A gyakorló képzőművész-rajzfilmrendező M Tóth Éva közelmúltban megjelent Aniráma – Animációs mozgóképtörténet című könyvét animáció szakos egyetemi tanítványai számára készített segédanyagnak nevezi, elsősorban a diákok érdeklődésére számot tartó animációtörténeti olvasmányként határozza meg, majd, amikor már érteni véljük szerzőnk célját, betold még egy figyelmeztető félmondatot az előszóba, amellyel igencsak elbizonytalanítja olvasóit: „ez nem az az animációtörténet”.

A külhoni és a magyar animáció napjainkig terjedő történetét áttekintő, magyar nyelvű filmtörténeti kötetek eddig nem léteztek, így az Aniráma könnyedén teljesíti elsődleges célját, hogy az animációra, azon belül is a hányatatott sorsú és a filmes szaksajtóban csekély érdeklődésben részesülő magyar animációra és annak képviselőire több figyelem essék. Ugyanakkor furcsa helyzetbe kényszerül a könyv bírálója, mivel nem ildomos olyat számon kérni az Anirámán, amit az tudatosan nem vállal. Így nem kifogásolhatja sem a szerzőnek „a praxisnak köszönhető sajátos perspektívájából” következő, értékítélettől sem mentes személyes hangvételét, nem emelhet szót az ún. kísérleti szerzői animáció tükrében megmérettetett és könnyűnek találtatott, „kommersznek” titulált alkotások mellett, és nem hiányolhatja bizonyos alkotások, alkotók, trendek elemző jellegű bemutatását a gazdag analízisben részesülő experimentális, az animációs forma határait feszegető munkák ellenében. Végül pedig nehéz a sorsa az animáció történetét megismerni, azt kutatni vágyó olvasónak is, mivel a vállaltan szubjektív aspektusból megírt Anirámától sok mindent kap ugyan, csak félő, éppen azt nem, amire számít.

A könyvet első ízben kézbe vevő olvasó az „Animációs mozgóképtörténet” alcím és a kötet tankönyvekhez illő tiszta, áttekinthető és mértéktartó tördelése, valamint a könyv végén lévő cím- és névmutató, illetve fogalomtár alapján átfogó, akadémikus igényű filmtörténetet remélhet, és ezt részben meg is kapja. A szerző, bár nem ígéri, hogy az animációs film elmúlt bő száz esztendejének minden részletre kiterjedő, hiánytalan összegzését közli, tisztességgel végigpásztázza mind a külhoni, mind a hazai animációs filmgyártás személyiségeit, kikerülhetetlen alkotásait. A könyv első szakaszán, a világ animációját bemutató „Nagytotál”-on érezhető, hogy a szerző alapos, a nemzetközi forgalomban lévő, átfogó animációtörténeti munkákat^[1] szintetizáló kutatást végzett, és tett elérhetővé magyarul. M Tóth, bár maga is ízig-vérig animációs alkotó, ebben a részben sikerrel őrzi meg az objektív rálátáshoz szükséges távolságot a filmes korpusztól, valamint a múltbeli, illetve jelenkori külhoni kollégáktól.

A hazai animáció történetét felgöngyölítő „Kistotál” című fejezetben viszont már nagyon is érezhető az igyekezet, hogy ne felejtsen ki senkit, akinek manapság köze van az animációhoz. Így, míg bizonyos itthoni kortárs alkotók gazdag elemzésre jogosultak, addig mások csupán filmcímek, stílusok, irányzatok említése nélküli névlistába férnek be. Ugyanígy, a diplomatikus általánosítás jegyében, M Tóth gyakran olyan leegyszerűsítő megállapításokra jut, mint például a fiatal animációsok munkáiról értekezve, nevek és alkotások említése nélkül, hogy „a számítógépes program nem pótolhatja az animátort, a grafikai terv originalitását, sőt az ötletet sem… a tehetség beváltásához ismeretek tömege és valódi praxis szükségeltetik”. (67. old.)

Szakmabeliként, személyes érintettsége révén M Tóthnak természetesen nincs könnyű dolga a kortárs hazai animációs rendezők kanonizációja terén, illetve ilyen irányú próbálkozását meglehetősen elfogulttá teszi a könyv elején elhangzó kijelentés, miszerint „az úgynevezett szórakoztató rajz-, báb- és efféle filmektől kiütést kap”. (13. old) Ennek a kifejezetten elitista attitűdnek, illetve M Tóth következetesen lehatárolt ízlés-territóriumának tudható be az a tudatosan vállalt aránytalanság, hogy a szerző a hazai animáció egészét két megkerülhetetlen, ugyanakkor atipikus rajzfilmes életművéhez, Reisenbüchler Sándor sokszor hangoztatott anti-Disneyánus stílusához és kérlelhetetlen humanizmusához, illetve Kovásznai György avantgárd festményfilmjeihez méri. Ilyen előzmények után magától értetődő, hogy elsősorban olyan, kategorizálhatatlanságukban figyelemreméltó, autonóm alkotókat tárgyal részletesebben, mint Hegedűs 2 László, Orosz István, Ulrich Gábor vagy Kalmár István, akik a rajzfilm világába nem hivatalos animációsként a társművészetek, elsősorban a képzőművészet területéről, „külsősként” csöppentek be. A túlzott közelségnek, M Tóth személyes érintettségének tudható be az is, hogy a kortárs magyar animációról szóló részekben – a korábbi fejezeteknél is érezhető – esszéisztikus hangvétel felerősödni látszik és az Aniráma személyes impressziókat sorjázó nyilvános bloggá alakul át. A filmtörténettel ismerkedni vágyó olvasó érdeklődését aligha keltik fel a szűkös állami támogatások ellenére megszállottként dolgozó magyar animációsok megpróbáltatásai (66. old.), vagy éppen az itthoni utánpótlást hagyományosan biztosító MOME félévközi „szellemes” feladatkiírásai (amelyekről ennél többet nem is nagyon tud meg) (72. old.), ezeket inkább egyfajta belterjes üzengetésnek vélheti, amihez neki, mármint az olvasónak vajmi kevés köze van.

Az animáció története iránt érdeklődő „laikus” olvasó hasonlóan elveszti a fonalat és a kapaszkodót, amikor a könyv filmtörténeti fejezetei után betoldott „Animációközeli írások”-ként aposztrofált „Flashback” című rész lapjaira téved. A szerző szépirodalmi ihletésű rövid irományait összegyűjtő oldalak már csak azért is kényelmetlenné teszik az olvasó helyzetét, mert az Anirámát lezáró név- és címmutató után, a kötet hagyományos szakkönyvként való használata során állandóan átlapozandó appendixként toldották be őket. Míg M Tóth a könyv bevezetőjében előre óva inti olvasóit és bírálóit, és így utólagos reklamációt már nem fogad el az Aniráma szubjektív, talán sokakat zavarba ejtő nézőpontja miatt, addig a könyv végén található öt rövid novellához már nem ad használati útmutatót. Ez talán azért is lehet, mert az Aniráma kellő távolságban lévő külhoni tengerekről a hazai belvizekre érő szerkezetének egyre kevésbé szakkönyvjellegű hangvételéből egyenesen következőnek kell ezeket a szépprózai szövegeket tartanunk, amelyek a szerző legintimebb zónáiba, a hazai animációs szakma személyközi viszontagságairól mit sem tudó, egyszeri olvasó számára nehezen vagy egyáltalán nem dekódolható (vágy- és rém)álmaiba kalauzolnak. Ugyanakkor, mivel a novellák szerkezetileg teljesen elkülönülnek az animációtörténeti fejezetektől, tehát az Aniráma egészétől, felmerül a kérdés, vajon a szerző, illetve a kiadó miért nem szentelt inkább egy önálló kötetet az amúgy valóban irodalmi értékű szépírásoknak.

Az Anirámában megkülönbözetett figyelemben részesülő intermediális irányzatok ugyancsak egy bővített kiadást és – a könyvet illusztráló rengeteg apró filmkocka mellett – a szinte beszerezhetetlen filmeket tartalmazó DVD-melléklettel is megtoldott kötetet érdemelnének. A „kényelmes beidegződéseket és az uralkodó trendeket” (65. old) meghaladó alkotói pályák értő ismeretéről és irántuk tanúsított elkötelezettségéről M Tóth jelen könyvében kétségtelenül bizonyságot tesz (magyar viszonylatban különös tekintettel a „virtuális szobrokat készítő” Waliczky Tamás vagy a „kategóriákat levető” Hegedűs 2 László munkáinak elemzésére). Reméljük tehát, hogy az experimentális életművek boncolását M Tóth folytatni fogja legalább olyan érzékenységgel, ahogy tette ezt a kortárs animációs rendezőportrékat bemutató Animare necesse est című többrészes ismeretterjesztő műsorában, amely a Duna Televízióban futott 2002 és 2005 között.

Végső soron az Aniráma egésze – a „Flashback”-írásokkal együtt, avagy nélkülük – az M Tóth által preferált, formai határokat feszegető, műfaji szabályok alól minduntalan kibújó alkotói attitűdöt képezi le: különböző műfajú, stílusú szövegek – enciklopédikus igényű szakkönyv, informális hangvételű napló, szépprózai minőségű esszé – egymásra montírozása, sok tekintetben és sok részletében hiánypótló, az animációval foglalkozók munkáját megkönnyítő mű. De figyelem! Az Aniráma valóban „nem az az animációtörténet”: az Aniráma az animáció története M Tóth Éva szubjektívjéből.