J. G. Ballard azon írók közé tartozik, akik képtelenek – vagy legalábbis nem akarják – félretenni az őket foglalkoztató problémákat, így szinte tetszőlegesen kiválasztott munkájuk is letörölhetetlenül magán hordozza alkotójuk kézjegyét. Függetlenül attól, hogy globális természeti katasztrófákról ír-e (mint korai regénytrilógiájában) vagy (látszólag) lokális közösségi krízishelyzetekről (mint kései tetralógiájában), Ballardot alapvetően a környezet elmére, illetve viselkedésre gyakorolt hatása érdekli. A huszadik század technológiai vívmányai iránt komoly érdeklődést tanúsító sheppertoni remete könyvnyi terjedelemben ugyan nem foglalkozott a mozgókép tudatmódosító hatásával, néhány novellájában azonban jellegzetesen elrajzolt látleletet adott a médiumban rejlő lehetőségekről és veszélyekről.
Az író megannyi figuráját jellemző megszállottság az aktuális főhős esetében a voyeurizmussal párosul, és a jól ismert történet ballardi feldolgozása a kameralessel járó módosult tudatállapot szélsőséges változatát jeleníti meg. A novella ugyanakkor nem csak a mozgókép valóság-felülírásra képes természetét vizsgálja (aminek kapcsán különösen látványossá válik a Ballard és a szellemi rokonának tartott Baudrillard közötti párhuzam), hanem lehetőséget ad a szerző számára, hogy az extrém nagyításra képes kamera eszközének szerepeltetésével bemutassa az embert közvetlen mesterséges környezetében szemlélő, teljesen egyedülálló tér-, illetve testszemiotikáját.
A novella A harmadik világháború titkos története helyett inkább a publikálás időpontját tekintve is közelebbi Az intenzív ápolási egységgel rokonítható, ám a kapcsolatteremtés megváltozott lehetőségeinek ábrázolásánál nagyobb hangsúlyt kap annak bemutatása, hogy a felvevőgépét szorongató ember milyen új eszközt kapott patologikus bírvágyának átmeneti kielégítésére.

J. G. Ballard: A hatvan perces varió^[1]

Spanyolország, Lloret de Mar, Apartamentos California

14:15

Egy néma világot szemlélek. A lehető legtágabb képkivágatra beállított kamerám keresőjén át nézem a parttól körülbelül háromszáz méter távolságra lévő Hotel Coral Playa épületét. A szállodát borító lágy sivatagi fény talán még fáraók bebalzsamozására is alkalmas lehetne – elképesztő belegondolni, hogy a kerettől alig pár méterrel jobbra már a tenger kezdődik. A sűrű, szemcsés fény alapján lehetnénk akár Karnakban is, abban a nekropolisz melletti hotelban, ahol Helen összebarátkozott a stuttgarti fogorvossal, és mintegy sínre állította ezt a mozdulatlanságában is hosszú utat bejáró, amatőröknek szánt kamerát. Talán ez lesz az amatőrfilmek legemlékezetesebbje, talán nem, mindenesetre eddig minden rendben zajlott, hála a 2500 dollárt kóstáló Nikon Zoomaticnak és egy készséges barcelonai kamera-specialistának.
Az egyedüli nehézséget mostanáig a jelenlegi tartózkodási helyemül szolgáló lakás bérbe vétele jelentette, és elképzelhető, hogy a gyanakvó tekintetű svéd tulaj, amikor benyitott a pótkulccsal, meglátta, amint a háromlábú állvánnyal és a rögzítőkkel babrálok a hálószoba ablakánál. Meglehet, úgy néztem ki, mintha valamiféle merénylethez vásárolt fegyver tartozékaival bíbelődnék, és ez a feltételezés voltaképpen nem is jár olyan messze az igazságtól. Akárhogy is, ez a másodrendű bérlakás kínálja a lehető legjobb kilátást. A Coral Playa tizenöt emeletes homlokzatának a maga teljességében bele kell férnie a nyitó képsorba. Egy órán belül az automatára állított varió végigvisz a műút mentén, elhaladok a több száz parkoló autó és motorcsónak mellett, és alig egy méterre kerülök a célpontomtól a tizedik emeleten lévő lakosztályunk hálószobájában. Mindezt a japán kameralencse-tervezők csodaszámba menő munkájának köszönhetően. Amikor csak eszembe jut a film majdani tetőpontját jelentő, nyilvánvalóan letaglózó képsor, amiért Bergman és Polanski is örömmel cserélné be valamelyik beállítását, szinte azonnal fókuszát veszti az elmém. Közben hallgatom a variót kezelő motor halk duruzsolását, amitől valamilyen virágültető-kurzuson serénykedő, jóllakott matrónák jutnak eszembe, majd elöntenek a düh és gyanakvás által meghatározott, egyszerre lealjasító és feltüzelő hónapokra vonatkozó emlékek, és érzem, ahogy jelt ad magáról egy készülődő erekció.

14:19

Már közelebb vagyok a Coral Playához, ami jelenleg úgy kétszáz méterre lehet tőlem. Most először tudom kivenni a saját lakosztályunkat, látom Helen fekete vízisí-léceit, amik rúnákként sorakoznak az erkélyünkön. Néha megzavarja valami a délutáni fényt: leesik egy-egy kupak vagy cigarettás doboz valamelyik képkereten kívüli emeletről. Ahogy elnyúlok a sötétített hálószoba ablakához húzott kereveten, nehezemre esik elhinni, hogy a Coral Playa nem csak a kamerám keresőjének szülötte. A szálloda egyenes vonalakból felépülő homlokzata azonban egyre élesebben látszik, a tizenöt emelet mindegyike lassacskán önálló identitást vesz fel. Az erkélyek geometriájának leheletnyi különbségei mintha a mögöttük lévő szobákat bérlők eltérő jellemére utalnának. A redőnyök más-más szögben álló keskeny fémlécei, a teljesen esetleges irányokba mutató szárítókötelek vonalaira aggatott strand-napernyőkkel és bikinikkel együtt, megannnyi finoman barázdált egyéni kézjegyet alkotnak, egy végtelenül komplex rejtjel-rendszert, amitől egy szemiológus azonnal transzba esne. Az épületet körülölelő eget szinte már egyáltalán nem látni, és a tetőn lévő, rikító neon fényreklámnak is csak a fele fér a képkeretbe. A hotel, százötven erkélyt magába foglaló homlokzatával, egyre inkább valamiféle absztrakt entitásnak tűnik.
Mozgásnak egyelőre semmi jele. Helen bizonyára ott fekszik az ágyon, ahol a Barcelonába való feltételezett távozásomkor hagytam, valószínűleg a feje köré csavart törülközőben olvassa az American Vogue zuhanygőztől párás számát. A szálloda vendégei gaspachóik és paelláik utolsó falatjaival küzdenek a földszinti étteremben. A főbejáratnál ráismerek több ideiglenes szomszédomra, akik a fotelokban ülve társalognak a portásokkal. Unott marionetteknek tűnnek, akik nem bírnak szerepben maradni ebben a kis házi produkcióban, amibe tudtukon kívül beválogattam őket. Visszaterelem a figyelmemet lakosztályunk két erkélyére és egymáshoz tapadó szobáinkra. Egyre jobban oszlik a benti sötétség, szinte már látom a fürdőbe és a folyosóra nyíló ajtókat is.
Egy pillanat. Miközben a figyelmemet leköti a hálószobám, és türelmetlenül várom a filmem főszereplőjét jelentő Helen felbukkanását, kis híján lemaradok arról, hogy egy vörös fürdőköntöst viselő alak álldogál az öt szinttel a mi emeletünk fölött lévő erkélyen. A férfi, egy Anderson nevű amerikai újságíró, lenéz a főbejárat irányába, ahol egy fekete Mustang épp csak leparkolt az egyik rézsútos parkolóhelyen. A jármű túlfűtött motorháztetője mintha vibráló kátránypáncél volna, és egy pillanatra túlságosan lefoglal a látvány ahhoz, hogy észrevegyem a kocsi hátsó üléséről búváruszonyokat és –pipákat kirámoló fiatalembert. Elönt a pánik, amikor tudatosul bennem, hogy a Rademaekers nevű ifjú dán szívsebészt látom, aki a vártnál fél órával korábban érkezett. Még lemaradok a lényegről!

14:24

Sikerült lehiggadnom, kiegyenesítettem az összezilált reluxa-léceket, és megigazítottam az állványt. Az elmúlt percek során komoly változások történtek a képkereten belül. Rademaekers egyenesen az amerikai szobájába ment, ahol most a búváruszonnyal a kezében gesztikulál, a másik kezében pedig egy pohár italt szorongat, úgyhogy elég valószínűtlennek tetszik, hogy az elkövetkezendő egy órában meglátogatja Helent. A Nikon változatlan hangon dorombol, és egyre közelebb visz a Coral Playához. A látszólag már csak száz méterre lévő szálloda időközben nyüzsgő turistakaptár lett, a vendégek kiszállingóztak az ebédlőből, és jól megérdemelt sziesztájukra készülődnek. Ráismerek több tucat szomszédomra, amint a hálószobájukba érve a férfiak kibújnak a cipőjükből, a nők pedig ránéznek a száradó törülközőkre, majd vizsgálgatni kezdik a fogsorukat a pipereasztalon lévő tükörben. Ezek a hétköznapi, jelentéktelennek tűnő tevékenységek számomra hallatlanul izgalmasak, évek óta képezik érdeklődésem tárgyát, már vagy száz hotelban gyűjtöttem ilyen élményanyagot. Végső soron örülök, hogy Helen még nem jelent meg a színen. Az énjét sáncként övező racionalitás, az életére általában és szexualitásának igényeire különösen jellemző, túlzásba vitt kiszámítottság miatt soha nem volt képes felismerni a szomszédjaink efféle mindennapos cselekedeteinek kifürkészésére irányuló megszállottságom valódi jelentőségét. Nem fér a fejébe, hogy ezen apró mozdulatokból felépülő céltalan forgalom, a napolaj elkenése és az illatanyagok részecskéinek különböző pórusokba való eljuttatása, valójában megfigyeltjeim fizikai létezésének folyamatos megerősítésen alapuló hitelesítését jelenti, egy hónaljakról és nemi szervekről árulkodó, nem hangi csatornán érkező pletykát ad át, amit az eddigi ismereteink alapján kizárólag a dezodorok és szőrtelenítő szerkezetek használati útmutatójából tanuló testbeszéd képes közvetíteni.
Egyre közelebb és közelebb kerülök a körülbelül ötven párhuzamosan zajló intim cselekvésnek teret biztosító szállodához. A második emeleten egy marseilles-i ügyvéd hamvas felesége levetkőzik, hogy felfedje aranybarnára sült, örömfiúkéra emlékeztető melletlen testét, majd bebújik az ágyba. Csak egy pillanatra hagyja ott a tekintetem a nő térdkalács-csúcsával fehér piramist alkotó pokrócot, ezt a megkapó szemérmességről árulkodó geometrikus formát, amikor észreveszem, hogy a film számára központi jelentőséggel bíró erkélyen végre színre lépett a feleségem.

14:28

Nagy kár, hogy a kamerám nem tud hangot rögzíteni. A rám az amatőrfilmezés Polanskijaként vagy Fellinijeként hivatkozó titulus helyett kénytelen leszek beérni azzal, ha a közeg Griffith-szének neveznek majd. Ez utóbbi, az építészeti formák iránt tanúsított megszállottsága ismeretében, valószínűleg nagyra értékelte volna filmem efféle különleges erényeit. Most úgy ötven méter távolságból szemlélem a Coral Playa homlokzatát, fél tucat emeletre van rálátásom, a középen lévő erkélyen pedig ott áll a feleségem.
Szeszélyes és vonzó Helenem, aki hitvesnek hűtlen, ám utazótársnak kiváló, kísértetiesen néz felém, egyenesen a kamerába. A szállodát övező sűrű, szinte kenhető fény mostanra jócskán felhígult, így az épület összes apró részlete nyugtalanító élességgel látszik, akárha egy hallucinációval lenne dolgom. A rozsdafoltok ott éktelenkednek az erkélyek korlátain, a száradó úszódresszek és a félredobott puhafedeles könyvek magányosan árválkodnak a balkonon asztalain, az ismeretlen márkájú törülközők szupermarketekhez méltó rendezettséggel pihennek egymáson. A részletek ezen bőségszarujáról tudomást sem vevő Helen rutinos mozdulatokkal keféli a haját, ezáltal felfedi erős nyakizmait és a legigézőbb látványt kínáló profilját, amit az alatta és felette lévő páholyokból műélvező nézők komoly odaadással figyelnek. A rá irányuló tekintetek sokasága dacára, meglehetősen diszkrét módon, fehér fürdőköntösömet viseli, és ezzel, efelől semmi kétségem, nyilván jelezi kívánja valakinek, hogy nem vagyok jelen.
Miután leemelem róla a tekintetem, végignézek a környező erkélyeken álldogáló lelkes nézőseregen, a strandolás során megismert színtársulat tagjain, akik közül valaki sejthetően mellékszerephez jut majd ebben a filmben. Tisztára olyan ez az egész, mintha a szépséges Pénelopét és udvarlóit nézném, a Nikon-íjammal a kezemben. Még az odaadó Árgus is ott van a feleségem mögött a hálóban, a behorpadt, de azért felfújt állapotban lévő, gumiból készült oroszlánfóka személyében, amit még két éve vásárolt nekem az éppen ironikus hangulatban lévő Helen a velencei Lidón. Persze nem hagytam magam lepipálni, és bár tudtam, hogy ezzel csak mérgelem, azóta is lelkiismeretesen gondját viseltem a kis szuvenírnek.

14:32

Helen meglazította magán a fürdőköntösömet, így láthatóvá vált jobb mellének teljes északi féltekéje. Nem meglepő módon gyors mozgás tapasztalható a környezetében lévő fejeknél és szempároknál. Ismerős izgatottság-érzés jár át, miközben még egyszer, utoljára leltárba veszem a riválisaimat. Rademaekers, a pedáns dán sebész, aki tegnap nagylelkűen cipelte egy ideig feleségem búvárpipáját, visszatért a sréhen három szinttel a mi emeletünk felett lévő szobájába. Tiszta pólót keres a szekrényében, de közben egy pillanatra sem engedi el a búváruszonyát, mintha egy tengerben született szárazföldi lény lenne, ami megszállottan ragaszkodik a már haszontalanná vált szervéhez. Elfordulok tőle, és a szomszédját kezdem fürkészni, a harminc éves brightoni régiség-kereskedőt, akinek motorcsónakja ittlétünk első hetében fordított helyzetben pihent a sekély vízben, alig tíz méterre attól a partszakasztól, ahol Helennel a napernyőnk alatt heverésztünk. A megnyerő, de gátlástalan férfi is kénytelen számolni a számára is ellenfélként megjelenő Fradierrel, a párizsi képregény-kiadóval, aki éppen kihajol a két szinttel feljebb lévő erkélye korlátja felett, és a mellette álló mutatós feleségével mit sem törődve, nyíltan áhítozik Helen után. Mindenesetre lassan Fradier is kikerül a képkeretből, és a film sajátos logikája szerint ezzel ki is lehet húzni a stáblistáról.
Ahogy a kamera fokozatosan közelít, egyre nagyobb méretben tárul a szemem elé vertikális magándrámám központi színtere, a tizenöt erkélyen osztozó öt emeletes páholy Helen által kijelölt origópontja. Két szinttel alatta egyszer csak felbukkan az a jelentéktelen olasz színész, aki tegnap érkezett a szállodába. Az erős napsütés számára csupasz mellkasával remek fényvisszaverő felületnek bizonyuló férfi nem hozott mást magával a vakációra, csak a különös szexuális praktikáit összegyűjtő katalógusát, amit a tegnapi ebédet követően önzetlenül megosztott Helennel a hotel bárjában. Hivatásánál fogva ő lehetne az első számú gyanúsítottam, de ő is mindjárt kikerül a képből, egyúttal kilép ebből a kíméletlen szereplő-válogatással dolgozó produkcióból.
Helen a szemét vizsgálgatja zománcozott kézi tükrében. Kicsippent a szemöldökéből egy kósza szálat, ugyanazzal a kegyetlenséggel, ami a saját testével való bánásmódját mindig is jellemezte. Még úgy is, hogy harminc méter távolságra lebegek tőle, akár egy láthatatlan angyal, ez az erőszakosság szinte teljesen kiszívja belőlem az erőt. Rádöbbenek, hogy együttlétünk során valójában csak akkor tudtam teljesen elengedni magam a feleségem közelében, amikor egy kamera keresőjén át néztem. Még hotelszobáink intim terében is jobb szerettem lencsén keresztül szemlélni – inkább csak így, és nem fizikai valójában elégítette ki az igényeimet, és indította be a fantáziámat. Egykor ez jogosan felbosszantotta, de az utóbbi időben elkezdett partnerként viselkedni obszesszióm ápolásában. Gyakran előfordul, hogy miközben az orrát piszkálja, vagy vitatkozik velem valami miatt, én csak fekszek az ágyon a szememre tapasztott kamerámmal, és néma áhítattal gusztálom combja és válla folyamatosan változó geometrikus alakzatait és arca diagramjait.
Helen közben elhagyta az erkélyt. Az ágyra dobja a tükröt, töprengő homlokráncolással ránéz az oroszlánfóka fakuló, de azért derűs arckifejezésére, majd átsétál a lakosztályon, egyenesen a bejárati ajtóhoz. Éppen csak elfojtok egy kiáltást, amikor eltűnik a folyosón. Egy pillanatra lebénulok. A fürdőköntösöm alatt Helen meztelen.

14:36

Vajon hol lehet? A kamerának hála nyugtalanító sebességgel közelítek a Coral Playához. Eszembe jut, hogy a Nikon mérnökei ezúttal talán túlteljesítették a munkájukat. Már csak tíz méterre vagyok a szálloda homlokzatától, szinte karnyújtásnyira az erkélyektől, és mindössze három lakosztály fér bele a keretbe: a miénk egy szendvics hússzeleteként szorult az alatta és fölötte lévő közé. Az előbbi Lawrence-éké, egy nyájas manchesteri páré, az utóbbiban egy negyven éves ír patikus lakik, akivel még nem érintkeztünk. Vertikális szomszédjaink tudtukon kívül belógtak filmem forgatására.
Helen bárhol lehet a szállodában, Rademaekers-szel vagy a régiség-kereskedővel, vagy akár a képregény-kiadóval, ha Madam Fradiernek strandolni támadt kedve. Az állvánnyal babrálva próbálom megigazítani a kamerát, amikor Helen újra feltűnik a színen, egész pontosan Lawrence-ék nappalijának közepén. Mezítlábas feleségem ott áll, keze fehér köntösöm zsebében, és Lawrence-szel, a jó svádájú, homokszőke könyvelővel beszélget, aki teljesen meztelen, leszámítva a méretes ágyékán feszülő pántos úszónadrágot. Vajon hol lehet a férfi párja? Talán a szálloda medencéjében áztatja magát, vagy csak a hálószoba leengedett sötétítője miatt nem látom, de jelen van, és részt vesz a beszélgetésben a nyitott ajtón túlról. Egészen zavarba jövök ettől a valószínűtlennek tetsző légyottól, és már majdnem leállítom a felvételt, amikor Lawrence és Helen összeölelkeznek. Visszatartom a lélegzetem, de nem csókolóznak, csak egy ártatlan puszi csattan el közöttük. Helen int egyet, majd átvesz a férfitől egy magazint, és kisétál a folyosóra. Harminc másodperccel később, miközben Lawrence a hímtagját vakargatva téblábol a nappaliban, Helen visszatér a lakosztályunkba. Rövid tétovázás után résnyire nyitva hagyja az ajtót. Mozdulatai nyugodtak és ráérősek, de le sem tagadhatná, hogy valami rosszban sántikál. Fájó megkönnyebbülés tölt el, és már jóval azelőtt vad merevedést produkálok, hogy a megtermett ír gyógyszerész tiszteletteljesen belépne a nappalinkba, és bezárná maga mögött az ajtót.

14:42

Magával ragadott a fájdalmat, vágyat és mindenekelőtt gyerekes gyűlöletet forgató érzelemörvény: az életem során felgyülemlett semmiségeket és ambivalens érzéseket mind magába foglalja a félelem és a vágy feloldhatatlan konfliktusa. Egyszerre van szükségem arra, és irtózom attól, hogy szembesüljek Helen szexualitásával, ez a konfrontáció pedig olyan lesz, mintha egy baziliszkusz pusztító tekintetébe néznék. Az egész működési mechanizmusáért a varió sajátos logikája felel, és az erkélyek geometriája, meg a fehér paplanon heverő divatlap rétegelt ragyogása, a határsértő objektív kíméletlen redukcióit lehetővé tevő hatalma.
Mostanra a kereső egész keretét betölti lakosztályunk látképe, mintha csak három méterre lennék a közelebbi erkélyen, és úgy nézném Helent meg a szeretőjét, akárha színházi látogató lennék a zsöllyében. Annyira közel járok már hozzájuk, hogy komolyan azt várom, mikor vonnak már be a társalgásba. A továbbra is fürdőköntösömet viselő Helen fel-alá járkál a nappaliban, és olyan lényegre törően beszél, mintha valamilyen új háztartási cikket ismertetne a leendő vásárlónak. A patikus a fehér kanapén ücsörög, és jámboran hallgatja a mondókáját. Olyan fokú közvetlenség vagy talán közömbösség uralkodik a helyszínen, hogy nehezemre esik elhinni, hogy ezek ketten perceken belül közösülni fognak az ágyamon. A kamera lencséje által elnyelt térmélység hiányában a két alak egyre elvontabb viszonyt ápol egymással, illetve a kanapé, a falak és a mennyezet egyenes vonalakból felépülő síkidomaival. Ebben a kontextusban szinte bármi lehetséges, és megfigyeltjeim mozdulatai valamiféle testi nyelven megfogalmazott titkosírással látják el a teret, ami nyilvánvalóan egy a látszólagos által elfedett jelentéssel bír. Amint a férfi hátradől, Helen ledobja magáról a köntösömet, hogy aztán napbarnított, anyaszült meztelen testén a vállpántja által hagyott nyomokra mutasson.

14:46

A kamerának hála végre magam mögött hagyom az erkélyt is, és belépek lakosztályunk terébe. Mindössze pár lépés választ el az ágy mellett vetkőző ír férfitől, akinek izmos teste korábban biztosan nem keltette volna fel Helen érdeklődését. Meztelen feleségem a nyitott ajtón keresztül is jól látható fürdőszobai bidén ül, egyik lábujj-körmét piszkálja, és merengő arckifejezéssel bámul a gumi lábtörlőre. Az altestmosó fehér porcelánja, a fürdő krómozott kiegészítői és ultramarinkék csempéi egészen egyedi módon megformált kompozíciót alkotnak, mintha valaki felélesztette volna Vermeert, aki az újból rendelkezésére álló szabadsággal élve nekilátott volna újrateremteni szelíd belső tereit a Delft Hiltonban. Máris érzem, hogy dühöm elkezdett csillapodni, és bosszantó módon az erekcióm is lanyhult. A negyven perce tartó utazásnak, ami elvileg a végső megszégyenülés valóságos Golgotájáig juttatott volna el, végeredményben teljes érzelmi absztrakciót sikerült elérnie, tökéletesen tompává tette a bennem lüktető haragot és sértettséget. Bizonyos értelemben még vonzalommal vegyes törődést is érzek Helen iránt.

14:52

Az ágyon fekszenek, és olyan nyugodt aktust folytatnak, hogy szinte érdemes lenne lassítással kiemelni. Már olyan közel vagyok hozzájuk, mintha az ágy mellett lévő fotelben ülnék. A lencse által felnagyított mozdulatsor felhők párzására emlékeztet. Fokozatosan felfúvódnak előttem, szájnyílásaik hangtalanul dolgoznak, akárha alvó halakhoz tartoznának. Ketten egyesülve anatómiai absztrakciók planétáját alkotják, amin hamarosan landolni fogok. Amikor elélveznek, orgazmusunk mintha az ágy felett, a levegőben következne be, egzotikus madarak égi közösülésének eredményeként. A kamerától alig egy méterre lévő, fakó mosolyú oroszlánfóka mintegy tiszteletesként áldja meg ezt a spontán menyegzőt.

14:56

Helen most egyedül van. Arca kívül esik a kereten, a keresőben mindössze a párna egy csücskét, az összegyűrt pléd egyik sarkát, valamint feleségem mellének és vállának felső részét látom. Szinte patyolattiszta fehérség tölti ki a képernyőt, egyedül Helen hónaljának kékes mélyedése és a jobb mellén látható nedves barázda ront az összképen, utóbbin ráadásul fennakadt a gyógyszerész néhány szőrszála. Közelebb araszolok, és figyelem, ahogy hitvesem mellkasa finoman fel-le jár. Pár másodperc múlva azonban Helen megtöri ezt a hosszan tartó nyugalmi állapotot, és feltámaszkodik az egyik könyökére. A hirtelen mozdulat szinte meglöki a kamerát, mire rádöbbenek, hogy a feleségem alvás helyett végig teljesen ébren volt, és feltehetően gondolkodott valamin. Most úgy fordul, hogy az arca bekerül a keresőbe, ezzel pedig megvan a film egyetlen igazi közelije. Egyenesen a szemembe néz, amivel durván megsérti a soha meg nem fogalmazott egyezségünket. Egy pillanatra homályos lesz a kép, majd látom, ahogy Helen magához veszi az oroszlánfókát, és beleszúrja a körmét a játékállat sokat látott szemébe. A figura azonnal összeroskad, és a behorpadt gumiból kiszökik a levegő.
Ebben a pillanatban megbizonyosodok róla, hogy Helen végig tudott a filmről, ahogy nyilván tudott a többiről is. Az elsőt még a fix Hasselbladdal készítettem, amikor a svájci Pontresinában lévő síliftnél felvettem a fiatal pincérrel folytatott flörtjét, később egy a kocsi hátuljába szerelhető olcsó kamerát használtam, hogy kövessem azt a bayreuthi karmestert. Az idők során a produkciók mind költségvetésüket, mind ambíciójukat tekintve egyre nagyobbra törtek, mígnem eljutottam az eddigi legkiforrottabb vállalkozást jelentő projektig. Bár még be sem fejeztem a munkát, igazi maximalistaként már most egy még grandiózusabb voyeur-film ötletével játszadozom, amelyhez egészen bizarr kapacitású lencsékre lenne szükség, hogy igazán rendkívüli távolságból is meg lehessen lesni a kiszemelt erkélyt. Átnézhetnénk például a Nápolyi-öblön keresztül egy Capriban lévő balkonra, vagy Doverből egy Calais-ban felhúzott part menti szállodába, és olyan abszolút mértékig felnagyíthatnánk az orgazmus pillanatát, hogy feleségem hűtlen tevékenységének összetevői teljesen absztrahálódnának a konkrét tettől, érintetlen fényfelületet alkotnának csupán, ami tökéletesen csillapít mindenfajta dühöt.

15:05

Pár másodpercen belül a kamera a variózás végpontjára jut. Az alvó Helen az oldalára fordulva fekszik, az arcát most elfordítja tőlem. A kamera rendíthetetlenül halad tovább, egyre több és több részlet kerül képen kívülre, kiszorulnak a keretből feleségem szeretőjének kósza szőrszálai és a Helen lapockája által a takarón hagyott nyirkos izzadságfoltok is. Ezzel együtt érzékelem, hogy valaki váratlanul behatolt a hálószoba fehér terébe. Az ágy mellett felbukkant egy nyilvánvalóan férfihoz tartozó nadrág és egy pár cipő. A hangtalanul közlekedő alak a megereszkedett gumiállat mellett cövekelt le. Helen, imént elkövetett bűnét elfeledve, békésen szendereg tovább, és a képernyőt hirtelen betöltő vakuvillanásra sem ébred fel. Lenyűgözötten, a veszélyérzet teljes hiányában figyelem a rejtélyes betolakodó mozdulatait, az egymástól teljesen függetlennek tűnő formák tagolt elemeit.
Jelenleg csak egy fehér felületet látok, amihez már nem kötődik semmiféle szükséglet vagy jog, egy alapozott vászon van előttem, ami türelmesen várja az első ecsetvonást. Néhány pillanat múlva őszinte örömmel üdvözlöm a keresőt hirtelen ellepő vörös színt.

15:15

A férfi letérdel az ágy mellett, és végignéz a paplan száz fokos emelkedőjén felkaptató hangtalan vércsík által kirajzolt elegáns formákon. Amint megfordul, és láthatóvá teszi a kamera számára az arcát, magamra ismerek. A megvakított oroszlánfóka, hűséges Árgusom, élettelenül hever a lábamnál. Mint mindig, ahányszor csak végignézem ezt a filmet, és elmerülök a hatvan perces variót kísérő, örökké tartó álomban, eszembe jut a Lloretbe vezető, porral és zajjal kikövezett hosszadalmas út, és a lármás tenger után üde békességet nyújtó hálószoba-világ, ahol a vörös és fehér nászában végül újra megleltem az én hűséges feleségem.

(1976)