J. G. Ballard az első ránézésre politikai töltetű írásaiban sem saját politikai nézeteit kívánja valamilyen torz formában közvetíteni, hanem az általa annyira izgalmasnak talált médiatáj (media landscape) problematikus természetét igyekszik feltárni. Az avantgárd sci-fi íróként induló, és világéletében outsider-státuszban vesztegelő Ballard a még a címükben konkrét személyekre utaló novellákban (Tervek Jacqueline Kennedy meggyilkolására, A John Fitzgerald Kennedy elleni merénylet motorversenyként előadva) sem az adott figurák politikai meggyőződésén élcelődik.

A médiareflexió szempontjából kulcsműnek tekintett The Atrocity Exhibition (1970) című kísérleti regényében a brit lángelme azt vizsgálja, hogy az ez idő tájt egyre gyakoribbá és hevesebbé váló médiaimpulzusok milyen hatást gyakorolnak az emberi pszichére (illetve a tudatalattira), és a természetesen azonnali botrányt okozó, Miért akarom megdugni Ronald Reagant c. novella is remekül összefoglalja az író vonatkozó nézeteit. Ahogy Ballard a könyv 1990-es kiadásának magyarázó kommentárjában írja: „Döbbenetes volt ráébredni arra, hogy Reagan a televíziózás történetében elsőként használta ki, hogy közönsége nem figyel oda eléggé (ha egyáltalán) arra, amit mond, (…) pedig valójában teljes ellentmondás uralkodott az elnök megszólalásmódja és gesztusai, illetve az általa megfogalmazott politikai üzenet között.”
A szerző Az intenzív ápolási egységben a valóságos emberi érintkezést feleslegessé tevő, képernyőkön keresztüli kapcsolattartásról nyújtott egy páratlanul groteszk látleletet, A harmadik világháború titkos története című – tizenegy évvel későbbi – novellában pedig, hasonlóan szatirikus hangnemben, tovább ostorozza a huszadik század talán legeredményesebb tudatmódosító eszközét.

J. G. Ballard: A harmadik világháború titkos története^[1]

Miután a harmadik világháború rendben lezajlott, úgy érzem, végre nyugodtan beszámolhatok az egész szörnyűség két sajátosságáról. Először is, ez a régóta félt nukleáris összecsapás, amelyre széles körben az egész földi életet elpusztítani képes kataklizmaként tekintettek, valójában mindössze négy percig tartott. Tudom, hogy ez a szöveg olvasóinak nagy részét bizonyára meglepi majd, de tény, hogy a harmadik világháború keleti idő szerint 1995. január 27-én, este 6 óra 47 perckor kezdődött, és 6 óra 51 perckor véget is ért. A teljes csatározás, Reagan elnök hivatalos hadüzenetétől kezdve, a tenger felszíne alatt haladó öt nukleáris rakéta (három amerikai és két orosz) elindításán át az első béketárgyalásokig, illetve az elnök úr és Mihail Gorbacsov által aláírt fegyverszüneti egyezményig, nem tartott tovább 245 másodpercnél. A harmadik világháború még azelőtt véget ért, hogy bárki észrevette volna, hogy elkezdődött.
A harmadik világháború másik sajátossága, hogy lényegében én vagyok az egyetlen, aki tud róla. Talán különösnek tűnhet, hogy egy Arlingtonban, Washington D.C.-től néhány kilométerre nyugatra élő, kertvárosi gyermekorvosnak van egyes egyedül tudomása erről a történelmi jelentőségű eseményről, elvégre az amerikai televízió-hálózat hírt adott az egyre mélyülő politikai krízis összes fontos állomásáról, köztük a hanyatló egészségű elnök hadüzenetéről és az azt követő rakétatámadásról. Senki sem titkolta a harmadik világháborút, az emberek figyelmét azonban fontosabb ügyek kötötték le. A politikai vezetőjük egészségét illető, megszállottsággal határos érdeklődésük miatt meglepő módon semmibe tudtak venni egy a saját életüket komolyan veszélyeztető fenyegetést.
Szigorúan véve persze nem én voltam a harmadik világháború egyetlen szemtanúja. A NATO katonai vezetésének néhány rangidős tagja és a Varsói Szerződés szervezetébe tartozó, vezető beosztású parancsnokok, Reagan, Gorbacsov és az elnökök tanácsadói, valamint az indítókódokat bepötyögő, a Kelet-Szibéria és Alaszka lakatlan területeit megcélzó nukleáris rakétákat útjukra engedő tengeralattjáró-tisztek nyilván tudatában voltak a háború kitörésének, és a fegyverszüneti egyezmény négy perccel később történő aláírásának. Ugyanakkor ez idáig egyetlen civillel sem találkoztam, aki hallott volna a harmadik világháborúról. Akárhányszor szóba hozom ezt a borzalmas eseményt, az emberek mindig hitetlenkedő tekintettel bámulnak rám. Nem egy szülő elvitte a gyermekét a klinikáról, mivel, az ő szempontjukból abszolút érthető módon, megkérdőjelezték a mentális egészségemet. Egy aggódó anya épp tegnap telefonált ez ügyben a feleségemnek, miután futólag beszéltem neki a történtekről. Persze Susan, mint mindenki más, teljesen elfelejtette, hogy a háború lezajlott, holott lejátszottam neki a videofelvételeket, amik az ABC, az NBC és a CNN január 27-ei adását, vagyis a harmadik világháború kezdetét rögzítették.

***

Hogy történetesen egyedül én szereztem tudomást a háborúról, azt Reagan elnök úr harmadik hivatali ciklusának sajátos karakterével tudom csak magyarázni. Nem túlzás azt állítani, hogy az Egyesült Államok polgárainak és a nyugati világ nagy részének őszintén hiányzott ez a szeretnivaló idős színész, aki szerencsétlen utódja beiktatását követően 1989-ben, Kaliforniában nyugdíjba vonult. Az egész bolygót érintő problémák sokasodása – az újra előtérbe került energiakrízis, a második iráni-iraki konfliktus, a Szovjetunió ázsiai köztársaságainak bizonytalan helyzete, valamint az Amerikában élő muszlimok és feminista aktivisták között formálódó nyugtalanító szövetség ténye – következtében egyre többen tekintettek vissza nosztalgiával a Reagan-évekre. Az emberek végtelen szeretettel idézték fel az egykori elnök szeleburdi gesztusait, azt a szokását, hogy a fontosabb ügyekkel való foglalatoskodás helyett pizsamában nézze a tévét (ezt egyébként számos választója hamar magáévá tette), és azt, ahogyan néha összemosódott a fejében a valóság a fiatal korában forgatott, mára félig-meddig elfeledett filmek emlékével.
A turisták százával gyűltek a Reagan-házaspár Bel Air-i otthonának kapui elé, és az egykori elnök alkalmanként hajlandó volt kitotyogni a tornácra, hogy egy kicsit illegesse magát a kíváncsi szemek előtt. Változatlanul tüchtig neje, Nancy unszolására az idős férfi ilyenkor mindig elmormogott valamilyen kedves kis semmiséget, aminek hatására rögtön könny szökött a jelenlévők szemébe, és egyszerre pezsdült fel az emberek vérkeringése és a világ számos értéktőzsdéje. Ahogy az elnök utódjának kellemetlen hivatali ciklusa lassan a végéhez közeledett, a Kongresszus mindkét kamarájában gyorsan elfogadták az alkotmányon ejtett szükséges módosításokat, amelyek értelmében Reagan megkezdhette harmadik ciklusát a Fehér Házban.
1993 januárjában több mint egy millió ember állt ki Washington utcáira, hogy éljenzések közepette végignézze az elnök beavatási ceremóniájának részét képező autós felvonulást, amit a világ más pontjain élők a televízió képernyőjén keresztül követtek. Ha a katódsugárcső szeme képes a sírásra, akkor ezen a délutánon egész biztosan patakzottak belőle a könnyek.
Mindazonáltal a problémák nem oldódtak meg teljesen, a világ komoly politikai krízisei makacsul ellenálltak még a koros elnök megnyerő mosolyának is. Felmerült a veszély, hogy az iráni-iraki háborúba Törökország és Afganisztán is belesodródik. A Kreml védelme érdekében a Szovjetunió ázsiai köztársaságai állig felfegyverzett csapatokat toboroztak. Yves Saint-Laurent megtervezte a divattal állandóan lépést tartó manhattani, londoni és párizsi irodákban tevékenykedő, iszlám hitet felvett feministák első csadorját. Jogos volt amellett érvelni, hogy talán még a Reagan-elnökség sem tud mit kezdeni egy ilyen súlyosan eltévelyedett világgal.
Számos gyermekorvos-kollégámmal, akikkel gyakran néztük az államfőt a tévében, pontosan ezen az állásponton voltunk. Ekkoriban, vagyis 1994 nyarán, Ronald Reagan nyolcvanhárom éves volt az aggkori szenilitás összes létező jegyével. Sok öreg emberhez hasonlóan neki is csak napi pár percnyi tiszta elmeállapot jutott, aminek során tett pár zavaros megjegyzést, majd újra üveges lett a tekintete. Ekkor már nem látott elég jól ahhoz, hogy használni tudja a súgógépet, a Fehér Házban dolgozó asszisztensei azonban remekül kihasználták Reagan aprócska hallókészüléke által kínált lehetőséget, így az elnök úrnak, akárha egy kisgyerek lett volna, csak el kellett ismételnie a fülében hallott szöveget. A beszéd közben beálló szüneteket ugyan a tévétársaságok rendre kivágták, az efféle távirányításos rendszerrel járó kockázat egy alkalommal mindenki számára világos lett. Az elnök úr, amikor éppen Amerika Katolikus Anyáihoz intézett beszédet, alaposan meglepte a púderkékbe öltözött hölgytömeget, amikor véletlenül elismételte az egyik technikus mikrofon mellé címzett mondatát, amely így hangzott: „Egy kicsit lelépek, hugyoznom kell.”
Miközben ezt a lidérces mosolyú és idétlenül gesztikuláló, robotszerű figurát nézték, több emberben komolyan megfogalmazódott, hogy az elnök agyhalott, vagy talán már nem is él. Hogy megnyugtassák a feszült amerikai nyilvánosságot, amelyet a tőzsdevilágból érkező, és az Ukrajnában zajló fegyveres zavargásokról tudósító hírek komolyan aggasztani kezdtek, a Fehér Ház orvosai publikussá tettek néhány, az elnök egészségéről szóló hagyományos orvosi jelentést. A Walter Reed-kórház szakértőcsapata biztosította a nemzet polgárait arról, hogy Reagan egy nála tizenöt évvel fiatalabb férfi rendkívüli fizikai és mentális frissességével bír. A tévében közzétették az elnök vérnyomására, fehér- és vörösvértesteire, pulzusára és légzésére vonatkozó pontos adatokat, és ez azonnal megnyugtatta az embereket. Másnap a nemzetközi tőzsdeindexek számottevően javultak, a kamatlábak esésnek indultak, Gorbacsov pedig örömmel jelentette be, hogy az ukrán szeparatisták visszavettek a követeléseikből.
Az elnök úr testfunkcióinak nyilvánosságra hozásával nyert váratlan politikai előny megtartásának érdekében a Fehér Ház stábja úgy döntött, hogy heti szinten kezdi sugározni az orvosi jelentéseket. Erre nem csak a Wall Street reagált kedvezően, hanem a Republikánus párt népszerűségi mutatója is jelentős növekedést mutatott. A ciklus közepénél tartott kongresszusi választások idejére ezek az orvosi közlönyök már napi szinten érkeztek, a sikeres Republikánus-jelöltek pedig, az elnök aktuális bélmozgásáról tudósító, menetrendszerűen érkező híradásoknak hála, a Képviselőház és a Szenátus fölött is átvették az uralmat.
Ettől kezdve az amerikai nyilvánosságot folyamatos kezelésbe vették az elnök egészségügyi állapotát illető információdömpinggel. A hírműsorok naponta többször tájékoztatták az embereket a Fehér Ház medencéjében történő megmártózás Reagan vérkeringésére gyakorolt pozitív hatásáról, vagy az így fellépő enyhe megfázásról. Tisztán emlékszem arra a karácsony estére, amikor a feleségemmel vacsorakészítés közben néztük a híradót, ugyanis ekkor tudatosult bennem, hogy a hat vezető hírből öt az elnök egészségi állapotával foglalkozik.
– Kicsit lejjebb ment a vércukra – jegyezte meg Susan, miközben megterített az ünnepi étkezéshez. – A Pepsinél biztos örülnek.
– Hogyhogy? Ne mondd már, hogy van összefüggés a kettő között.
– Dehogynem. Majd rájössz te is. – Susan a borsdarálóval a kezében mellém ült a kanapéra. – Várd csak meg a legutóbbi vizeletvizsgálat eredményeit. Lehet, hogy krízishelyzet áll elő.
– Drágám, krízishelyzet inkább a pakisztáni határnál állhat elő. Gorbacsov azzal fenyegetőzik, hogy megelőző csapásokat mér a lázadó területekre. Az Egyesült Államok meg az egyezmény értelmében köteles beavatkozni, vagyis elméletileg háború…
– Psszt. – Susan megkocogtatta a térdem a borsdarálóval. – Kitöltették vele az Eysenck-féle Személyiség Kérdőívet. Az öregfiú az érzelmi és az értelmi reakciókat tekintve is maximális pontszámot ért el. Igaz, azt mondták, hogy a kiértékelésnél figyelembe vették a korát, bármit jelentsen is ez.
– Azt jelenti, hogy az öreg lényegében saláta. – Épp csatornát akartam váltani, hogy megtudjam a híreket a világ valódi problémáit illetően, amikor a képernyő alján különös mintázat jelent meg, amit első ránézésre valamiféle karácsonyi dekorációnak, stilizált ünnepi levelek sorának hittem. A ritmikus hullámzást jelző, balról jobbra tartó vonalat a „Fehér Karácsony” megnyugtató-nosztalgikus muzsikája kísérte.
– Te jó Isten… – suttogta Susan ámultan. – Ez Ronnie pulzusa. Hallottad, mit mondott a közvetítő? „Élőben, egyenesen az elnök szívéből.”
És ez csak a kezdet volt. Az ezt követő néhány hétben, a modern rádiós telemetria csodájának köszönhetően Amerika tévéképernyői valóságos eredményhirdető-táblákká változtak, amelyek bámulatos pontossággal adtak számot az elnök fizikai és mentális állapotáról. A Reagan stabil, bár azért reszketeg szívverését jelképező vonal állandó vendég lett a tévéképernyő alján, míg efölött a bemondók kitartóan tudósítottak az államfő napi rutinjáról, a rózsakertben megtett mintegy kilenc méteres távolságról, szerény vacsorái kalóriatartalmáról, a legutóbbi agyvizsgálat eredményeiről, valamint az elnök máj-, vese- és tüdőfunkciójáról. Mindezek mellett a személyiség- és IQ-tesztek hajmeresztő sorozata megnyugtatta az amerikai közönséget azzal kapcsolatban, hogy a szabad világot kormányzó férfi fittebb nem is lehetne, így kész arra, hogy szembenézzen az Ovális Iroda íróasztalának túlsó felén várakozó, nyomasztó kötelezettségeivel.
Mindent megtettem, hogy elmagyarázzam Susannak, hogy az elnök voltaképpen alig több egy mesterségesen mozgatott hullánál. Gyermekorvos-kollégáimmal nagyon is tisztában voltunk azzal, hogy az öreg számára milyen komoly megterhelést jelent ez a szüntelen tesztsorozat. A Fehér Ház stábja ugyanakkor azzal volt nagyon is tisztában, hogy az amerikai közönséget szó szerint elbűvöli az elnök szívverésének látványa. A hullámvonal most már az összes tévéműsort végigkísérte, ott volt a különféle sitcomok, kosárlabda-meccsek és régi háborús filmek alján. A gyorsuló szívverés, kísérteties módon, nem egyszer a nézők érzelmi állapotát tükrözte, mintha velük együtt az elnök is éppen az aktuális háborús filmet nézte volna – akár azokat is, amelyekben ő maga játszotta a főszerepet.
Az elnök és a tévéképernyő azonosításának végső gesztusaként – amely beteljesülést a vezető politikai tanácsadói már nagyon régóta szomjazták – a Fehér Ház stábja újabb információrétegek sugárzásába kezdett. Hamarosan az állampolgárok tévéképernyőinek harmadát végleg elfoglalták az elnök szívverésére, vérnyomására és EEG-vizsgálataira vonatkozó adatsorok. Fel is merült egy kisebb vita, amikor világos lett, hogy túlnyomórészt delta hullámokat látunk, ez ugyanis igazolta a régóta élő elképzelést, amely szerint az elnök a nap nagy részét átalussza. A közönség tagjai mindazonáltal majd’ elaléltak az örömtől, amikor Reagan úr belépett a REM-szakaszba, ilyenkor pedig a leghűségesebb alattvalók követték az államfő példáját.
A megállíthatatlan orvosi információ-áramlás dacára változatlanul zajlottak a valóság nyugtalanító eseményei. Megvettem a kezembe kerülő összes újságot, az oldalakat azonban a Reagan egészségi állapotára vonatkozó grafikonok és adatsorok borították, illetve az értelmezést segítő cikkek, amelyek elmagyarázták az államfő májenzim-értékeinek aktuális állását, és azt, hogy pontosan mit is jelent az elnöki vizelet sűrűségének enyhe emelkedése vagy csökkenése. A lapok leghátsó oldalain találtam pár elszórt utalást a Szovjetunió ázsiai köztársaságaiban zajló polgárháborúra, egy Pakisztánban megesett oroszpárti puccskísérletre, Nepál kínai megszállására, a NATO és a Varsói Szerződés tartalékos csapatainak, valamint az Egyesült Államok 5. és 7. flottájának mozgósítására.
Ezekről a baljós eseményekről és a harmadik világháború fenyegetéséről érkező hírek azonban egy kellemetlen véletlennek köszönhetően pont egybeestek az elnök egészségi állapotának hirtelen visszaesésével. Először január 20-án számoltak be arról, hogy Reagan egy nála vendégeskedő unokájától elkapott valamilyen fránya náthát, és a hír azonnal kiszorított minden mást a tévéképernyőkről. Riporterek és filmes stábok vertek sátrat a Fehér Ház előtt, miközben az összes csatornát ellepték a legelismertebb kutatóintézetek szakértőiből álló különítmények, hogy közös erővel értelmezzék az aggasztó adatokat.
Százmillió másik amerikaihoz hasonlóan Susan is a tévékészülék előtt töltötte a következő hetet, és árgus szemekkel figyelte a Reagan szívverését jelképező vonalat.
– Csak megfázott – próbáltam nyugtatni, amikor január 27-én este hazaértem a klinikáról. – Pakisztánról mit mondanak? Azt hallottam, hogy a szovjetek ejtőernyősöket dobtak le Karachiban, és hogy a kommandósok elindultak a Subic-öbölből…
– Ne most! – intett le a nejem, és miután az aktuális bemondó újabb hírbe kezdett, rögtön felcsavarta a hangerőt.
– …újabb információkkal szolgálhatunk a két perccel ezelőtti helyzethez képest. Jó híreket hozott az elnök CT-je. Megerősíthetjük, hogy az államfő agy- és szívkamrájának méretét vagy formáját illetően nem beszélhetünk abnormális elváltozásról. Washington környékén ma este könnyed esőzés várható, a 8. hadosztály Kabultól északra tűzharcba keveredett a szovjet határőrökkel. A reklám után visszatérünk, és elmagyarázzuk, mi a jelentősége a bal temporális lebeny tüskéinek…
– Az ég szerelmére, kit érdekel ez? – Kikaptam Susan összeszorított kezéből a távirányítót, és vadászni kezdtem a csatornákon. – Mi van az oroszok balti-tengeri flottájával? A Kreml elkezdte szorongatni a NATO-csapatok északi szárnyát. Erre már az Egyesült Államoknak is reagálnia kell…
Elcsíptem, amint egy vezető hírcsatorna bemondója befejezi az aktuális hír felolvasását. A sugárzó arcú férfi, elbűvölően mosolygó kolleganője társaságában, magabiztosan szólította meg a közönséget: – Keleti idő szerint öt óra öt perckor örömmel jelenthetjük önöknek, hogy a Reagan elnök úr koponyájában lévő nyomás kielégítő. Egy, az államfő korában járó férfihoz mérten minden motoros és kognitív funkció normális. Ismétlem, minden motoros és kognitív funkció normális. Egy pillanat. Most érkezett a hír, hogy helyi idő szerint két óra harmincöt perckor Reagan elnök úr sikeres bélmozgást produkált. – A bemondó kolleganőjéhez fordult. – Barbara, ha minden igaz, hasonlóan jó hírekkel szolgálhatsz Nancyvel kapcsolatban is, ugye?
– Köszönöm, Dan – vette át a szót a nő. – Pontosan, egy órával később, tehát helyi idő szerint három óra harmincöt perckor, Nancy maga is sikeres bélmozgást produkált, ma már másodjára, úgyhogy az elnöki család igazán sikeres napot tudhat magáénak. – A nő ekkor az asztalán felé csúsztatott papírcetlire pillantott. – A Pennsylvania Avenue-n megint erősödik a forgalom, a hatodik flottát kísérő F-16-osok lelőttek hét MiG 29-est a Bering-földhíd fölött. Az elnök vérnyomása száz per hatvan. Az EEG-vizsgálat enyhe remegést jelez a bal kezében…
– Remegés a bal kezében – ismételte el Susan ökölbe szorított kézzel. – Ez ugye nem komoly?
Csatornát váltottam. – De, lehet, hogy az. Gondolj bele, mi van, ha eszébe jut megnyomni a rakétakioldó gombot. Vagy…
Ekkor egy még rémisztőbb lehetőség merült fel bennem. Átevickéltem az egymással versengő hírműsorok mocsarán, és miközben felpillantottam a szürke washingtoni égboltra, reméltem, hogy sikerül elterelnem Susan figyelmét. A szovjet mélyvízi flotta körülbelül hatszáz kilométerre járőrözött az Egyesült Államok keleti partvonalától. Nem volt kizárt, hogy hamarosan gombafelhők jelennek meg a Pentagon felett.
– …enyhe szívritmus-zavarról, de az elnök orvosai azt mondták, hogy csak minimális szintű aggodalomra van ok. Ismétlem, csak minimális szintű aggodalomra van ok. Az elnök úr mintegy fél órával ezelőtt összehívta a Biztonsági Tanácsot. Az omahai főhadiszállásról érkező hírek szerint minden B-52-es nehézbombázót bevetnek a légitámadáshoz. Frissen érkezett a hír a Fehér Ház onkológiai egységétől, hogy a washingtoni idő szerint négy óra tizenöt perckor lezajlott szövettani vizsgálat során megállapított bőrtumor jóindulatú…
– …az elnök orvosai aggodalmukat fejezték ki Reagan úr artériáinak és szívbillentyűinek elmeszesedését illetően. A Clara-hurrikán várhatóan elhalad Puerto Rico mellett, az elnök életbe léptette a rendkívüli állapotról szóló törvényt. A reklám után folytatjuk az államfő retrográd amnéziájának szakértői elemzésével. Ne feledjék, hogy az elnök állapota talán a régóta gyanított Korsakoff-szindrómára utal…
– …pszichomotoros rohamok, eltorzult idő- és színérzékelés, szédülés. Az elnök úr ezek mellett a különböző kártékony szagok felfokozott érzékeléséről is beszámolt. Más friss híreink: közép-nyugaton hóviharok tombolnak, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között beállt a hadiállapot. Maradjanak velünk, hogy megtudjanak mindent az elnök agyi metabolizmusáról…
– Kitört a háború – mondtam Susannek, és átkaroltam a vállát, a feleségem azonban csakis a képernyőn látható, egyenetlen szívritmust jelző csíkra figyelt. Vajon idegroham érte az elnököt, és teljes nukleáris csapást indított útjára az oroszok ellen? Talán a szüntelenül sugárzott orvosi hírek arra szolgáltak, hogy megóvják az amúgy is labilis idegállapotú közönséget, hogy szembesülniük kelljen a küszöbön álló nemzetközi krízisre adott elkeseredett reakció következményeivel? Tudtam, hogy az orosz rakéták percek alatt elérik Washingtont, de csak bámultam a szelíd téli égboltot, és átkaroltam Susant, miközben a tévéből az orvosi jelentések kakofóniája hallatszott.
Négy perccel később a bemondó a következő mondatoknál tartott: – …az orvosok kitágult pupillákról és görcsös remegésről számoltak be, az államfő idegrendszere máskülönben megfelelően funkcionál. Az elnök úr agyi metabolizmusa megnövekedett glükóztermelést jelez. Az éjszaka folyamán elszórtan havazások várhatók, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között aláírták a fegyverszünetre vonatkozó egyezményt. A reklám után hallgassák meg a legfrissebb szakértői véleményt az elnök úr szélgörcseiről. Kiderül az is, hogy Nancy-nek miért volt szüksége szemhéj-felvarrásra…
Kikapcsoltam a készüléket, és hátradőltem a különös csendben. Washington szürke egét egy apró helikopter szelte át. Susan felé fordultam, és mintegy utólagos gondolatként megjegyeztem neki: – Egyébként az imént ért véget a harmadik világháború.
Susannak persze fogalma sem volt arról, hogy a háború egyáltalán elkezdődött, és a következő hetek során rájöttem, hogy ez a tudatlanság teljesen általános tünetnek számít. A legtöbb embernek éppen csak rémlett valami a közel-keleti zavargásokkal kapcsolatban. A hírek, amelyek szerint Alaszka lakatlan hegységeiben és Szibéria keleti részén nukleáris bombákat dobtak le, elvesztek a Reagan elnök úr náthából való felépüléséről szóló beszámolók áradatában.
1995 februárjának második hetében végignéztem a közvetítést, amelyben az államfő az amerikai hadsereg tiszteletére a Fehér Ház gyepén rendezett ceremónián elnökölt. Vén, elefántcsontszerű arcára kiült a régről ismerős, szeretnivaló vigyor, és miközben két segédje támogatásával az éber tekintetű, acélos testtartású first lady mellett álldogált, látható volt, hogy a férfi tekintete teljesen üres. Valahol az elnök által viselt alaktalan, fekete felöltő alatt rádió-telemetriás technológiát használó szenzorok dolgoztak, hogy élőben közvetítsék a Reagan pulzusára, légzésére és vérnyomására vonatkozó adatokat. Átfutott az agyamon, hogy valószínűleg maga az elnök is elfelejtkezett arról, hogy nemrégiben kirobbantotta a harmadik világháborút. Persze, tulajdonképpen senki sem halt meg, a közönség számára pedig a vészterhes órák kizárólag akkor zárultak volna súlyos veszteséggel, ha Reagan nem épül fel a megfázásból.
A világ eközben biztonságosabb hellyé vált. A gyors lefolyású nukleáris összecsapás tanulságos leckeként szolgált a bolygó rakoncátlan nagyhatalmai számára. A Szovjetunióban zajló szeparatista mozgalmak feloszlatták magukat, és a más helyszíneken ténykedő megszálló csapatok is visszahúzódtak. Már-már azt gondoltam, hogy az egész harmadik világháborút valójában a Kreml és a Fehér Ház stábja ötölte ki, amolyan világbéke-teremtő eljárásként, és hogy Reagan náthája valójában egy elterelő hadműveletként is felfogható csapdaként funkcionált, amelybe a tévéhálózatok és az újságok akaratlanul is belesétáltak.
Az elnök sikeres felépülésének tiszteletére a szívverését jelző hullámvonal még mindig a képernyők alján vendégeskedett. Miközben az államfő az amerikai hadsereg összehívott veteránjainak szalutált, és az öreg színész szíve a pázsiton masírozó férfiak letaglózó látványától egyre szaporábban vert, megéreztem, hogy a közönség kollektív pulzusa is felgyorsul.
Egyszer csak kiszúrtam az érdemrenddel kitüntetett katonák között egy zilált megjelenésű, ócska egyenruhás fiatalembert, aki határozottan kilógott idősebb társai közül. A férfi átnyomakodott a menetelő bakák között, és előrántott a zubbonya alól egy pisztolyt. A hirtelen beálló káoszban az elnök emberei egymással kezdtek el dulakodni a pódium körül, miközben a kamerák megpróbálták utolérni az elnök felé tartó fiatalembert. Az eldördülő lövések túlharsogták a ceremóniára meghívott zenekar muzsikáját. Az elnök a színpadon tébláboló egyenruhás férfiak zavarodottsága közepette a first lady karjaiba zuhant, majd gyorsan el is szállították.
Ösztönösen a képernyő aljára fókuszáltam, és egyből láttam, hogy az elnök vérnyomása lezuhant. A jól ismert hullámvonalból nyílegyenes, horizontális csík lett, és láthatóan leállt az államfő légzése. Csak tíz perccel később, a merénylő sikertelen próbálkozásának bejelentése után, kapták vissza a tévénézők a szeretett hullámvonalat.
Vajon tényleg meghalt volna az elnök, talán már másodszor élete során? Szigorú értelemben véve, élt egyáltalán a harmadik ciklusa idején? Számítanunk kell arra, hogy a tévéképernyőinken továbbra is kitartóan vibráló adatsorokból életre kel az elnök animált fantomalakja, és kirobbantja a negyedik, majd pedig az ötödik világháborút, amelyek titkos története elenyészik a televíziós műsorok végtelen áradatában, örökre eltűnik az utolsó vizeletvizsgálat, a legvégső, égi szövettani analízis takarásában?

(1988)