásában, illetve az indián nyelvek és zene archiválásában. Felmérhetetlen értékű gyűjtő-munkáját Grammy-életmű díjjal méltatták 1991-ben. (Szinte mellékes, hogy neki volt az egyik legnagyobb ukrán, festett húsvétitojás-gyűjteménye a világon.)

„Nem kéne a filmre kontinuitásként tekinteni. A filmkockák hieroglifák, még akkor is, ha élőnek tűnnek…”^[1]
Harry Smith

Festőként és filmesként a negyvenes években vált aktívvá. Elsősorban az európai absztrakt film (Richter, Fischinger, Ruttmann) hatására Smith a színek és zene pszichedelikus párosításával kísérletezett. (A német előfutárok előtt tisztelgett a sorozatszám-címekkel is.) Filmjeit közvetlenül a celluloidra festve alkotta meg; ez a technikai ebben az időszakban forradalminak számított, rajta kívül az új-zélandi Len Lye volt az egyetlen, aki hasonló technikával dolgozott.

Smith a nyugati parti avantgárd csoporthoz tartozott. Frank Stauffacher San Franciscóban indította el az Art in Cinema-programot, ami tulajdonképpen az első kortárs avantgárd vetítés sorozat volt az államokban. Smith itt ismerte meg a már említett korai avantgárdot és a kortársait, mint Anger, Deren és Brakhage.

Smith művészete – az amerikai avantgárdra jellemzően – közel állt az okkultista látásmódhoz, a romantikus természet-közeliséghez, a népművészetekhez és a természeti népek miszticizmusához. A szürrealizmus véletlen-technikáját használva alkotta meg a pulzáló színkoktéljait, amik a későbbi, hatvanas évekbeli pszichedelikus divathullámmal erőre kapó trip-filmek (egyik) formanyelvi előfutárai voltak.

„Úgy gondolom, én vagyok a harmadik legjobb filmproducer az országban. Andy Warhol a legjobb. Kenneth Anger a második legjobb. És most úgy gondolom, én vagyok a harmadik legjobb. Egy ideig hezitáltam, hogy Brakhage vagy én vagyok-e a harmadik, de most úgy gondolom, én vagyok.”^[2]

Smith később elmozdult a teljesen absztrakt, vizualizált zene irányából a figuratívabb, a dadaista abszurditást folytató kollázs-animáció felé.