ESSZÉ, OFF SCREEN

Életellenes gyakorlatok az életben maradásért – A nagy füzet

Német Szilvi

2013/10/25

A sztarec az az ember, aki a saját lelkébe és a saját akaratába olvasztja a lelkedet és az akaratodat. Ha sztarecet választottál, le kell mondanod a saját akaratodról, és teljes önmegtagadással oda kell adnod, hogy csakis neki engedelmeskedjél. Az, aki erre ítéli magát, önként vállalja ezt a próbatételt, ezt a szörnyű életiskolát, abban a reményben, hogy a hosszú próbatétel után legyőzi magát, és annyira ura lesz önmagának, hogy egész életén át tartó vezekléssel végül elérheti az immár teljes szabadságot, vagyis az önmagától való függetlenséget és elkerülheti azoknak a sorsát, akik egész életük végéig sem találják meg magukat önmagukban.” (Dosztojekvszkij: A Karamazov testvérek)

Ágota Kristóf Trilógiájának első regénye, A nagy füzet (amelyet legutóbb Szász János adaptált filmre) az életbe való kitettség apatikus egodukumentuma – feltéve, hogy a prepubertáskori testvérpár számára a konkrét és gyakorlati szükségletekből értő Lebensweltben az érzelmeket generáló psziché módszeres leépítése az életbenmaradás egyetlen záloga. Ebben a tekintetben a regény/film nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy folytassa a nagy metafizikai vállalkozást, miszerint az ember az ész vezetésével megszabadulhat vegetatív szenvedélyeitől a gyakorlatban, és testének feltétlen uraként képzetei, érzelmei feloldhatók a szükségszerűség fekete-fehér zónájában. A nagyváros élhetetlenségéből a természet részvétlenségébe érkező egyén(ek)re ugyanis egy olyan életközösség tapasztalása vár, amelyben az empatikus vagy humanista odafordulások ökonomikusan nem magyarázhatóak. Az éhezés, a félelem, a fájdalom, a hideg, a testi és szóbeli erőszak mindennaposságától megerősödő életösztön a fanatikus szadomazochizmusban találja meg végül a kiutat, amely a körülmények gonosz összjátékából talán túl jól is vezeti ki az áldozatnak predesztinált, mindentől és utoljára egymástól is függetlenedő protagonistákat. Nem csoda, hogy a történet a The Pervert’s Guide to Cinema filozófus sztárszerzőjét, Žižek-et is megihlette, miután a kegyetlenség hányados emelt értékéből rájött: nem egy rossz kelet-európaisággal kiejtett Agatha Christie-regénybe nézett bele. A megfilmesített könyv központi tétele – nem hiába maradnak homályban a dátumok, nevek, beazonosítható tények – mindenkorra kiterjeszthető: jobb semmit nem érezni. De akkor minek?

A “Jó” vagy a “Nem jó” és ami tűzre lett dobva 

Eddig a hazugság volt itt az igazság, de ma már a hazugság sem igaz.” (Kertész Imre: Gályanapló)

A regény szövegezése tartózkodó számadás az események egymásra épülő stafétafutásáról, amelyben Kristóf mellőzi a napló műfajához tartozó emlékek, gondolatok vagy lelkiállapotok személyes hangú rögzítését, így elkerüli az “irodalmiasítást”. Ha Rózsa Ágnes – a holokausztirodalomban gyakori előfordulású – vallomásos lágernaplójáról úgy írnak, mint ami “inkább vall a szeretetről, mint a naponta új szörnyűségeket kieszelő világról” (Bajor András), nem kérdés, hogy A nagy füzet ennek pandantjaként annak látlelete, hogy a lélekkimentés a háborús gépezet megúszásának nem szükséges és elégséges, de gátló feltétele. A füzet nem fecseg erről a tézisről sem, és ebben követi a könyv gyakorlatát: “azt kell leírnunk ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk”. A szabály egyszerű: az kerül bele, ami objektíve igaz.

A mondatszerkesztés minimalizmusát egyrészt a francia nyelven először író szerző nyelvtudása is meghatározza, de ez a modorosságtól mentes, szikár beszédmód tökéletes stíluseszköz a barbarizálódás nyelvének kidolgozásához is. A filmre adaptáláskor ez a karakter nem sérült, a szövegkönyv egy az egyben átvétel egyes részek kihagyásával, de nem “betörésével”: úgymond egy rendezői final cut a regénybeli szövegtesten. A film egyes epizódjainak esetlen, iskolásan felmondott párbeszédei nem ennek az átemelésnek, hanem a gyenge színészi játéknak köszönhetők. Ugyanakkor ha figyelembe vesszük azokat a hiányokat, amikor úgy érezzük, hogy egyes oldalakat tapintatból átlapozott a forgatókönyvíró a máshol a regénnyel szoros szimbiózisban élő filmes tartalom szerkesztésekor, a Hays-kódex etikai elvei jutnak eszünkbe a harmincas évek Hollywoodjából. Bizonyos explicit szexuális tartalmak, így a háziállattal való közösülés (Nyúlszáj és a kutya koitusza), a gyerekek extrém szexuális tevékenységre való kényszerítése (urináljanak a tiszt arcára) vagy megrontása (Szolgálólány és az orális szex) az adaptáció során “víz alá lettek nyomva”. Szó szerint, hiszen az egyetlen ilyesmire utaló túlesztétizált jelenetben csak sejtéseink lehetnek, mi történik a fürdőkádban a threesome-mal az alsóneműk levételekor. Az anya holttestének kiásása után a csontok tisztogatása és a padláson a csontváz összerakása a Csáth Géza-i világ megidézésére adtak volna alkalmat a rendező számára, a filmből mégis kimaradtak. A gore elmosásával Szász János stílusa az Ópium: Egy elmebeteg nő naplójához képest is a szépelgő art deco irányába mozdul el.

Ópium: Egy elmebeteg nő naplója

Az anyagi élet mikrokozmosza

A kertben mindenféle zöldség terem, és gyümölcsfák is vannak. A kert egyik sarkában nyúlketrec, tyúkól, disznóól meg egy kis kecskeakol. […] A zöldséget, a gyümölcsöt, nyulat, kacsát, csirkét Nagyanya kiviszi a piacra, a tyúktojást, kacsatojást meg kecskesajtot is. A disznót a hentesnek adja el, pénzt és füstölt sonkát, kolbászt kap érte. […] A pénznek nincs értéke: mindenki csereberél.” (Ágota Kristóf: A nagy füzet)

A kristófi világban az elsődleges hálózatokban működik minden: a szerepelőket vérségi kapcsolat köti, a “nagy másik” még a természet, a “piacgazdaság” eredeti, önellátó vagy a javak szükséges cseréjén alapszik. Az anonimitásba burkolózó magyar kisvárosi közösségben a II. világháború idején még félfeudális állapotok uralkodnak, ezért se bántó a módszertani anakronizmus: nem testidegen a pszichoanalízis, hiszen hol van még innen a látványtársadalom vagy a jelent raumgeistként kísérő posztmaterializmus. (Vagy akár a feminista kritika, amely a pszichoanalízis egyoldalú nézőpontját – klasszikus korszakában kizárólag a kisfiúk és férfiak gondolkozása vizsgálatának tárgya – revideálná). Az anómia durkheimi jelensége azonban kitapintható: az egyént közösségekbe terelő társadalmi felépítmények “architektúrája” még áll, a beltartalmat adó normarendszer azonban erősen kollapszusos. A mikrokörnyezet “bűntettjeinek” lajstroma a nagyanya által megmérgezett nagyapával kezdődik, a családszerkezet szétbomlásával folytatódik, majd az anya hűtlenségével és az apa érdektelenségével a család mint referenciacsoport, de még mint érzelmi közösség is megszűnik létezni.

Condition humaine: szabadság: +/-

 “Amikor végpontjára jutott egy olyan társadalom történelmi vállalkozása, amely nem ismeri fel, hogy a hasznossági funkción kívül egyéb funkciója is volna, és abban a szorongásban, amelyet az egyén él át a társadalmi kapcsolat “koncentrációs” formája előtt, amely megkoronázni látszik erőfeszítéseit, az egzisztencializmust aszerint kell megítélni, hogy miként igazolja azokat a szubjektív zsákutcákat, amelyek valójában belőle származnak: a szabadság, amely sohasem autentikusabb, mint a börtönfalak között, az elkötelezettség követelménye, amely a tiszta tudatnak azt a képtelenségét fejezi ki, hogy ura legyen bármely szituációnak.” (Jacques Lacan: A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója)

Minden a szabadsággal kezdődik, vagy ahogy az egzisztencialista bon mot állítja, az ember abszolút értelemben sohasem szabad. Ha a modern gondolkodás fejlődési stádiumai felől közelítünk, az egyéni élet fölötti rendelkezés jogosítványainak folyamatos átruházása az individuumra egyszerre hozza közel a korlátozás nélküli szabadság garanciáinak pozitív és a teljes önállósággal megterhelt magárahagyatottság negatív értékmezőjét. Az én nihilista vakrepülése alatt történetileg olyan tekintélypozícióból kinyilatkoztató társadalmi szervek feszítették ki a hálót, mint az egyház, az iskola vagy a nukleáris család. Ha mást nem is, az autokrácia előtti reflektálatlan megadás páratlan lehetőséget kínált az önfelmentésre, az áthagyományozódás megakasztatlan folyamában nem kell elmerengeni az egyéni felelősség kérdésén. Ágota Kristóf könyvében, majd Szász János filmjében ezeknek az egyént védelmező kollektivitásoknak a kiürülését, morális lezüllését tapasztalhatjuk meg a félperiférián, méghozzá a pszichoanalízis kedvezményezett stádiumában: a gyermeklélekben.

 Akkor nemesb-e a lélek

 “A plébános hallgat egy darabig, aztán azt mondja: -Ezek szerint ismeritek a Tízparancsolatot. Meg is tartjátok?

-Nem, plébános úr, nem tartjuk meg. Senki nem tartja meg. Meg van írva: “Ne ölj!” és mindenki öl.” (Ágota Kristóf: A nagy füzet)

A háborús vidéki közmorálon mit sem segít a vallásetika, habár az írásos erkölcsi parancsolatok alól nem ment fel, hogy az emberek többsége itt írástudatlan. Az új imperatívuszok kiiktatják a mondat elejéről a tiltószót és a hobbes-i Leviatán korszakában az ösztönök előrenyomulása válik meghatározóvá: az egyén félretéve a szamaritánus könyörületességet öl, paráználkodik, fösvény és a saját boldogulásán kívül nincs számára perspektíva. (Erre erősítenek rá “A Lopás” vagy “A Zsarolás” fejezetcímei a könyv tagolásában). A regény alapállása mégsem köteleződik el kizárólagosan az emberi természet alapvető és menthetetlen gonoszsága mellett. A két fiú egyfajta morális naivitásban a “szemet szemért” elven bűntet, viszont alkalom adtán a létminimumon tart a kontraszelekcióban máskülönben elkallódó “gyenge” tagokat; a szöveg továbbá arról is hírt ad, hogy a háború előtt a közösség könyöradományokból használt ruhát, cipőt és élelmet segélyezett a rászorulóknak. Az “örök jó” és az “örök rossz” helyett tehát egy szofisztikáltabb dialektikával dolgozik a regénybeli narratíva, és arra következtet, hogy a szeretet, a gyengédség és az érzelmi kötődés, – amennyiben a szeretet érzelmének átélése az emberiség mint egész pozitív affirmációjának érvényében teljesülhet be – nem minden helyzetben működtethetők. Nem kell magyarázni miért paranormális ez a feltétel a háborúban, amely egyes ideológiák szerint diabolizál hovatartozása szerint csoportokat.

Szövetség

A nevenincs ország egyik lehetséges faluhatárára leszúrt történet annál is borzasztóbb, hogy a társadalmi atomizáció jelenségét – amely klasszikusan az iparosított nagyváros rákfenéje – egy hiánygazdasággal számoló agrártársadalomra vetítve szemlélteti. A mélyszegénység napi megélhetési gondjai lehetőséget sem adnak az organikus, önfenntartó közösségek rendszerszintű kilépést biztosító rózsaszín ábrándjának. Ezen a szociális portrén az elemi részecske a csoport helyett tehát az egyén – vagy a “megkettőzött egyén”: az elbizonytalanító többes számú alanyiság mellett ugyanis minden tulajdonságukban megegyező szubjektumokkal van dolgunk. A két identitkus „monász” között szövődő kötelék az egyetlen, ami képes biztonságot nyújtani. Ez az “egyfejűség” eszembe juttatta Genesis P-Orridge és Lady Jaye radikális életprojektjét, amely során a művések megszállottan plasztikáztatták magukat addig, amíg totálisan ugyanúgy nem néztek ki. Az évtizedben fellángoló új testiség jegyében meg voltak győződve arról, hogy projektjük nem szexuális indíttatású, hanem az identitás határainak tesztelése. A regény ikreihez hasonlóan a házaspár beszédében is a “mi” formula rögzült, hiszen elmondásuk szerint létrehoztak egy olyan “láthatatlan harmadikat”, vagy ahogy ők nevezték, “pandrogyne”-t, amely két azonos félből alkot egy egészet. (Mindkét történethez hozzátartozik – bár az egyik fikció, a másik valóságban megtörtént eset -, hogy a szétválás traumája, ami az egyik esetben a disszidálással a másikban pedig a halállal következett be, a megmaradt “félnek” nem teljesen meglepő módon a teljes referenciavesztését idézi elő.)

P-Orridge (jobbra) és felesége, Jacqueline Breyer, 2007-ben. (kép: Laure Leber)

Elhalványuló skarlátbetű: S/M

Elhatározzuk, hogy megedzük a testünket, hogy megtanuljuk sírás nélkül elviselni a fájdalmat. Kezdetnek pofozzuk, aztán ököllel verjük egymást. […] Meztelenek vagyunk. Derékszíjjal ütjük egymást. Minden ütésre azt mondjuk: – Nem fáj. Egyre erősebben ütünk, tiszta erőből. Láng fölé tartjuk a kezünket. Megvágjuk egy késsel a combunkat, a karunkat, a mellünket, és pálinkát öntünk a sebre. Egyre csak azt mondjuk: – Nem fáj. Egy idő múlva már csakugyan semmit nem érzünk. Valaki másnak fáj, valaki más égeti, vágja meg magát, valaki más szenved”.

A szadizmus és/vagy mazochizmus említése a mai pszichológia klinikai diagnosztikájában egyre rizikósabb fogalmazás, a róla való beszéd azonban a pszichoanalízis mint módszer megszületésével egyidős, így gyökereik szorosan egybekapaszkodnak. Az auto- vagy heteroagresszióval kísért jelenségcsoport értelmezése Freud óta deszexualizálódott, legbiztonságosabb mai alkalmazásában pedig egyfajta morális karaktert ölt, valamint kiterjed a hétköznapok viselkedéskultúrájára is, elkoptatva a klinikai eseteknek kijáró skarlátbetűt. Erich Fromm szociálpszichológus szerint az S/M gyakorlatban az erő és nem a szexuális aberráltság a spiritus rector, és Charles Brenner (amerikai pszichoanalitikus) hasonlóképpen a jelenség univerzális elterjedtségét hirdeti meg, amikor azt a superego kialakulásának és működésének következményéből vezeti le. A S/M ebben a felfogásban távolról sem perverzió, sokkal inkább megfelel a külső társadalmi követelmények internalizálásából fakadó lelkiismeret önszabályozó tevékenységének. A kívülről befelé haladásnak pedig az az előfeltétele, hogy az egyén teljes elszigeteltségében szembesüljön a felsőbb erőkkel, legyen az Isten (a reformáció óta), a személytelen gazdasági tényezők (a kapitalizmus óta) vagy jelen időben az élettevékenységként felfogott munka (a prekariátus óta).

Mindkét séma (S/M) az erődeficit helyrebillentésére kifejlesztett viselkedésmód, melyek alapélménye, hogy az egyén önmagában nem boldogul. A mazochista számára a veszélyeztetettséget a teljes megadás kiolthatja, ilyenkor az elégtelen én egy másik akaratában oldódik fel. Téveszme, hogy a szadista a túlerő képviselője lenne, épp az ellenkezője: az erőegyensúly fenntartására “bioprotézis” nélkül képtelen. A nagy füzet ikerpárjának kezén ezek a felváltva alkalmazott S/M gyakorlatok azért rendkívüliek, mert nem újabb dependenciákba vezető menekülési stratégiaként működnek, hanem tudatosan végigvitt stációk az erős és lelkileg független személyiség formálásában.

 A hasadt szubjektum

 A nagy füzet testvérpárjának önmaga felé visszafordított agressziója egy korántsem öncélú koreográfiát ismétel, mint a külvilágból érkező sérelmekre adott proaktív, motivált válaszreakció: az agresszorral való azonosulás inkább a vágyott kompetencia, erő és autoritás megszerzésére irányul. A cselekmény ennek az ego-ideálnak a megszemélyesítése felé kulminál a regényben és a filmen egyaránt, egészen addig, amíg a felnőni kényszerülő gyerekek a tekintélyszemély hatalmának belsővé tételével és nárcisztikus rendelkezéseinek kisajátításával akaratukban megedzett, öntudatos, független tényezőként kezdenek cselekedni. A teljesítménybeli túlkompenzáció eredményeként hozzáigazítják magukat a “felnőtt” létélményhez, mintha ez az alkalmazkodás volna igazi természetük. Az eltávolodás és azonosulás kettős dinamikájában valóban “valaki mások” lesznek, a processzus vége nem is lehet más, mint a “fölöslegek eltakarítása”: az apa és az apai hatalmat szimbolizáló tárgytól egymás után szabadulnak meg. A folyamatban a “nagy füzet” úgy jelenik meg, mint egy nagy testvér a teleoptika kora előtt, és az iktatópapír tárgyfétisével helyettesíti be a személyes számadás-számonkérés szülői/felügyeleti mozzanatát. A szüzsé radikálisan kiürül, az erős szimbolikát hordozó jelenetben, amelyben átlépnek az apa holttestén, és az ősök fojtogató jelenlétét is lerázzák magukról.

A Másikkal való, nem egyszerűsíthető és nem csökkenthető, közvetlen viszony a század közepén az etikáról író Lévinasnál még kivételezett pozíció, de A nagy füzetet a már idézett žižeki kritika viszont épp azért ünnepli, hogy a szentimentalizmus helyett végre ajánl valamit, ami a ma személyközi interakcióiban használható, hiszen olyan reflexív távolságtartást javasol, mellyel a másik nem kívánt közelsége felszámolható.

A történet végére a testvérpár már elég erős ahhoz, hogy az egyetlen integritás, – amit a kettőjük többes számú szubjektuma jelölt – is meghasadjon. Úgy érezhetjük, semmi sem állíthatja meg őket, és csak az az egy kérdés marad: a határ egyik vagy másik oldalán várt korlátlan szabadságban mit kezdenek magukkal.

De ez is kiderül az irodalmi blockbusternek kijáró, inflálódó minőségű folytatásokban (A bizonyíték, A harmadik hazugság).

YouTube előnézeti kép

Címke: , ,

OFF SCREEN

magazin

OFF SCREEN

KRITIKA

HANGOK A JÖVŐBŐL

KRITIKA

KRITIKA

HÍREK

OFF SCREEN

INTERJÚ

HÍREK

OFF SCREEN

KRITIKA

HÍREK

HÍREK, magazin

KRITIKA

HÍREK

AJÁNLÓ

ESSZÉ

A NAP KÉPE