A 2009-es Kecskeméti Animációs Filmfesztivál Nagydíjával és a Filmkritikusok Díjával is kitüntetett FIN című meditatív ambient animációval a MOME-n tavaly végzett Glaser Katalin a rajzfilm műfajának határait feszegeti. A film egy piros kötélre felfűzött, történet nélküli élet- és világkörút, amely kicsi gyermeket és haldokló öreget, közeli arcokat és távoli vidékeket, mély óceánt és magas égboltot rendel egymás mellé egyetlen hosszú, a kezdetet és a véget egybeillesztő, önmagába visszatérő beállításban. Látni fogjuk, hogy a FIN izgalmas, önmagába visszacsavarodó térbeli világa nem előzmény nélkül való, az animációs film és a képzőművészet kapcsolatát erősítendő szervesen illeszkedik a tér és az idő illuzionisztikus tulajdonságait vizsgáló képgrafikai alkotások körébe.

A FIN egy tízperces pillanatfelvétel a nézőt körbeölelő világról, amelyet a kamera kíméletlenül egyenletes pásztája kvázi dokumentumszerűen, semmit sem kiemelve, azaz mindent egymás mellé rendelve mutat meg. A kezdet és a vég azonosságának örök szkepszisét idézve a felhők közül aláereszkedő svenk indítja a filmet, hogy végül a kamera tekintete ugyanezen a ponton visszaemelkedjen oda, ahonnan elindult. A semmiből, vagy ki tudja honnan útjára induló, ad hoc jellegű meditatív körszemlélődést és az ugyanitt befejeződő véget, a világban látható véletlenszerű helyzeteket és figurákat egy, a körsvenken végigfutó kutya piros póráza fog össze. A film gyöngéje, hogy a történetnélküliséget erősítendő a különálló epizódok egymásra-következéséből hiányoznak a dramaturgiailag izgalmas vagy akár meghökkentő váltások — kivételt jelent a tenger mélyén egy hatalmas cet tátott szájába úszó búvárpáros —, és fontosabbak a hol szellemes, hol kevésbé ügyes grafikai megoldások (előbbire a legszebb példa az a képsor, ahol egy alvó kisfiú takaróján keresztül kitekintünk a világűrbe, utóbbira, amikor egy öregember halálos ágya végébe minden átmenet nélkül egy csókolózó pár nagyközelije kerül).

A kamera egyenletes és a figurák repetitív mozgásai ellenére Glaser munkája nem csupán filmként, azaz „mozgó kép”-ként, hanem mint önálló képzőművészeti alkotás is szemlélhető. Panorámája a Feszty-féle körképeket, szerkesztési elve Bányai István Zoom és Re-Zoom című képeskönyveit, Háy Ágnes mesekönyv-illusztrácóit vagy éppen Saul Steinberg grafikai munkásságát juttathatja eszünkbe.

A magyar származású New York-i grafikus, Bányai István 1995-ben készült Zoom és Re-Zoom című képeskönyvei, és az ebből született animáció szintén idődimenzió nélküli, multikulturális térbeli utazások, ahol az egyes illusztrációk az előző oldalon levőket felülírva, a meghökkentő kép-a-képben társítások révén idézőjelbe téve eredményezik a virtuális távolodás, azaz a kivariózás élményét. Ennek érdekében a Zoom sorozat persze valamivel nagyobb aktivitást vár el a nézőtől — legalábbis azt, hogy észben tartsa a korábban látott képek, jelenetek sorozatát. Ilyesmire természetesen Glaser is igényt tart, és a néző tényleg örül meglátva a film végén az inkább irodalmi, semmint filmes poént, hogy a cím és a vége felirat megegyezik.

Bányai István: Re-Zoom — részlet (© ist-one)
(A képre kattintva az nagy felbontásban is megnézhető. )

Bányai mellett a ma már Londonban élő és alkotó Háy Ágnes Mosonyi Alíz mesekönyveihez, az 1982-es Mesék Budapestről, majd az 1985-ös Szekrénymesék című gyerekkönyvhöz készített, Glaseréhez nagyon hasonló stílusú, finom vonalvezetésű kétoldalas illusztrációi idézik a FIN grafikai világát. Míg Bányai a filmre és a képregényre jellemzően elvágja a képeket, addig Háy, akárcsak Glaser a FINben, egy képen belül, filmesen szólva egyetlen folyamatos „beállításban” ábrázolja az adott mese különböző jeleneteit, esetleg egyszerre több történetet helyez el egymás mellé, illetve egymást keresztezve egyetlen szimultán képsorban.

Mosonyi Alíz – Háy Ágnes: Szekrénymesék — oldalpár
(A képre kattintva az nagy felbontásban is megnézhető.)

Mind a FIN, mind pedig Bányai és Háy munkái a különféle tárgyak, jelenetek egymás elé, illetve egymás mellé helyezése révén hozzák létre a folyamatos tér képzetét, akárcsak a pályáját a múlt század derekán kezdő Saul Steinberg, román származású amerikai grafikus illusztrációi. Steinberg triviális dolgokat rendel egymás mellé, hogy a tér illúzióját megteremtse: egy kockás rajzlapból felhőkarcoló lesz, amint néhány figurával kiegészíti, egy egyenes vonal – akárcsak, ha nem is ilyen konzekvensen, Glaser piros póráza – egyetlen „beállításban” válik házfallá, ruhakötéllé, asztallappá majd vasúti felüljáróvá.

A képgrafikai kitérő alapján nem túlzás azt állítani, hogy Bányai és Háy térszerkesztése után Glaser Katalin FINje is „Steinberg köpönyegéből bújt elő”. A FIN című egymástól független állóképekből összeillesztett leporellóból pedig akkor válik animációs „mozgó kép”, amint a néző/kamera tekintete útra indul a piros kötél mentén.