midnight

KRITIKA, OFF SCREEN

Éjféli Expressz – W. Allen: Éjfélkor Párizsban

Tüske Zsuzsanna

2011/11/18

Úgy tűnik, a fanyar humorral megcsavart neurózisai és egyedi sziporkái nyomán filmtörténeti emblémává vált Woody Allen éltesebb korára városi röghöz kötött, hithű Manhattan-rajongóból európai ínyencségekre éhes turistává vált. A 76 éves szerző – az utóbbi évek filmtermése alapján -  úgy döntött, hogy többé már nem kizárólag a kedvenc közeggel szerves egységet alkotó történetek elmesélésre helyezi a hangsúlyt, hanem a számára legizgalmasabb idegen helyekkel is számot vet. Az első levegőváltozást a 6 évvel ezelőtti Match Point és a trilógia-tagokként hozzá kapcsolódó Kasszandra álma, valamint a Füles hozta –  a javarészt ravasz bűntörténeteknek tökéletes hátteréül szolgált a sokszínű, mégis alapvetően hűvös árnyalatokban gazdag, londoni miliő. A félig borongós hangulatú túrát ragyogó, mediterrán napfényben való sütkérezés, könnyed, romantikus örömkirándulás követte a Vicky Christina  Barcelonával, majd egy apró, rutinszerű hazalátogatás (Whatever Works) után a Férfit látok álmaidbannal Allen ismét új választottjához, Londonhoz, a bonyolult kapcsolati szövevények kettes számú színhelyéhez tért vissza.

Legújabb kalandjához ugyancsak régi kedvencet, a Varázsige: I Love You-ban ékszeresdobozként aposztrofált Párizst választotta háttérként, a vászonra aggatott képeslap modorú bevezető után azonban hamar kiderül, ezúttal nem régi musicalbetétekben való tobzódásról van szó,  mégis  újabb időutazás következik. A történet hőse, Gil, és menyasszonya, Inez, a lány szüleivel együtt látogatást tesznek a fények városába, amelynek vibráló atmoszférája felébreszti Gilben a vágyat, hogy szeretett jegyesével ott teremtsék meg új otthonukat. A szakmai kétségek közt vergődő férfit egy ideje már amúgy is a forgatókönyvtől a regényírás felé húzza a szíve, de Párizst látva, az új élet lehetősége iránti lelkesedése csak tovább nő. Inez – ahogy egyre több dologban – ebben sem partner, ráadásul néhány vadonatúj, mágikus élmény még tovább növeli a kettejük közti űrt: Gil egy váratlan, mágikus felfedezés nyomán minden éjjel, pontban éjfélkor állandó utasává válik egy fiákernek, amely egyenesen a 20-as évek legillusztrisabb bohémjainak nyüzsgő panoptikumába repíti. Hemingway, Gertrude Stein, Dali, Bunuel, Picasso és a többi művésznagyság között végképp világossá válik Gil számára, hogy az inspirációt és a boldogságot nem a jól szabott polgári életben fogja megtalálni.

Woody Allen ismét önmagát használja forrásként, de ezúttal nem csupán egy – Owen Wilson személyében – újfajta, sármosra fésült  alterego használatáról van szó: az író-rendező saját, Lelki jelenségek vizsgálata című kötetében megjelent, Emlék a húszas évekből című humoreszkjének finom árnyalatait festi át gyöngyvászonra. A szerző ezúttal félreteszi az utóbbi két alkotásában már-már vegytiszta keserűséggé, néhol világfájdalommá fajult iróniát és perszónájának régi, könnyed, játékos oldalát villantja meg az eszményi fantáziavilágba csöppent, önmagát kereső író történetében, az a tény pedig csak tovább emeli az új darab fényét, hogy Allennek a korszak és nagyságai iránti odaadó rajongása érezhetően legalább olyan tiszta és őszinte, mint egy hatalmas, álombéli játékboltba beszabadult gyermeké.

YouTube előnézeti kép

Woody Allen: Emlék a húszas évekből

A húszas években jöttem Chicagóba, mégpedig azért, hogy megnézzek egy bokszmeccset. Ernest Heming¬way volt velem, és mindketten Jack Dempsey edzőtá¬borában laktunk. Hemingway épp akkor fejezett be két novellát a profi bokszolásról, s bár Gertrude Stein és jómagam is tűrhetőnek tartottuk, abban egyetértet¬tünk, hogy jócskán csiszolnia kell még. Hemingwayt megjelenés előtt álló regényével frocliztam, és sokat nevettünk, és jól éreztük magunkat, és akkor felhúztuk a bokszkesztyűket, és Hemingway betörte az orromat.
Azon a télen Alice Toklas, Picasso meg én Dél-Fran¬ciaországban béreltünk egy villát. Akkoriban egy nagyszabásúnak vélt amerikai regényen dolgoztam, de a nyomda kicsinek bizonyult, s a könyvet nem lehetett átnyomni rajta.
Délutánonként Gertrude Stein meg én régiségek után kutatva végigjártuk a helyi üzleteket, és emlék¬szem, egyszer megkérdeztem tőle, szerinte legyek-e író. Erre ő az ő jellegzetesen rejtélyes módján, melyet mindannyian lebilincselőnek találtunk, azt mondta: ¬Ne. – Ezt én igennek vettem, és másnap elhajóztam Olaszországba. Engem Olaszország nagyon emlékez¬tetett Chicagóra, különösen Velence, mert mindkét városban vannak csatornák, és az utcákon a reneszánsz legjobb mestereinek szobrai és katedrálisai sorakoznak.
Abban a hónapban elmentünk Picasso műtermébe, Arles-ba, amit akkor Rouennak vagy Zürichnek hív¬tak, míg 1589-ben a franciák Határozatlan Lajos ural¬kodása alatt át nem keresztelték. (Lajos egyébiránt 16. századi fattyú király volt, aki mindenkivel undokul viselkedett.) Picasso éppen akkor akarta elkezdeni azt, amit később “kék korszak” néven ismertek, de Gert¬rude Stein és én nála kávéztunk, így azután tíz perccel később kezdte csak el. Mivel négy évig tartott, az a tíz perc nem sokat számít.
Picasso alacsony emberke volt, aki furcsán járt, úgy, hogy az egyik lábát addig rakta a másik elé, míg meg nem tett, az ő kifejezésével, “egy lépést”. Pompás ötletein sokat nevettünk, de az 1930-as évek felé, ami¬kor a fasizmus előretörőben volt, nagyon kevés nevet¬nivalónk akadt. Gertrude Stein meg én is nagyon figyelmesen megnéztük Picasso legújabb munkáit, és Gertrude Stein úgy vélekedett, hogy “a művészet, minden művészet csak valaminek a kifejezése”. Picasso nem értett egyet, és azt mondta: – Hagyjatok békén. Éppen ettem. – Érzésem szerint Picassónak volt igaza. Tényleg evett.
Picasso műterme erősen különbözött Matisse-étól, amennyiben Picassóé rendetlen volt, Matisse viszont mindent tökéletes rendben tartott. Furcsa módon még¬is az ellenkezője volt igaz. Az év szeptemberében Ma¬tisse megbízást kapott egy allegória kifestésére, de mi¬vel a felesége megbetegedett, nem tudta kifesteni, és végül inkább kitapétázta. Azért emlékszem ezekre az eseményekre ilyen pontosan, mert éppen az előtt a tél előtt történtek, amikor mindannyian abban az olcsó lakásban éltünk Észak-Svájcban, ahol néha esett az eső, majd ugyanolyan hirtelen el is állt. Juan Gris, a spanyol kubista rávette Alice Toklast, üljön neki modellt egy csendélethez, és a tárgyakról alkotott absztrakt koncep¬ciójára jellemzően, elkezdte Alice arcát és testét elemi geometriai formákká tördelni, mígnem megjelent a rendőrség, és leráncigálta róla. Grís szörnyen vidékies spanyol volt, és Gertrude Stein mindig azt mondta, hogy csak egy igazi spanyol viselkedik úgy, ahogy ő, vagyis hogy spanyolul beszél és néha meglátogatja a családját Spanyolországban. Egészen nagyszerű dolog volt ezt látni.
Emlékszem, egy délután épp egy buzibárban ücsö¬rögtünk Dél-Franciaországban, a lábunk meg kényel¬mesen zsámolyon pihent Észak-Franciaországban, amikor Gertrude Stein azt mondta: – Hányingerem van. – Picasso ezt nagyon viccesnek találta, Matisse meg én viszont úgy értelmeztük, hogy utazzunk el Afrikába. Hét hét múlva Kenyában megtaláltuk He¬mingwayt. Akkor már bronzbarna volt és szakállas; éppen kifelé alakította jellegzetesen egyhangú prózastí¬lusát a szeme és a szája körül. Ott, a felfedezetlen sötét kontinensen, Hemingway ezerszer is fittyet hányt a cserepes ajkaknak.
- Mizújs, Ernest? – kérdeztem tőle. Ékesszólóan be¬szélt a halálról és a kalandról, ahogyan csak ő tudott, és mire felébredtem, felverte a sátrat, és körbeült egy nagy tüzet, és marhabélből finom étvágygerjesztőt készített mindannyiunknak. Az új szakállával heccel¬tem, és nevettünk, és konyakot hörpöltünk, és aztán felvettük a bokszkesztyűket, és betörte az orromat.
Abban az évben másodszor is elutaztam Párizsba, hogy egy vékony és ideges európai zeneszerzővel be¬széljek, akinek horgas arcéle volt, meglepően mozgé¬kony szeme, és akiből később Igor Sztravinszkij lett, majd még később a legjobb barát. Man és Sting Ray házában laktam, és vacsorára többször megjelent Sal¬vador Dali, és Dali elhatározta, hogy egyéni kiállítást rendez, amit meg is tett, és óriási siker volt, mert egy egyén el is ment megnézni, és nagyon vidám, nagysze¬rű francia tél volt.
Emlékszem, egy este Scott Fitzgerald meg a felesége hazaért a szilveszteri muriból. Ez áprilisban történt. Ezt megelőzően három hónapig kizárólag pezsgőt ittak, és valamelyik előző héten, estélyi ruhában fogadásból belevezették a limuzinjukat az óceánba egy harminc¬méteres szikláról. Fitzgeraldék olyan valóságosnak tűntek; az értékeik fundamentálisak voltak. Szerénysé¬güket mutatja, hogy amikor később Grant Wood rá¬vette őket, hogy üljenek modellt Amerikai gótika című képéhez, nagyon hízelgőnek találták. Zeldától tudom, hogy mialatt modellt ült, Scott folyton elejtette a vas¬villát.
A következő néhány évben egyre jobban összemele¬gedtem Scott-tal, és a legtöbb barátunk úgy vélte, hogy utolsó regényének főhősét rólam mintázta, és hogy én meg az életemet az ő előző regényéről, és az lett a vége, hogy egy kitalált szereplő beperelt.
Scottnak sok baja volt a fegyelemmel, és bár mind¬annyian imádtuk Zeldát, abban egyetértettünk, hogy kedvezőtlen hatással van a férjére, akinek évenkénti termése egy regényről szórványos tengerihal-receptek¬re és egy sor vesszőre csökkent.
Végül 1929-ben mindannyian Spanyolországba utaztunk, ahol Hemingway bemutatott bennünket Manoletének, aki már-már nőiesen érzékeny volt. Fe¬szes torreádornadrágot viselt, olykor meg kerékpáros¬nadrágot. Manolete csodálatos, csodálatos művész volt. Ha nem lett volna bikaviador, kecsessége alapján akár világhírű könyvelő is válhatott volna belőle.
Abban az évben nagyszerűen mulattunk Spanyolor¬szágban, utazgattunk, írtunk, Hemingway tonhalhor¬gászatra vitt, és fogtam is négy konzervdobozzal, és nevettünk, és Alice Toklas megkérdezte, hogy szerel¬mes vagyok-e Gertrude Steinbe, mert neki dedikáltam egy verseskötetet, igaz, a T. S. Eliotét, és azt válaszol¬tam, igen, szeretem, de soha nem lesz belőle semmi, mert túlságosan intelligens hozzám, és Alice Toklas egyetértett, és akkor felhúztuk a bokszkesztyűket, és Gertrude Stein betörte az orromat.

László Zsófia fordítása
Európa Könyvkiadó 1984, Budapest
Vidám könyvek

Címke: , , ,

Nézz bele!
Képernyőfotó 2014-02-23 - 23.42.30

A NAP KÉPE

kuta

ESSZÉ

Stoker

KELETI EXPEDÍCIÓ

Tajtékos napok

ESSZÉ

la demora berlinale

KINO LATINO

the-master1

PRIZMATUBE

Film-Pablo-Larrain_03web

KINO LATINO

1134604 - Zero Dark Thirty

ESSZÉ

sodrásban

ESSZÉ

191587-road4

KRITIKA

peppermint-candy

KOREAI EXPEDÍCIÓ

culture_co1

KRITIKA

TheGreylead

KRITIKA

the-futurelead

ESSZÉ

cannesaurora718

KRITIKA

ramsaykevinlead2

KRITIKA

madwe

ESSZÉ

tarr-lólead

ESSZÉ

nicholslead

ESSZÉ

the_tree_of_life_2011_677x1024_507633

KRITIKA

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu