Testüktől megfosztott hangokat tesz meg a valóság fő hordozójává négy, az elmúlt években készült rövid magyar „áldokumentumfilm”, A busz, az Egerszalók, a Bádogváros és a Mátyás, Mátyás. Áldokumentumfilmek, hiszen egyiküket sem a film témájaként választott szereplők, helyzetek, helyszínek hű bemutatása érdekli, ezek csupán alapanyagként szolgálnak, hogy belőlük valami sokkal általánosabb, káeurópai létminőséget gyúrjanak. Groteszk fénytörésbe helyezni magunkat, ez mind a négy filmnek a közös vállalása, és ezt a tükröt mindegyik alkotás formai úton görbíti el.

A busz című film a képre kattintva tekinthető meg.

Levágott csirkelábak, csöpögő tejeszacskó, maga után komótosan csíkot húzó csiga: Pálfi Szabolcs 2004-es flash animációja, A busz falusi öregemberek saját, szomorú-nehézkes körülményeikről valló dokumentarista-realista riportjainak bizarr módon ellenpontozó illusztrációja. Felméri Cecília hasonló módszerrel jár el a Mátyás, Mátyás című dokumentumfilmjében, amelyet az idei Szemlén mutattak be. Házi legyek zümmögnek megállás nélkül, galambürülék folyik le Mátyás szobrának válláról, szundikáló kutyák és macskák ásítoznak, egy csap megállíthatatlanul csöpög, miközben Kolozsvár legkülönfélébb hátterű lakosai – a főtéren galambokat etető félnótástól kezdve a csupaideg tudós professzorig – vallanak a város híres szülöttéről, Mátyás királyunkról, és rajta keresztül politikáról, korszellemről, feleségek elhanyagolásáról vagy épp feminizmusról. („Én is feminista vagyok” – állítja magáról egy okoskodó portásbácsi.)

Gőzölgő vízben ázó nyugdíjas párok, alakjukat vesztett, elhízott strandolók, félretaposott sportpapucsok, eszkábált deszkakorlátok a fő kompozíciós elemei az Egerszalók című rövid, fekete-fehér dokumentumfilmnek, amely a Bükkben lévő termálvízforrás wellness-hotelesítés előtti fapados állapotát rögzíti 2005-ben. Ennek párfilmje az idei Szemle megosztott kategóriadíjasa, a Bádogváros, amely a sárgára festett, napsugármintás vashuzalkerítések mentén, az Elvis plakáttal és porcelán cicákkal díszített lakásbelsőkön át, az izgága vakarcs kutyája után rúgó ladás és a szintimulatós zenére félrészegen táncot ropó sörhasú férfiak statisztálásával fest élénk pirosakból, kékekből, zöldekből színesen lehangoló képet Miskolc szebb sorsra érdemes vígalmi negyedéről.

Az Egerszalók című film a képre kattintva tekinthető meg.

Mindezekben a tipikus állapot- és közérzetjelző díszletelemekben érezni a szerzői-alkotói módon megkomponált, stilizált káeurópát, ami az animációban persze magától értetődő, a két élőszereplős rövid dokumentumfilmben pedig a klasszikus arányszabályok mentén megalkotott állóképeknek, precíz kameramozgásoknak köszönhető. Az egyetlen elem, amelyre a három dokumentumfilmes szerzőnek szinte egyáltalán nincs befolyása, az az élőszó. Ennek köszönhetően az emberi hang mindenfajta esetlegessége, a szóhasználat, a különféle akcentusok, a hangsúly, a hanghordozás, a kihagyások szerepe felértékelődik, és a filmbeli dokumentumhatás legfőbb hordozójává válnak. A beszédhangok szereplőktől való radikális elválasztásával pedig nem egy klasszikus, képen kívüli autoriter hangkommentárt hoznak létre, hanem a beszédhangot is a bemutatott világot illusztráló, diegetikus elemek, autentikus tárgyak sorába állítják.

Mégis, bármennyire is formabontónak tűnik ez a hang és kép egységét feloldó megoldás, amely szembemegy az analitikus beszélőfejes dokumentumfilm-hagyománnyal, sajnos éppen a beszédhangi rétegnek ez az illusztratív, tárgyi jellege tűnik el, amint a filmek nemzetközi forgalmazásban idegen ajkú hallgatóközönség elé kerülnek – holott a filmek leginkább autentikus dokumentumértékét ez hordozza. A négy, formailag hasonló módon felépített dokumentumfilmben tehát káeurópa és a benne élők mindenekelőtt saját magunk számára kerülnek groteszk fénytörésbe.

Jelen írást az idén huszadik alkalommal megrendezett szombathelyi Mediawave Fesztivál 20 év 20 film elnevezésű retrospektív válogatása ihlette.