Petőcz András: Emlékezés Jolánra (1981)

Költői pályáját a neoavantgárd oikumenében kezdő Petőcz András a 80-as évek elejétől kezdve alkot – sok más klasszikus műfaj mellett - a poézis határterületeit bejáró, orális-akusztikus és vizuális költeményeket. E két típusú experimentális költészeti műfajt ötvözte a 90-es évek fordulóján két, a Balázs Béla Stúdióban készült filmjében.

„Közeledések és távolodások”

Az 1991-ben készült Közelítések egy talált tárgyhoz című videófilm amely nem mellesleg Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása (1973) című, poétikai mérföldkőnek számító kötetét is invokálja hagyományosabb forrásszövegből építkezik: egy elégikus karakterű versszöveget dolgoz át a hangzóköltészet hagyományához kapcsolódó alkotássá a sajátos deklamáció, de főképp a hangzószöveg repetitivitása által. Ezt a folytonosan újra megnyíló, bővülő, majd leépülő szöveghipnózist aztán  amely egy ismeretlen nőalakhoz való viszonyulásban artikulálódik  a film képi élményével helyezi ellentétbe. Egyrészt újabb nőalakok jelennek meg, s ezáltal a szereplőből több  ám mégsem igazi  szereplő lesz, vagyis így oldódik a személy tárggyá, s így interferálnak a hangzószöveg és a filmkockák jelentései.

A „távolodsz és közeledsz” élménye a filmi látványban is manifesztálódik: a „civil” felvételek látszólagos spontaneitása, szándékolt szervezetlensége és laza montázsa a nő-figura ismerősségének élményét keltik fel, ugyanakkor e figurában mégis marad némi titokzatosság, beazonosíthatatlanság mivel néma, sokáig nincs szituációba helyezve és nincs kapcsolatban a környezetével (kivéve a kamerával, vagyis csak a néző tekintetével találkozik).

A film későbbi részeiben ennek a visszája valósul meg: a csendéletszerű aktfelvételek mint afféle erotikus tanulmányrajzok olyannyira stilizáltak, hogy távolságot tartanak a befogadótól, miközben őszinte és plasztikus meztelenségük a személyes „közeledést” kezdeményezik, s egy az előbbitől különböző, ám folytonosan elidegenített közvetlenségélményt hívnak életre. Így a személyes és a tárgyias szemléletmód végpontjai között a néző pozíciójában egyfajta kettős látás alakul ki, amelyben csak oszcilláló befogadói képzetek teremtődnek meg. E pólusok közötti rezgőmozgást Petőcz az egymásra montírozással is erősíti: szó szerint értendő kettős látás alakul ki, amikor a két mezítelen nő önnön testének simogatása a montírozás által a másik testének érintését láttatja; s így egy imaginális leszbikus szcéna képződik (9:55).

Ráadásul a film az önmagukban is disszonáns képsorokat  a parkbéli hölgyet és az aktokat  is ellentétbe helyezi, egymásnak ütközteti, amikor egészen egymásra kopírozódik a meztelenül kiterített test-tárgy és a sétáló hölgy (8:36). Hasonlóképp működnek azok az átmeneti képsorok is, amelyek alatt azt halljuk, hogy „csak a mosolyát keresem”, de már a személytelen testek közvetlen közeli pőreséget szemléljük. Ez esetben is egyszerre áll fenn  egyazon gesztussal képződik meg és épül le  a „személyek” közelisége és távolisága. Ebben az önkioltó élményfluktuációban persze nagy adag, már-már a gúny határát súroló irónia is van, hiszen mintegy rajta kapja a nézőt, hogy az a mosoly keresésére irányuló felszólítás közepette az intim tájakat tapogatja le.

Ahogy a kép és a szöveg ellentmondásos feszültségben áll fenn, felülírva egymás hatás-sémáit, úgy ezzel paralel módon a befogadás aktusa is egyidejű, de különböző mértékű distanciában létesül. A Közelítések egy talált tárgyhoz nemcsak a szerelemtárgyhoz való közeledéshez mint sajátos, intim tárgyiasításhoz járul hozzá, hanem a befogadóban keletkező, a filmképet és filmélményt illető tárgyilagos megközelítésére is felhív. Ezt csak fokozza a film kellően elidegenítő, abszurd zenéje, hiszen rombolja az intim tekintetet, s nehezíti a belefeledkező ráhangolódást.

„Bizony mondom néked: azt mondom néked”

Petőcz András: Pár-beszéd (1989)

Petőcz Pár-beszéd (1989) című videóművészeti experimentuma egészen más jellegű, mint az előbbiekben bemutatott alkotás, éppen ezért más értelmezői szempontból közelítendő meg.

A Pár-beszéd alapjául szolgáló, azonos című vizuális költemény (látszólagos) egyszerűsége ellenére számos irodalmi hagyomány és műfaj komplex ötvözete. Egyfelől a Tamkó Sirató Károly által a harmincas évek közepén kigondolt és megszervezett nemzetközi Dimenzionista kiáltvány vers- és művészetfilozófiájához kapcsolódik, mégpedig olyformán, hogy az egyes betűméretek, valamint a betűtestek élessége közötti különbség a költemény felületében egy új dimenziót, új koordinátát, jelesül a mélység-dimenzióját hivatott megnyitni. Másfelől a hatvanas évektől kiteljesedő, ún. konkrét költészeti alkotások sorába illeszkedik. A konkrét költészet elfordul a nyelv szintaktikai és szemantikai szervezettségétől és a szövegek jólformáltságától, s le akar hatolni a nyelv alkotóeleméig: a természetes nyelvek hangzóit vagy kontextusfüggetlen szavait, valamint az íráskép építőköveit, a betűk és az írott szavak vizuális megnyilvánulásait kívánja új megvilágításba helyezni. A konkretizmus vívmányának tekinthető, hogy egy paradox metódussal tágítja ki és értelmezi újra a műalkotás határait: az alapvető nyelvi elemek úgy tesznek szert új jelentésre, hogy a nyelvben előforduló – a szintaxis által is meghatározott – jelentésüktől megfosztva jelentésük mindössze önmagukra korlátozódik. Eme önvonatkozásban pedig a betűk és a hangok olyan szerepbe kerülnek, amilyenbe szokásosan nem, s így irányítják magukra – képiségükre és hangzóanyag voltukra – a figyelmet. Egy konkrét mű nem akar más lenni, mint ami. És ezáltal lesz mégis más.

Petőcz verse az experimentális kötészet „műnemén” belül a vizuális konkrét költészet és a lettrizmus műfajának keverékeként határozható meg. ^[1]

Az erre épülő – vagy ebből sarjadó – Pár-beszéd című film azonban a filmes médium természetének megfelelően egy másik műfaj jegyeit is magában hordozza: konkrét hangversként is (pontosabban a vizualitással való összefonódás révén már inkább afféle komplex experimentális költeményként is) besorolható. E sokoldalúsága miatt lesz gazdag alkotás: a konkrét műfajok együttes fennállása és párbeszéde teszi kifejezetten hipnotikussá a filmet; például a fraktálszerűen önmagába csavarodó „mondom néked”-rigmus, melyet hallva talán még azt reméljük, kiegészül egy tényleges üzenettel, de az elhangzásuk közben személt ugyanezen szavak válnak a megszólítás tárgyává. A „bizony mondom néked” a befogadóban kiegészül azzal, hogy „bizony mondom néked, hogy azt mondom néked”. Így kommunikál az önreflektív akusztika és optika.

A költemény célja a térmélység kiaknázása volt, a film azonban sokkalta eredményesebben képes ezt megnyilvánítani, mivel sajátosságainak megfelelően az egymást fedő síkok elmozdulása a térmélységet beláthatóbbá és élményszerűbbé teszi – jobban visszhangzanak a szavak a vizuális térben.

De nem ez az egyetlen vetület vagy dimenzió, amelyben a vers mint forrás(anyag) új aspektussal gazdagodik, hiszen a film elsődleges lényege az időben kiterjedt mozgás vizuálisan élményszerűvé, elevenen tapasztalhatóvá tétele által a vers is olyan minőségre tesz szert, amely eredendően nem a sajátja.^[2] Petőcz filmje egy ponton (5:15) a konkretista vonások, vagyis a jel önvonatkozásának segédletével fel is mutatja a versadaptációs műalkotások összes lehetséges esszenciális jellemzőjét, amikor is kiáltások formájában sorba állítja az összetevőket: „szó, szó, szó”; „hang, hang, hang”; „fény, fény, fény”; „tá-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-tá” – vagyis az írott és/vagy hangzó szó időben való képi és/vagy akusztikus kiterjedését.

De a Pár-beszéd – jóllehet formalizmusát soha nem hagyja el teljesen – túl is lép a rideg konceptualizmuson, hiszen a nyelv természetes hangjainak intonáltsága mind-mind érzéki-érzelmi képzetek hordozására képes, s ez a film sejtelmes és szorongató zenéjével kiegészülve igen szuggesztívvé és hipnotikussá válik. A kiáltások riasztóvá lesznek, a bölcseleti természetű szentenciák recitálása (pl.: „bolond ki földre rogy”) emelkedetté; majd fokozatosan elveszítik jelentésüket, s olykor hangzó alakjukban is szétforgácsolódnak, miáltal egyszerre nevetséges, ám keserves jeremiáddá lényegülnek át. Így fertőződnek meg iróniával.

Sőt, – ahogyan a Közelítések egy talált tárgyhoz is – gúnyolódik a sovén nézői tekinteten, amikor a betűkkel kitetovált, zárójelezett ölét megmutató női alak megjelenésekor (6:43) rögtön konkréttá, pontszerűvé egyszerűsíti és vulgarizálja a nézői diszpozíciót azzal, hogy kikiáltja: „nagyon kell, kell, kell”, „nagyon jó, jó, jó”. Ezzel máris rajtakapta és debilizálta a maszkulin szemet.

Petőcz András filmjeiből, miként persze megannyi más mozgóképes versadaptációból is az tűnik ki – ezen alkotások mikroszerkezetétől és egyedi tematikus elemeitől most már eltekintve –, hogy az adott lírai szöveg jegyei vagy műfaja – jelen esetben az elégikus hangütés és az experimentalitás –, jóllehet nem szükségszerűen, ám mégis egyértelműen felkínálja, sőt meghívja az egyes speciális filmes formákat.

A vizuális költeményeket a képre kattintva nagyobb felbontásban is megtekinthetőek. A filmeket és a képeket a szerző engedélyével közöljük.