A legtöbb idegen nyelvre lefordított magyar irodalmi mű (Az ember tragédiája), a legismertebb élő hazai animációs filmrendező (Jankovics Marcell), az idehaza leghosszabb ideig gyártásban lévő (23 év), ráadásul hosszát tekintve is a legterjedelmesebb rajzfilm (160 perc), a legmonumentálisabb és legdrágább hazai animációs vállalkozás a rendszerváltozás óta (a film alkotói hozzávetőlegesen 700 millió forintra saccolják a film gyártási költségeit). Minden kétséget kizárólag a legek filmjével állunk szemben.

Az animáció és a dokumentumfilm egymástól látszólag távol eső közelítésmódjainak összeházasítására a filmtörténet kezdete óta voltak kísérletek: a valóságban megtörtént eseményeket (helyszíni filmkamera hiányában) a mozgóképes híradások számára már egészen korán rekonstruálták – a legemblematikusabb példa erre A Lusitánia elsüllyedése. A filmemulzió technikailag meghatározott erősebb-gyengébb fényérzékenységéből következő plasztikus filmkép részletgazdagságát azonban hiába is akarná földi halandóként az animátor imitálni, így a dokumentumanimáció fázisonként megalkotott képkockái legritkább esetben akarnak a konkrét esemény szemtanúi lenni, rajtuk nem a „szemük” előtt játszódó, a rajtuk kívül is létező események peregnek, hanem a filmalkotó képzelete és keze szabta világ mozdul meg. Míg a „live action” dokumentumfilmek gyakran titkolni szeretnék alig leplezhető konstruált mivoltukat (vö. cinema verité), addig az animációs film éppen ebből kovácsol erényt magának. Ennek megfelelően az animációs dokumentumfilm úgy lesz a valós események megjelenítője, hogy azokat – nem titkolt módon – a filmkészítő belső világán szűri át.

Idén ősztől KEDDenként az animációé a főszerep a KINO-ban!

A KEDD Filmstúdió animációs filmklubot indít szeptember 13. és december 6. között a KINO moziban.

A kedd délutánonkénti másfél órás sorozat célja, hogy az animációs film esztétikájába adjon betekintést tematikus vetítések és animációs filmrendezők, filmes szakemberek vezetésével. A félév során a különféle animációs technikák rendszerezésén túl a részvevők az animációs filmnek az egyéb műveltségi ágakkal való kapcsolatával és különféle zsánereivel ismerkedhetnek meg kortárs, illetve klasszikusnak számító animációs rövidfilmeken keresztül.

Míg korábban a „K”, azaz a kísérleti és kisjátékfilmes szekcióban mutatkozott be elvétve egy-két magyar animációs film, az idei Filmszemlén először indultak külön versenykategóriában. Ennek megfelelően a hazai animációs egyedi filmek mai trendjeiről is valamivel árnyaltabb kép alakulhatott ki a nézőkben – de korántsem biztos, hogy (avagy biztos, hogy nem) a legárnyaltabb.

„Hétévesen vöröskendős, fehéringes úttörő egyenruhámban a Vörös téren felállva üdvözlöm Brezsnyev bácsit és a pártot, Reagan bácsit pedig világbékére intem; tizenhét évesen sörényes fejjel csövezek a Vörös téren, teszek Gorbira és a hülye pártjára, undorodom mindattól, ami itt van, legjobb volna meghalni; huszonkét éves vagyok, le a rohadt kommunistákkal, eljött a szabadság órája! eufória!; negyvenéves vagyok, itt ez a Putyin, undorodom, de meghalni? minek…” Az én peresztrojkám öt, a hetvenes-nyolcvanas években a vasfüggöny mögött a Szovjetunióban felcseperedett moszkvai lakos életébe pillant be, és eleveníti fel velük „alulnézetből” az elmúlt negyven év alatt átélt történelmet.

Eheti rövidfilmes összeállításunkban az Oscar méltatlanul alulfrekventált animációs kisfilmes kategóriájának idei jelöltjeit vesszük sorra, öt részben.

A reklám- és propagandaüzenetek egyszerűsítenek, tömörítenek és stilizálnak; voltaképpen a rajzfilm formai sajátosságait sorolván ugyanezekkel a tulajdonságokkal kezdődik a lista, csakhogy az animáció a didaktikus szájbarágást vizuális humorral képes oldani.

A gyakorló képzőművész-rajzfilmrendező M Tóth Éva közelmúltban megjelent Aniráma – Animációs mozgóképtörténet című könyvét animáció szakos egyetemi tanítványai számára készített segédanyagnak nevezi, elsősorban a diákok érdeklődésére számot tartó animációtörténeti olvasmányként határozza meg, majd, amikor már érteni véljük szerzőnk célját, betold még egy figyelmeztető félmondatot az előszóba, amellyel igencsak elbizonytalanítja olvasóit: „ez nem az az animációtörténet”.

Testüktől megfosztott hangokat tesz meg a valóság fő hordozójává négy, az elmúlt években készült rövid magyar „áldokumentumfilm”, A busz, az Egerszalók, a Bádogváros és a Mátyás, Mátyás. Áldokumentumfilmek, hiszen egyiküket sem a film témájaként választott szereplők, helyzetek, helyszínek hű bemutatása érdekli, ezek csupán alapanyagként szolgálnak, hogy belőlük valami sokkal általánosabb, káeurópai létminőséget gyúrjanak. Groteszk fénytörésbe helyezni magunkat, ez mind a négy filmnek a közös vállalása, és ezt a tükröt mindegyik alkotás formai úton görbíti el.

A lengyel-magyar származású fiatal animációs rendező, Ducki Tomek a rajzfilmszakma nemzetközi porondján MOMÉ-s vizsgafilmjével, az Életvonal című stilizált sorsanimációval debütált még 2006-ban, amellyel, miután sorra járta a külföldi rajzfilmfesztiválokat, 2007-ben a legrangosabb európai animációs összdíj, a Cartoon d’Or finalistái közt is ott volt. Az Életvonal formavilágát és humánus érzékenységét már egy korábbi diákfilmmel, A tél első napjával is megelőlegezte. Mindkét rövid animáció főszereplőjén, az Életvonalban a szeretett lányért saját fogaslécét feláldozó kerékfiún, illetve A tél első napjának fához kikötött árva kiskutyáján keresztül a néző valamiféle fátumszerű emberi drámát képes megsejteni.

A mozgókép technikai újításait a látvány mind tökéletesebb, fotórealisztikusabb, színesebb, hangosabb, térbelibb, azaz valószerűbb leképezése hajtotta, amelyekhez a filmtörténetírás konkrét fordulópontokat is rendel, kezdve a peronra berobogó gőzmozdonnyal a Lumière-fivérek első nyilvános vetítésén, a cipőpasztával bekent arcú jazzénekes első hangos, utószinkronizált mondatán át a legutóbbi mozitörténeti mérföldkőként emlegetett, egy CGI-renderelt, háromdimenziós párhuzamos világ valóságosságát elhitető Avatarig bezárólag. Ilyen filmtörténeti majdnem-kezdőpontokat mutat be két rövid animáció, a fiatal lengyel rendező, Tomek Baginski 2009-es, Oscar-elődöntős Kinematográfja és Békési Sándor 1984-ben készített diplomafilmje, a Fények virradat előtt. Azonban míg a Kinematográf főszereplője, Francis egy alternatív múlt képzeletbeli feltalálója, addig Békési papírkivágásos, festmény-animációs filmje egy valódi úttörő, a korai animációs technikával kísérletező francia Charles-Émile Reynaud munkássága előtt tiszteleg. A tematikai rímpárnak tekinthető két kisfilm a valóság kontra képzelet, a kitalált kontra igaz történelem, a fotórealizmus kontra míves festőiség, a mesterség kontra művészet ellentétpárjai mentén vethető össze egymással.