Az utánzás a hízelgés legőszintébb formája, korunk legkedvesebb színészi feladata pedig hírességek bőrébe bújni. Nicole Kidman orra mint Virginia Woolfé Az órákban legalábbis nyert egy Oscart. Híres embereket magasztalunk más híres emberek eljátszásáért: Helen Mirren mint a Királynő, Michael Sheen mint David Frost, Sean Penn mint Harvey Milk, Leonardo DiCaprio mint Howard Hughes, Cate Blanchett mint Katherine Hepburn, és folytathatnánk. Most pedig két újabb névvel bővül a hírességek megformálásáért Oscarra jelölt sztárok listája: Michelle Williams mint Marilyn Monroe az Egy hét Marilynnel, és Meryl Streep mint Margaret Thatcher A Vaslady című életrajzi filmekben.

Az 53 éves Charlie Kaufman olyan különc és agyafúrt mozikat írt, mint például A John Malkovich-menet (1999), az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004) és a Kis-nagy világ (2008), amit rendezőként is jegyez. A tekervényes elbeszélésekben gondolkodó szerzőt, aki szeret játszadozni valóság és fikció keverésével, egyesek „a meta-forgatókönyvíró”-nak keresztelték el, akinek sikerült megteremtenie saját kis zugát a Rendszeren belül. David Jenkins sajátos meglátásairól és műhelytitkairól faggatta az amerikai alkotót a BAFTÁ-s és BFI-os Forgatókönyvírók Előadássorozatán.

A legenda szerint egyszer, réges-régen, valaki épp egy nyári kasszasiker mozis vetítésén ült, amikor arra gondolt: „Bárcsak lenne még egy film, ami szinte teljesen olyan, mint ez – csak sokkal szarabb.” Az illető fohásza meghallgatásra talált a mozis istenségeknél, akik hamarosan cselekedtek is. Így született meg az úgynevezett mockbuster, ez a sajátosan önreflexív műfaj, amelynek képviselőit a hollywoodi filmeket imitáló, alacsony költségvetéssel dolgozó cégek termelik, amik lázasan dolgoznak azon, hogy az éppen bemutatásra kerülő álomgyári produkciók hasonló című és tartalmú másolatait mihamarabb a DVD- , illetve VoD-piacra küldjék. Hiszen tegyük a kezüket a szívünkre, és válaszoljunk őszintén: inkább lekászálódunk a kanapéról, beülünk a kocsiba, és elfurikázunk egy moziig, hogy megnézhessünk egy magas költségvetésű filmet, amelyben óriásrobotok alakulnak autókká, vagy bőven beérjük azzal is, hogy otthon maradunk, pattogtatunk a mikróban egy kis kukoricát, és betesszük a lejátszóba a Transmorphers – Az alakváltókat?

Alejandro González Iňárritu legújabb munkája a rendező első olyan nagyjátékfilmje, amit saját forgatókönyvből készített. A Biutiful premierje kapcsán a mexikói alkotó beszélt többek között a poétikájában bekövetkezett váltásról, a témaválasztásról és a film társadalmi vetületéről. A szöveg a collider.com, az askmen.com és a soundsandcolours.com interjújának egybeszerkesztett változata.

Lena Bergman feljegyzései édesapja, Ingmar Bergman egyedülálló házimozijáról, amelyet egy pajtában alakított ki a balti Fårö szigetén, ahol 2007-ben bekövetkezett haláláig élt.

A művészettudományok nagy részénél az akadémikus kutatást nem tekintik a zsurnalisztikus kritika ellenségének. Egy újság zene- vagy építészet-kritikusa feltehetően tanulta az adott diszciplínát a főiskolán, és az egyes művek bírálatakor talán hasznosítja is a megszerzett tudást. A mozi esetében azonban a címben jelzett viszony hűvös, sőt kimondottan ellenséges. Amikor a hetvenes években elkezdtem a doktori iskolát, meglepetten tapasztaltam, hogy az új barátaim lenézően tekintettek a Film Commentnek és az ehhez hasonló magazinoknak írt esszéimre. Az akadémikusok nem folytak bele az egyik évfolyamtársam által „szimpla rajongás”-nak tartott tevékenységbe.

J. G. Ballard, Richard Matheson és Harlan Ellison írásai után a Prizma Online folytatja a magyar nyelven eddig kiadatlan novellák bemutatását, ezúttal a honi könyvkiadás által elődeinél valamivel jobban preferált Frederik Pohl egy klasszikus történetének első magyar fordításával kedveskedve az olvasóknak. Pohl itthon elsősorban az Átjáró-ciklusra keresztelt Hícsí-sorozatnak köszönhetően vált ismertté, de a nyolcvanas években a Galaktika is szentelt egy lapszámot rövidebb írásainak, a tovább gomb után pedig a használóját szuperintelligenssé varázsoló gyógyszer (lásd még ezügyben a hamarosan mozikba kerülő Limitless – Csúcshatás példáját) toposzával eljátszó novella, a Levittown leggazdagabb embere és az azt adaptáló Tales from the Darkside-epizód olvasható/látható.

Apichatpong Weerasethakul buddhizmusról, Ray Bradbury-ről és Boonmee bácsiról.

Kieron Corless: Hogyan kezdtél filmmel foglalkozni?
Apichatpong Weerasethakul: 1994-ben filmes tanulmányokat folytattam ChicagóbanPróbálkoztam például festéssel, de igazán a film fogott meg. A mozi védelmet nyújtott. Nagyon szégyenlős valaki vagyok – és az elejétől úgy éreztem, a kamera olyan, mint valami pajzs. Ha beraknak száz ember közé, lefagyok, de ha közénk rakod a kamerát, valamiféle közvetítőként kezd viselkedni. Időközben a naplómmá vált, rajta keresztül kommunikálok. Nagy szerencsémre a chicagói kurzus, amire jártam, a kísérleti filmmel foglalkozott, aminek akkoriban még a létezéséről sem nagyon tudtam, úgyhogy igazi felismerést jelentett Len Lye rögtönzött filmjeit látni, és megérteni, hogy a mozi mennyire személyes tud lenni –  Bruce Baillie és Jonas Mekas filmjei olyanok, mintha tágra nyitott szemű gyerekek készítették volna őket.

„A rituálé, amely Cannes-t az élvonalban tartja, sok munkával jár. Mint bármely, bizonyos koron túl lévő hölgynek (a fesztivál idén tölti be a hatvanhármat), neki is rengeteg energiájába kerül feszesen tartani a ragyogó felszínt.”

J. G. Ballard azon írók közé tartozik, akik képtelenek – vagy legalábbis nem akarják – félretenni az őket foglalkoztató problémákat, így szinte tetszőlegesen kiválasztott munkájuk is letörölhetetlenül magán hordozza alkotójuk kézjegyét. Függetlenül attól, hogy globális természeti katasztrófákról ír-e (mint korai regénytrilógiájában) vagy (látszólag) lokális közösségi krízishelyzetekről (mint kései tetralógiájában), Ballardot alapvetően a környezet elmére, illetve viselkedésre gyakorolt hatása érdekli. A huszadik század technológiai vívmányai iránt komoly érdeklődést tanúsító sheppertoni remete könyvnyi terjedelemben ugyan nem foglalkozott a mozgókép tudatmódosító hatásával, néhány novellájában azonban jellegzetesen elrajzolt látleletet adott a médiumban rejlő lehetőségekről és veszélyekről.