Nagyjából 14 éves lehettem, amikor a Csillaghegyi Szabó Ervin Könyvtárban a kezembe akadt egy nagyon kevés lapszámot megért, nagyon igényes popkult-művészet-szociológia magazin. Már a nevére sem emlékszem. Feltépve a szürke borítót, egy meztelen szőke nőt láttam egy szökőkút vízfúvóján feküdni, amint a lábai közül hetykén tört előre a sugár. Nem volt számomra különösebben izgató, de értettem, hogy aki emögött a kép mögött van, nagyon komoly hatást akar elérni a produktummal, vagy művészettel, vagy akármi is ez. Továbblapozva ugyanezt a nőt láttam különféle hasonlóan polgárpukkasztani vágyó helyzetekben: egy tükrön fekve maszturbált, pucéran stoppolt az autópálya mellett, vagy épp egy tranvesztitával váltott csókot. Akkor még nem tudtam, hogy az írás Madonna 1992-es SEX című könyvének fotó-kivonata és recenziója.  Ez a kiadvány a mai napig a birtokomban van – az olvasójegyem már úgyis elveszett. Hamar felismertem, hogy az írásban a „banális konzumkultúra koronázatlan királynője”-ként aposztrofált asszony nem más, mint egy önmagával, így az egész világgal harcban álló, önellentmondó gépezet.

Ez a masina az elmúlt harminc évben a világ szinte minden egyes művészeti ágában kipróbálta magát, és bár semmiben sem volt átütően tehetséges, visszautasíthatatlan, néha már-már irritáló tenniakarásának köszönhetően a világ legsikeresebb női előadóművészévé nőtte ki magát. Volt már szakadt punk, aki softpornó filmben és „művészi” aktfotókon néz elszántan a kamerába, bármiféle szégyenérzet nélkül. Volt pimasz és vulgáris Marilyn Monroe-inkarnáció, és volt feketehajú cyber-robotlány is. Sokkolta az egyházat, a nagymamákat, az izzadtságszagú amerikai nyárspolgárokat, amivel csak kedve tartotta, majd amikor már minden entellektüel azt hitte, hogy Madonna élete végéig gagyi pop-parazita lesz, minden erejét összeszedte, kicsit megtanult énekelni, és Hollywood minden korábbi, nyilvánvaló tiltakozása ellenére betáncolta magát a filmtörténelembe az Evitával (1996). Lassan húsz éve tehát, hogy Madonna előszőr úgy döntött, megkomolyodik. Azt persze valószínűleg ő maga sem sejtette, hogy ez a folyamat sokkal nehezebb lesz, mint elviselni, hogy sablonosnak és felszínesnek könyveli el a közvélemény, hiszen egy-két filmes kudarc ellenére a harsány forradalmár imázzsal elképesztő mennyiségű pénzre, és hatalmas hírnévre tett szert. A művésznő gyerekeket kezdett szülni, a Sean Penn-nel kudarcba fulladt házassága után feleségül ment egy második filmrendezőhöz, a brit Guy Ritchie-hez, Londonba költözött, angol akcentusa lett, elkezdett az univerzum egyetemes törvényeiről szövegelni, páncéltündérré gyúrta magát, és egyre kevesebb albumot adott el. Mindeközben filmes próbálkozásai a szokásosnál is katasztrófálisabb fogadtatásban részesültek – Amerika hivatalosan hátat fordított a Királynőnek. Ma, Madonna 2012-es Nagy Visszatérésének első napjaiban még mindig rengetegen vannak, akik nem is értik, hogy ez a nyolcvanas években csúcsos melltartóban parádézó, már akkor is roppant idegesítő perszóna mit keres a Golden Globe-díjátadón, és a Super Bowlon. Madonna ugyanis túl az ötödik X-en úgy döntött, hogy mégsem hagyja veszni a célt, amelyet kamaszkorában kitűzött maga elé: leigázni a világot. Vagy megmenteni. Mindegy, csak jó hangosan!

Ugorjunk most vissza az időben néhány évtizedet, és gondolatban utazzunk Londonba: egy Wallis Simpson nevű, Madonnához hasonlóan attraktív, de bármiféle valós szexuális kisugárzástól mentes, kétszeresen elvált amerikai nő rázza fel a királyi udvar unalmas hétköznapjait. Elképesztő ruha-kreációkban megjelenve, merész divat-újításokat alkalmazva és kendőzetlen feminista-modernista megjegyzéseivel nem csak, hogy könnyedén a felső tízezer társasági életének a középpontja lesz, de maga mögé utasít minden, nála egyébként sokkal szebb, kedvesebb, és intelligensebb dámát és kisasszonyt. Azt hiszem, ezen a ponton nem kell tovább magyarázni, miért érdekelte annyira Madonnát a XX. század legnagyobb skandalluma: VIII. Edward, Anglia leendő királyának lemondása. Amikor őfelsége a korona helyett a szerelmet – ezt a tökéletlen angyalt – választotta, azzal visszavonhatatlanul és végérvényesen megszületett a celebrity-kultúra első két igazi ikonja. Az Angliából száműzött, egy párizsi szálloda lakosztályában éldegélő Windsor hercege és hercegnéja a paparazzik kedvence és jól jövedelmező témája volt évtizedeken át, a majdnem-király jódolgában azt sem tudta, mihez kezdjen, felesleges energiáit így memoárok írásába fektette. Ezekben különös figyelmet fordított arra, hogy az olvasó soha ne tudjon meg semmit egy száműzött kékvérű fájdalmáról, ehelyett inkább a gardróbjában sorakozó pantallók színéről és szabásáról regélt – éppen úgy, ahogy azt egy mai „celebrity” teszi a pletykalapok hasábjain. A hercegné azonban nem nyomott el magában semmit: haragját, keserűségét és szomorúságát kíméletlen részletességgel vetette papírra, és minden barátjával tudatta: egy aranykalickában él, amelyből soha, de soha nem lesz szabadulása.

Madonna legújabb filmje ezt a románcot járja körül, természetesen korántsem dokumentarista stílusban: a modern New York előkelő Upper East Side negyedében magányosan éldegélő Wally szemein keresztül ismerjük meg a legendát. Wallis Simpson szerepében a fiatal és viszonylag ismeretlen Andrea Riseborough brillírozik, a herceget pedig a nagyrészt tévéfilmekben szereplő James D’Arcy formálja meg.  Az álmodozó fiatal asszony  (akit Abbie Cornish alakít) 28 évesen egy működésképtelen kapcsolatban próbál bizonyítani, és miközben menő pszichiáter-férje hetente egyszer-kétszer jár haza – akkor is merevrészegen –, idejét a Windsor-ház balsors csillagzat alatt született szerelmeseinek tanulmányozásával tölti. Mert, ahogy ő mondja: „Minden lány szereti a tündérmeséket.” Wally hétköznapi küszködései repítenek minket vissza időről időre Wallis életébe – nagyjából úgy, ahogy Julie Powell és Julia Child haverkodtak össze képzeletben a 2009-es Julie & Julia – Két nő, egy recept című sikerfilmben. Itt azonban nem volt a forgatókönyvet megelőző bestseller, amit át lehetett ültetni a filmvászonra. Madonna a szekrénybe akasztotta hát az estélyi ruhákat és aprócska shortokat, felkapta a tréningruhát és az SZTK-keretes szemüveget, és három teljes éven át  írta a történetet, a dialógusokat, majd kiválogatta a színészeket. Végül saját bevallása szeint vért izzadva, gyakorlatilag alvás nélkül levezényelte élete első nagyjátékfilm rendezését. Ő maga legalább is rövidfilmes próbálkozásnak fogja fel 2008-as filmjét, a Mocsok és Bölcsességet, amelynek főhőse a Gogol Bordello nevű roma-punk zenekar frontembere, és amely bár körbefesztiválozta a világot, sem a közönség, sem a kritikusok nem szerettek bele. Ma 490 forintért kapható a kasszáknál a Spar élelmiszerüzleteiben az óvszerek, a rágógumik és a ceruzaelemek mellett.

A filmet első alkalommal a Velencei Filmfesztiválon láttam – ekkor még egy kissé nyersvágás-szagú mozit vetítettek a közönségnek, és nem kellett műértőnek lenni ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon: a kritikusok megint cafatokra cincálják majd a direktorasszonyt. Ennek első és legfontosabb oka, hogy bár Hollywood a filmes szempontból kevésbé fontos kategóriákban hozzávágott egy pár Golden Globe- és Oscar-jelölést az Evitához, Madonna továbbra is nem kívánt jelenség a filmes elit öntömjénezéstől bűzlő világában. Másik, sokkal prózaibb oka azonban, hogy a film túl hosszú volt. Ez utóbbin sokkal könnyebb volt segíteni, így a januári világpremieren már egy egészen új W.E.-t mutattak be a mozik. A sztoriba visszakerült Wallis és Edward Hitlerrel való tisztázatlan viszonyának taglalása – amely a korábbi verzióból valószínűleg puszta elővigyázatosságból kimaradt, ám tény és való, kikerülhetetlen. Madonna kurtított a manhattani milliomos-feleség hányatott sorsán is – a tesztvetítéseken valószínűleg egyértelműen kiderült, hogy a királyi botrányszál sokkal jobban leköti a nézőket. Ami azonban a legmeglepőbb: a film egészen új, sokkal kevésbé banális és triviális záródialógust kapott. Madonna tehát mindent megtett, hogy a W.E. végre teljes pompájában ragyoghasson.

És mi tagadás, ragyog is. Hagen Bogdanski, A mások élete (2006) operatőre lenyűgözően szép képei úgy váltják egymást, mintha egy kaleidoszkóp varázslatos üveg-virágaiban gyönyörködnénk, és még az sem zavaró, hogy az erősre satírozott színek, a hirtelen, drasztikus plánváltások kicsit olyan érzetet keltenek, mintha a film egy éppen nagyon menő iPhone applikációval készült volna. A ruhaköltemények és kiegészítők csak úgy suhannak és villannak: Madonna Tom Ford divattervező ünnepelt filmjének, az Egy egyedülálló férfinek (2009) jelmeztervezőjét szerződtette, Arianne Phillips pedig Balenciaga, Christian Dior és John Galliano kreációk kavalkádjával elégíti ki szépérzékünket. Madonna természetesen máris divatot teremtett Wallis Simson „francia revütáncosnő és orosz cárnő-fúzió” imidzsének újraélesztésével: a filmen feltűnő kösztömök stílusában öltözködve haknizta körbe a világot, és hamar elérte, hogy a drágakövekkel kirakott keresztek, vérvörösre rúzsozott ajkak, polgárpukkasztóan hangsúlyos fejdíszek és keményre vasalt kartonruhák minden divatlapban ott virítsanak. Az érzékeinket Abel Korzeniowski Golden Globe-jelölt zenei aláfestése kényezteti tovább, amely olyan gyönyörűséges, hogy már önmagában, bármiféle kép vagy szöveg nélkül is képes lenne lekötni bárkit másfél-két órára. A film karcos pillanatai viszont szinte szóra sem érdemesek: klasszikus „friss rendezős” bakik ezek, amelyeket sok direktor még tucatnyi filmsiker után is nehezen hagy maga mögött. Ilyen a tény, hogy a Madonna nem csupán jemeztervezőt és zeneszerzőt kölcsönzött a már korábban említett Egy egyedülálló férfiból, hanem „feelinget” is. Sokszor úgy tűnik, kétségbeesetten próbálja mímelni Tom Ford forradalmi filmjének klasszikus vonásait: fülünkbe sercen egy égő cigeretta parazsa, egy evőeszköz tompa koccanással ütődik a porcelántálhoz, és így tovább. Sokan kritizálják a jelenetet, amikor a királyi páros egy Sex Pistols nótára zúzza drogos mámorban, de számomra ez sokkal természetesebben hatott, mint Sofia Coppola hasonló próbálkozása a Marie Antoinette-ben.  Ennél jobban zavart a kortárs történet egyik mellékszálából a fő cselekménybe furakodó orosz menekült karaktere, amely egész egyszerűen nem tűnt hitelesnek. Egy erős akcentussal beszélő, láncdohányos biztonsági őr, Evgenij (Oscar Isaac) beleszeret a Windsor-ház ingóságait bemutató kiállításon andalgó dúsgazdag Wally-ba, majd hamarosan kiderül róla, hogy nemrég halt meg a felesége, egy olyan brooklyni loftban lakik, amelyet a Vogue Living enteriőr dizájnerei is megirigyelnének, és egyébként zongoravirtuóz, hiszen „a nagypapának magasak voltak az elvárásai”. A színészek ezen túl mind tisztességes alakítást nyújtanak, Andrea Riseborough pedig Wallis Simpsonként egyenesen „Meryl Streep”-tökéletes. Arcizma egyetlen rándulásával képes évtizedeket öregedni, vagy éppen fiatalodni, és ami a legfontosabb: felkelti a nézőben azt az ambivalens szeretetteljes-ellenszenv érzést, ami Windsor hercegnőjét övezte életében, sőt, halála után is. Madonna rendezése pontosan olyan, mint a dalai: aki hallott már eredeti, a zenei producerek és „cool” DJ-k érintése nélkül kiszivárgott demókat tőle, pontosan tudja, hogy az asszony, aki az elmúlt évek során leginkább az aktuális zenei trendeket követve kiszámítható slágerekkel állt elő, néhány akkordból álló, gyerekdal-szerű, szeretnivaló szerzeményeket ír egy szál gitárral. Ilyen a W.E. is: okosan és szimplán felépített, már-már kislányos naivitással összerakott mű, amelybe alkotója szemmel láthatóan minden erejét belefektette.

Ebben a pillanatban úgy fest, hogy a filmet Magyarországra egyetlen forgalmazó sem meri behozni – hogy ez az általános negativ kritikáknak, vagy a berögzült Madonna-film = tuti bukás képletnek köszönhető-e, nem tudni. Az azonban bizonyos, hogy a W.E. minden gyerekbetegségével együtt az év egyik legizgalmasabb alkotása, amelynek legfontosabb üzenete, hogy még a legegyértelműbbnek tűnő helyzetekben sem ítélkezhetünk zsigerből. . VIII. Edward feladta a trónját egy rosszhírű némberért, de mit adott fel Wallis Simpson azért, hogy a potenciális uralkodó levethesse a válláról a király pozíciójával járó terheket? A maradék jó hírét, a szabadságát, valamint a lehetőséget, hogy valaha is új életet kezdhessen. Az elmúlt harminc év a kurva és az apáca két véglete között vergődő Madonnája a gyermekvállalás kérdését is vászonra álmodta: miközben a herceg és a hercegné hamar szembesül a ténnyel, hogy sosem lehet közös gyerekük, a mai történet főhőse kétségbeesetten küszködik, hogy teherbe essen, bármi áron. Madonna a Velencei Filmfesztivál sajtótájékoztatóján azt mondta: minden nő magában hordozza genetikailag az utódnevelés vágyát, és ha egy asszonynak minden akarata ellenére sincs lehetősége erre, az megváltoztatja a végzetét. Ő maga, aki két saját, és két örökbefogadott gyermeket nevel, hasonló elszántsággal igyekezett teherbe esni a kilencvenes évek végén. A film tehát komoly hangsúlyt fektet Madonna örök témájára: „What It Feels Like for a Girl?”, azaz mi is egy nő szerepe a társadalomban, és úgy általában véve az Univerzumban? Gyakran és sokféle kontextusban hallottuk már tőle a kabbalista bölcseletet, mely szerint a férfi a mag, a nő pedig a „táptalaj”, így míg az előbbi csupán potenciál, az utóbbi a manifesztum. Madonna olvasatában a feminin energiák hatalmasabbak és erőteljesebbek, mint a maszkulinitás: ebben a filmben a VIII. Edward gyakorlatilag mellékszereplő a saját életében.

A W.E., úgy az Egyesült Királyságban, mint az Államokban elbukta a bemutató hétvégéjét, és bár még van esélye összekaparni egy Oscart, érdemben már nem sokat változtat a dolgon: az anyagias lány spirituális énje ismét csak hűséges követői, és kereskedelmi szempontból maréknyi nyitott szívű érdeklődő előtt mutatkozhatott meg. A többiek arra koncentrálnak, hogy milyen vaskosak a bicepszei, hány évtizeddel fiatalabb az aktuális toyboy-a, és vajon ismét fog-e meztelenkedni, mint abban a könyvben, amiben pucéran stoppolt. Mert bármennyire is ellenszenves volt számukra a „szőke ambició”, még mindig előbb imádnák gyűlölni ismét, mint hogy adjanak neki egy esélyt. A stáblista alatt, mikor már majd’ mindenki elhagyja a vetítőtermet, felcsendül a következő „nagy változtatás” a filmfesztiválos vágáshoz képest: Madonna – a legenda szerint egyetlen éjszaka alatt –, utolsó pillanatban írt egy dalt a film hőseinek adózva. A Golden Globe-díjat is besepert Masterpiece azt taglalja, lehetséges-e szeretni valakit, aki soha nem lehet egyetlen emberé. „Ha te volnál a Mona Lisa, a Louvre-ban lennél kiakasztva (…) Nekem úgy fest, te is ilyen vagy, (…) És én, mint egy tolvaj az éjszakában, ott állok előtted, és nem tudom elmondani, milyen fájdalmas szerelembe esni egy mesterművel.” Miközben az egész világ a Super Bowl félidejében prezentált, lenyűgözően látványos cirkuszi nosztalgiarevüjével van elfoglalva, és az amerikai fogyasztóréteget megcélzó, a trón visszaszerzésére irányuló, tökéletes agymosó program beindult, Madonna valóságos művészi énje, szíve-lelke várja a nézőket a kongó mozipénztáraknál. Nem meglepő, ha az embernek azonnal eszébe jut a fájdalmas párhuzam: a trón feladásánál már csak egyetlen nehezebb dolog létezik… annak megtartása.