Úgy tűnik, a fanyar humorral megcsavart neurózisai és egyedi sziporkái nyomán filmtörténeti emblémává vált Woody Allen éltesebb korára városi röghöz kötött, hithű Manhattan-rajongóból európai ínyencségekre éhes turistává vált. A 76 éves szerző – az utóbbi évek filmtermése alapján -  úgy döntött, hogy többé már nem kizárólag a kedvenc közeggel szerves egységet alkotó történetek elmesélésre helyezi a hangsúlyt, hanem a számára legizgalmasabb idegen helyekkel is számot vet. Az első levegőváltozást a 6 évvel ezelőtti Match Point és a trilógia-tagokként hozzá kapcsolódó Kasszandra álma, valamint a Füles hozta –  a javarészt ravasz bűntörténeteknek tökéletes hátteréül szolgált a sokszínű, mégis alapvetően hűvös árnyalatokban gazdag, londoni miliő. A félig borongós hangulatú túrát ragyogó, mediterrán napfényben való sütkérezés, könnyed, romantikus örömkirándulás követte a Vicky Christina  Barcelonával, majd egy apró, rutinszerű hazalátogatás (Whatever Works) után a Férfit látok álmaidbannal Allen ismét új választottjához, Londonhoz, a bonyolult kapcsolati szövevények kettes számú színhelyéhez tért vissza.

“Teljes joggal feltételezhetjük, hogy Dexter Mayhew és Emma Morley kettőse olyan ismert párosa lesz az angol irodalomnak, mint mondjuk a Heathcliff–Earnshaw vagy a Darcy–Bennet duó. Nicholls persze semmit sem talál fel, épp csak hús-vér karakterekről mesél el egy mindenki által átélhető történetet üde stílusban, a végeredmény azonban még akkor is szemtelenül elragadó, ha ismerjük a trükköket.”

Fassbinder-traktátus

Mint a cukormentes múmia, a múzeumi tárló alján, a konstelláció újszerű keretek közé pottyant. Nem az agy konfigurálta láthatatlanból kinövő indáit, hanem a granulált múlt. S ebben a szeszélyes napban csörgő szarka matatott, és árkot ásott a vers lapátja, hogy el tudjon folyni az összes emlék az esővel együtt. Macska volt a szekrényben. Cogito úr (pedig) otthon biztonságban ette a dinnyéjét. Hát hogyan tovább, Csehov? Kérdezte Wittgenstein, ha csöndemben olykor egy szót találok, úgy mélyül életembe, mint egy szakadék. Morfondírozott félálomban a tenor grammateusz. Elromlott minden, kezdjétek újra. Hallatszott az utcai műsorközlő bemondása. És a rendező, Fassbinder, ölbe vette a vállfák közül kiugró cicust. Hajnalodik, ideje forgatni.

Howard Hawks egy klasszikus anekdotájában rávilágít a hollywoodi tömegfilm és az eredetiség kényes viszonyára: a filmrendező Howard Hughes multimilliomossal folytatott acsarkodása odáig fajult, hogy Hughes azt követelte tőle, húzza ki A törvényenkívüli című westernjéből az „Elő a fegyvert!” mondatot, mivel annak jogai a milliomost illetik. Hawks a pert elkerülendő eleget tett a kérésnek, miközben az eseten fellelkesült kollégái – többek között Billy Wilder és Frank Capra – gúnyos táviratokban olyan szentenciák kizárólagos jogait követelték, mint a „Szerintem arra mentek!” és az „Imádlak, drágám!”. A posztmodern Álomgyárban a bevallottan kreatív újrahasznosítást művelő Quentin Tarantinón kívül talán James Cameron az egyik legszerencsésebb alkotó, akit rendre megtalálnak a fentiekhez hasonló súlyú vádakkal. A továbbiakban a Terminátor – A Halálosztó plágiumperének tárgyi bizonyítékai láthatóak-olvashatóak, úgymint a két vitatott Végtelen határok-epizód és az Üvöltenék, de nincsen szám című proto-cyberpunk novella.

“A hangosfilm korszaka tulajdonképpen

a lélek története, vizualizált narratíva.

A psziché kiáradása a testre.“

A tovább gomb után Kántor Zsolt verse és Eisenstein 1930-ban készült első hangosfilmje olvasható/látható.

Költői pályáját a neoavantgárd oikumenében kezdő Petőcz András a 80-as évek elejétől kezdve alkot – sok más klasszikus műfaj mellett - a poézis határterületeit bejáró, orális-akusztikus és vizuális költeményeket. E két típusú experimentális költészeti műfajt ötvözte a 90-es évek fordulóján két, a Balázs Béla Stúdióban készült filmjében.

J. G. Ballard azon írók közé tartozik, akik képtelenek – vagy legalábbis nem akarják – félretenni az őket foglalkoztató problémákat, így szinte tetszőlegesen kiválasztott munkájuk is letörölhetetlenül magán hordozza alkotójuk kézjegyét. Függetlenül attól, hogy globális természeti katasztrófákról ír-e (mint korai regénytrilógiájában) vagy (látszólag) lokális közösségi krízishelyzetekről (mint kései tetralógiájában), Ballardot alapvetően a környezet elmére, illetve viselkedésre gyakorolt hatása érdekli. A huszadik század technológiai vívmányai iránt komoly érdeklődést tanúsító sheppertoni remete könyvnyi terjedelemben ugyan nem foglalkozott a mozgókép tudatmódosító hatásával, néhány novellájában azonban jellegzetesen elrajzolt látleletet adott a médiumban rejlő lehetőségekről és veszélyekről.

Carroll Alice csodaországban című művét megelőzve, 1862-ben jelent meg Christina Rossetti angol költőnő Goblin Market című balladisztikus hosszúverse: ez a tény visszamenőleg kompromittálta Carroll világának újszerűségét és egyediségét, mivel Rossetti figurái és mesevilágának törvényszerűségei nagyon hasonlóak a nálánál sokkalta híresebbé lett utódjáéhoz.

J. G. Ballard az első ránézésre politikai töltetű írásaiban sem saját politikai nézeteit kívánja valamilyen torz formában közvetíteni, hanem az általa annyira izgalmasnak talált médiatáj (media landscape) problematikus természetét igyekszik feltárni. Az avantgárd sci-fi íróként induló, és világéletében outsider-státuszban vesztegelő Ballard a még a címükben konkrét személyekre utaló novellákban (Tervek Jacqueline Kennedy meggyilkolására, A John Fitzgerald Kennedy elleni merénylet motorversenyként előadva) sem az adott figurák politikai meggyőződésén élcelődik.

Asimov és az antológiák isteneként tisztelt Martin H. Greenberg A vizsga című novellához (melyből Nagy Viktor Oszkár forgatott a Prizma második számában is elemzett kisfilmet) írt bevezetőjükben Richard Mathesont nemes egyszerűséggel korának Stephen Kingjeként aposztrofálják  s habár az asszociáció alapja elsősorban a szerző választott műfajai, illetve termékenysége és töretlen népszerűsége , kulcstémái és közelítésmódja rendre visszaköszönnek a horrorkirály életművében is. Míg kortársa, Ray Bradbury olyan írásaiban, mint a Gonosz lélek közeleg vagy A koldus az O’Connell hídon a hétköznapi valóság mögött meglelt fantasztikum által teremt pitypangboros amerikai gótikát – egy könnyebben fogyasztható változatát kínálva annak a humanista idealizmusnak, amivel Brautigan is operál mondjuk a Hogy el ne fújja mind a szélben –; addig Mathesonnál, éppúgy, mint később Kingnél, az átlagemberek életébe betörő irracionalitás már sokkal inkább jelent kegyetlen morális próbatételt, mintsem egy gyermekálmokon átszűrt valóságverziót. A legismertebb Matheson-írásokban ugyanúgy kisvárosi átlaghősök kerülnek szembe a modern civilizáció és saját lelkük démonjaival, mint ahogy az a King-életműben is történik: olyannyira, hogy a Maximális Túlhajtás egyértelműen visszavezethető a Matheson-novella alapján készült Párbajra, vagy ahogy Jacobs A majommancs című írása egyaránt jelenti forrásművét mind az alább olvasható A doboz című novellának, mind pedig King Állattemetőjének. Matheson merész műfajdekonstrukcióinak hatása – mint a vámpírtörténeteket kiforgató Legenda vagyok vagy a kísértetház-sztorikat felülíró The Legend of Hell House – szintén visszaköszönt a King-könyvtárban: a zombi-apokalipszist irodalomba átültető Mobil első oldalára főképp az előbbi alkotás okán került egy Mathesonnak szóló ajánlás; míg a Hell House-t King lényegében remake-elte a Rose Red című tévésorozatban (nagyjából a hatórás Ragyogás-tévéváltozat mintájára). A kocka azóta ironikus módon már fordult is egyet: King Csatatér című novelláját a Nightmares and Dreamscapes-sorozat nyitódarabjaként Matheson fia adaptálta tévére. Az alább olvasható novella, és annak első adaptációja – az egyik nyolcvanas években készült Alkonyzóna-epizód – nyilvánvalóan nem nyújt elegendő bevezetést az egyik legmeghatározóbb modern amerikai sci-fi/horror-író munkásságába, de kezdetnek megteszi. Legalábbis amíg a magyar könyvkiadás – Bradburyhez hasonlóan – néhány évtized késéssel végre fel nem fedezi magának.