ramsaykevinlead2

KRITIKA

Az ellipszis gyermekei (Lynne Ramsay: Beszélnünk kell Kevinről)

Megyeri Dániel

2012/02/13

A nem is olyan rég még a Komfortos mennyország adaptálásával kokettáló skót rendezőnő az utóbbi évek legnyomasztóbb traumafilmjével, egy, a néző bőre alá kúszó drámával jelentkezett. A címbeli Kevint könnyedén Rosemary csemetéjével, vagy a 666-os anyajegyet délcegen viselő ördögfiókával, Damiennel rokoníthatjuk, a démoni kölyök és a Sátán között azonban ezúttal nincs vér szerinti kapcsolat. Ramsay, szerzői karrierje genezisétől fogva a gyermekkor traumatikus, ám jobbára ellipszisek homályában rejtező eseményeire helyezett különleges hangsúlyt, rövidfilmjeiben a kitchen sink mozi hagyományait ápolva. Inkább ábrázol, mintsem értelmez, a befogadóra bízva a töredezett lét puzzle-darabkáinak rekonstruálását.

Az eleinte az operatőri szakma iránt érdeklődő, a kamera objektívje mögül két rövidfilmet, a ’96-os Sweet Heartot és a ’97-es One Eye-t jegyző Ramsay író-rendezőként a Kis halálok (Small Deaths, 1996) című vizsgafilmmel robbant be a mozi-köztudatba. A Cannes-ból rögtön a zsűri rövidfilmes nagydíjával távozó szösszenet egy lány életének három elszigetelt szakaszába enged betekintést: az első szekvencia az apja, kocsmai kiruccanása előtti készülődését szemlélő Anne Marie körül forog, a másodikban – pár év ugrással – egy nyári mezőn tett, idilli séta egy lemészárolt tehén hathatós segítségével vesz tragikus fordulatot, míg az Anne Marie életébe nyújtott, harmadik bepillantásban az immár tinédzserkorú leányzóból egy leharcolt drogtanyán űznek gúnyt. Mindhárom fragmentum a felcseperedő gyermek szemszögéből ábrázolja a veszteséget, legyen az a szeretethiányos családban épphogy csak létező apa sokadszori (talán a véglegest megelőlegező?) távozása, a halállal történő első szembenézés (a tehén szemének premier plánban mutatott fehérbe fordulásával), vagy végül a halállal való rosszindulatú viccelődés.

YouTube előnézeti kép

Nincsenek átmenetek a bemutatott, dialógusok szintjén is lecsupaszított stációk között, a fel-felvillanó lét-illusztrációkat a köztük tátongó ellipszisek teszik végtelenül erőssé. Ramsay nem konkretizál, nem kreál (túl)magyarázó ok-okozati láncolatokat: a kitchen sink filmekből ismerős, békaperspektívából felvázolt társadalmi osztály és tárgyi világ felvillantása után ránk bízza a képkockák értelmezését, filmje befogadása közben így folyamatosan kérdéseket gyártunk. Anne Marie apja vajon elhagyta a családot? A magára utalt kislány ugyan miért kószál tiltott és veszélyes helyeken? Vajh’ a céltalan tengődésnek köszönhető, hogy a tinédzser idővel rossz társaságba, drogos suhancok közé keveredik? Ezzel a narratív megoldással Ramsay tulajdonképpen minket is a szemlélődő, a világ kegyetlenségeire rácsodálkozó csemete pozíciójába taszít, aki értő beavatási szertartás és felnőtti útegyengetés híján maga kénytelen birokra kelni és szembenézni a rá váró nehézségekkel – épp mielőtt mindörökre elvesztené az ártatlanságát.

YouTube előnézeti kép

A szintén ’96-ban készült Naplopásnak (Kill the Day) ugyan felnőtt főhőse van, mégis egy gyerekkorban elkövetett, ostoba – még ha vétlen – gyilkosság áll a középpontjában. A Beszélnünk kell Kevinről (We Need to Talk About Kevin, 2011) több síkon futó, időfelbontásos struktúráját megelőlegező opus is a kitchen sink mozira jellemző társadalmi realizmuson és dokumentarista formanyelven nyugszik, valamint a Kis halálokban is látott – és a modernizmusban gyökeredző – sodródást vonatkoztatja a sivár skót hétköznapokra. A kisstílű narkós tolvaj élete valószínűleg (újfent lényeges az ellipszisekből fakadó bizonytalanságot kidomborítani) a kisfiúi, de annál borzasztóbb botlás miatt siklott ki, az ólomnehéz trauma és lelkifurdalás terelte a bűn útjára a börtönviselt férfit. Ramsay – a Kis halálok után ismét – egy nyúlfarknyi, de kétségkívül emlékezetes, impresszionista szépségű, már-már éterien lebegő vízparti szcénában konzerválja a gyermeki ártatlanság napfényben fürdőző, gondtalan létezését, hogy aztán később a kékes-monokróm, a nagyváros zúgásától hangos, ám párbeszédben ezúttal is szegény felnőtt-Purgatórium klinikai látleletével ellenpontozza azt. (Ramsay erős kompozícióiban itt és eztán is visszaköszön az operatőri múlt.)

YouTube előnézeti kép

A konzekvens alkotói törekvés második megnyilvánulása után korántsem meglepő, hogy Ramsay harmadik és mai napig – egy 2005-ös, a Ramsay-i témauniverzumba ugyan tökéletesen illeszkedő, ám a rendezőnő szándékai ellenére újravágott videokliptől eltekintve – utolsó rövidfilmje, a Gázos (Gasman, 1998) is hasonló tőről fakad. A Karácsony előtti izgatott családi készülődést jelentéktelenségükben is beszédes mikro-momentumok (közeli plánban tisztogatott ünnepi cipő, egy fodros ruhaujjba dugott kezecske, sóban tologatott kisautó, valamint az Óz, a csodák csodájából ismerős „Mindenütt jó, de legjobb otthon!” varázsmottó és összekoppintott topánkasarkok) keltik életre, mielőtt a kislány által halhatatlan szeretettel imádott apa a helyi kocsmában rendezendő ünnepi dajdajozásra vinné a gyerkőcöket, ám a pubba vezető úton kis kitérőt tesz és magához veszi egy ismeretlen (?) nő két hasonló korú gyerekét. A bizonytalanságban vergődő Lynne-en féltékenység lesz úrrá és mindent megtesz, hogy a behatoló (az apja őt illető ölét kisajátító) kakukkcsemetét kitúrja a családi fészekből. Egy biztos: az édesapa makulátlansága a kiábrándult lánya szemében örökre bepiszkolódik, ahogy a dorothy-i mesevilágot is maga alá temeti a lelketlen élet kitchen sink-reáliája (a leharcolt lakásbelsővel, az orrfacsaró alkohol- és dohányszagban úszó kocsma nem éppen gyerekeknek való helyszínével, továbbá a semmibe vezető rozsdás sínpár érzékletes szimbólumával), amiről ezúttal is csak kérdések formájában lehet fogalmunk. Az apa házasságon kívüli kicsapongásának bizonyítéka a másik testvérpár? A férfi vajon kettős életet él? Akárhogy is legyen, Ramsay rövidfilmjeiben a gyermeknek vagy egymagának kell boldogulnia (több, de inkább kevesebb sikerrel), vagy kitaszítottként kénytelen asszisztálni a felnőttek játszmáihoz, amelynek olykor aktív, de rendre intett elszenvedőjévé, olykor néma áldozatává válik.


A rövidfilmjei problémafelvetéséhez és tematikájához – illetve a Naplopás fulladásos halálesetéhez – még szorosan kötődő Patkányfogó (Ratcatcher, 1999) szociális kilátástalanságban veszteglő coming of age-története után Ramsay felnőtt női karakterekről írott könyvadaptációkra, a főszereplőket sújtó veszteségekre, valamint az azt követő gyászra terelte alkotói nagyítóját. Az Alan Warner regényéből készült Morvern Callarban (2002) barátja halála idézi elő a címszereplő hölgyemény belső és külső transzformációját, ám míg a szóban forgó átváltozás – némileg tradicionális módon – road movie keretébe van ágyazva, a szenvtelen tabudöntögetése okán nagy visszhangot kiváltó Beszélnünk kell Kevinről (regény: Lionel Shriver) már nem teszi meg ezt a szívességet. A több idősíkon zajló, de a különböző síkokat a Ramsay-re jellemző, elliptikus szabadszerkezetben egymás mellé rendelő dráma a Tilda Swinton által nem evilági módon (értsd: elképesztő intenzitással) megformált anya és az őt születésétől fogva terrorizáló Kevin színszimbolikában gazdag – a színtisztán drámai talajról olykor a leghideglelősebb háztáji thrillerek és horrorok felé elkalandozó – pszicho-párbaját, a fiú által elkövetett gimnáziumi mészárlást, valamint az ezt feldolgozni képtelen (kénytelen) anyafigurát boncolgatja. Hűvös szenvtelensége és keresetlenül explicit, tabukat nem ismerő tartalma miatt gyomorba vágó, hátborzongató filmélmény a Beszélnünk kell Kevinről, melyben a szülői felelősség firtatásával a rosszindulatú érzelmi zsarolás (a szándékosan későn elsajátított szobatisztaságtól kezdve a privát szexuális szféra agresszív felszámolásán keresztül egészen a gyilkosságig fajuló kegyetlenségig), továbbá a démoni, egészen abszolút gonoszság legmélyebb bugyraiban járunk. Avagy mit is tehet egy anya, ha egy manipulatív, érzéketlen szörnyeteget hozott a világra? Míg Ramsay egyrészt eredendően ördögi zsarnokként ábrázolja Kevint (nem akarja megfejteni a fiút, vagyis a film nem egy pszichopata evolúciójának különböző stádiumait zongorázza végig), akivel kapcsolatban úgy érezzük, hogy világra jöttétől számítva a borzalmas tettre készült, Swinton karakterét illetően felmerülhet, hogy rossz anya, vagy nem eléggé odafigyelő szülő (John C. Reilly joviális, és emiatt teljességgel vak apafigurájáról nem is beszélve), azonban ez cseppet sem csorbítja a film élét. Sőt, emiatt tán még nagyobb hangsúly kerül az anya fojtogató tehetetlenségére, a mindvégig vészjósló atmoszférára (lásd például az íjvásárlást, vagy a Kevin csomagját körüllengő baljós jeleket) és az elkerülhetetlen tragédiára. Ramsay szerzői felcseperedésével párhuzamosan a filmjeiben ábrázolt gyerekfigurák is radikalizálódtak, végleg leválva a felnőttek világáról. Saját törvényeik szerint vágnak vissza a világnak, hiszen – a Kevinnel készült tévéinterjú tanúsága szerint – a jól fésült sorból csak szélsőséges cselekedettel tudják felhívni magukra a figyelmet. Segélykiáltás ez, ami ártatlanul lenyilazott diákok segélykiáltásaiban él tovább.

YouTube előnézeti kép

Címke: , ,

kuta

ESSZÉ

Stoker

KELETI EXPEDÍCIÓ

Tajtékos napok

ESSZÉ

la demora berlinale

KINO LATINO

the-master1

PRIZMATUBE

Film-Pablo-Larrain_03web

KINO LATINO

1134604 - Zero Dark Thirty

ESSZÉ

ms45

DOUBLE FEATURE

sodrásban

ESSZÉ

191587-road4

KRITIKA

IMG_2757.CR2

DOUBLE FEATURE

peppermint-candy

KOREAI EXPEDÍCIÓ

culture_co1

KRITIKA

TheGreylead

KRITIKA

the-futurelead

ESSZÉ

cannesaurora718

KRITIKA

madwe

ESSZÉ

tarr-lólead

ESSZÉ

nicholslead

ESSZÉ

the_tree_of_life_2011_677x1024_507633

KRITIKA

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu