Az utóbbi években kitenyésztett western-hibridek egyik alapsajátossága, hogy a vadnyugati közegbe beemelt idegen testek – főképp szó szerinti értelemben, lásd a High Plains Invaders vagy a Cowboyok és űrlények példáját – szinte azonnal ki is lökődnek, mondhatni vegyület helyett keveréket hozva létre, ahol ugyanabban a babzsákban lötyögnek a két műfaj motívumai, de érdemi reakció mégsem jön létre köztük. A western és a fantasztikum összeházasítására tett izgalmas, és az említetteknél valamivel sikeresebb kísérlet az iparosmunkák és az erős társadalmi elkötelezettséggel felvértezett szerzői filmek között oszcilláló Uli Edel (Christiane F, A Baader-Meinhof csoport) és a hetvenes években Peckinpah körül háttéremberként sündörgő, azóta pedig főképp western-alapú tévéfilmekben utazó Gordon T. Dawson (A pap, a kurtizán és a magányos hős, Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!) bő tíz éves közös munkája is, akiknek a western és a keresztény fantasy összeházasításában olyan válogatott B-szériás rosszarcúak segédkeztek, mint Eric Roberts, Randy Quaid és Peter Stormare.
A film angol felirattal látható.

Egy 200 millió dolláros celluloid-fiaskó már önmagában megér egy megszívelendő misét, de ha említett kudarc egy ilyen, szuperhős aspektusból kifejezetten erős nyár végén égeti bele magát a publikum kollektív retinájába, a bukás annál nagyobb port kavar. Ugyan Campbell már kétszer szabta újra őfelsége titkosügynökének makulátlan szmokingját, a DC Comics-szal közös, franchise-indító kísérlete nem várt mellékhatásokkal, nevesül görcsbe álló fejcsóválással és sajgó fejfájással, a klisémérő kiakadásával, valamint a 3D-ben is látványosan lapos karakterek kénytelen-kelletlen elviselésével zárult. Mindenesetre nem jó jel, ha egy magát komolyan vevő szuperhősfilm tízedik percében Topper Harley röhejes kálváriája és a Nagy durranás-filmek ugranak be a kritikusnak. Ez a zöld lámpás bizony igen haloványan pislákol.

Idén nyáron a Harry Potter-kultusz utolsó számottevő hordozója is bemutatásra került, ezzel pontot téve a Lennon-szemüveges ifjúsági ikon szenvedéseinek végére, és visszavonhatatlanul átengedve a helyet az Alkonyat-franchise utórezgéseinek. A kettészakított záróepizód tinithrillerré fazonírozott első fele a kezdetekkel, és így a gyermekkorral való szimbolikus leszámolás jegyében telt, halálra kínzott roxforti tanárokkal és tengerparton kimúló házimanókkal, a Harry Potter és a Halál Ereklyéi – II. rész pedig búcsú gyanánt visszaviszi a hétköznapi valóságban zajló embervadászatot a kiábrándultság sötét színeivel megfestett mesevilágba, ahol viszont már a sárkányok nyakán is rozsdás lánc csüng és a hajdan sérthetetlennek hitt figurák továbbra is hullanak, mint a legyek. Az előzmény a gyermekkor holokausztja volt, ahol Voldemort csatlósai nyomán nem elsősorban a sárvérűek, hanem a gyermeki fantázia teremtményei szenvedtek (valamelyest Barker Korbácsának mintájára), hogy helyükre a halálfélelem digitális démonjai tóduljanak, a zárlat pedig a túlélés lehetőségeit taglalja, hőseinek stratégiáin keresztül felmutatva, milyen opciók állnak egy, a kimúlással szembenéző franchise rendelkezésére az örök élet elérésének érdekében.
Figyelem, a szöveg spoilereket tartalmaz!

Az utóbbi hetekben a hazai és a külföldi kritika egyaránt az egyik legsikerültebb szuperhősfilmként üdvözölte Matthew Vaughn a Prizma Online-on is méltatott X-Men-prequeljét, így ennek kapcsán aktuálissá vált megemlékezni a franchise egyik legnagyobb fiaskójáról is. Az 1992 óta futó rajzfilmsorozat sikerén felbuzdulva a Fox 1996-ban elérkezettnek látta az időt, hogy a Marvel füzeteinek élőszereplős verziójával örvendeztesse meg a rajongókat: választásuk az eredeti széria helyett a két évvel korábban indult Generation X című spin off-ra esett, melyben Vészmadár és Emma Frost tanítgatja a legfiatalabb X-jelölteket. A képregénysorozat utolsó száma 2001-ben jelent meg, viszont a VHS-korszak egyik alapfilmjeként számon tartott A rejtőzködőt is jegyző Jack Sholder pilotja a korabeli rajongók traumatizálása után még ekkorka karrierhez sem jutott.

Az első két X-Ment dirigáló Bryan Singer produceri közreműködésével Matthew Vaughn sikeresen köszörüli ki az X-Men – Az ellenállás vége által ejtett csorbát. A mutánsprequel könnyedén állhat be az attrakció-orientált, legtöbbször pejoratív értelemben használt nyári blockbusterek közé úgy, hogy közben az izgalmas karaktereket és a fajsúlyos konfliktusokat sem kell nélkülöznünk. Vaughn teljesítménye több mint bravúros, előzményfilmje inkább a James Bond-saga egy el nem mesélt fejezetére, mintsem egy kánikulai délután bugyuta effektparádéjára hasonlít.

A Prizma Online a televíziózás szemétdombjain kutakodó hétvégi rovata múlt héten a huszonnegyedik bejegyzéssel eljutott második etapjának végéhez, így most a korábbihoz hasonlóan egy bő hónapos szünet következik, hogy május első heteitől immár a harmadik szezonnal térjen vissza. Az utóbbi tizenkét poszt során nem csupán technikailag sikerült tökéletesíteni a rovatot – lehetőség szerint felirattal ellátva a filmeket –, miközben mindazok találhattak benne böngésznivalót, akik elsősorban a gyerekfilmmel foglalkozó ötödik lapszám miatt keveredtek az oldalra, akik filmtörténeti kuriózumokat keresnek (mint A vadász éjszakájának televízióra készült remake-je és az egyik első szerepjátékosokról készült rémfilm) vagy egyszerűen csak egy szórakoztató trashfilmre vágynak. Mindezzel együtt a legnagyobb elismerést az jelenti, hogy néhány Magyarországon nem forgalmazott filmről írt elemzésünk – névleg a Dark Night of the Scarecrow és a Cast a Deadly Spell kisesszéi – hivatkozási ponttá vált a warez-szcénában, a bejegyzések után feltűnt release-ek ismertetőibe illesztve a szövegek linkjeit és részleteit. Ha pedig bármi kimaradt volna, a tovább gomb után az utóbbi hónapok MONSTER OF THE WEEK-cikkjeinek zanzája és linkjei találhatóak, megkönnyítve a kimaradt epizódok pótlását.

A huszonnegyedik bejegyzéssel a MONSTER OF THE WEEK elért második etapjának végéhez, a tovább gomb után pedig a nyolcvanas évek egyik leghírhedtebb tévéfilmje képviseli a méltó zárlatot. Az 1982-ben készült Misztikus labirintus (Mazes and Monsters) nem csupán azáltal tett szert kétes hírnevére, hogy itt láthatjuk Tom Hanks egyik első fontosabb szerepét, de ezzel együtt a Rona Jaffe könyvéből készült tévéfilm a korai Dungeons & Dragons-szerepjátékok körül kialakult hisztériáért is nagyban felelőssé tehető. Steven Hillard Stern rendezése a televízióra készült mozgóképek állatorvosi lova, amely másfélórányi játékideje alatt felmutat mindent, amik miatt a médiumra szánt játékfilmeket rendszerint a filmművészet salakjaként tartják számon. A legrosszabb értelemben vett ifjúsági filmes beidegződéseknek megfelelően sulykolja tárgyi tévedéseken alapuló konzervatív tanulságait, amiket a Szomszédok legszebb perceit idéző monológokban intéznek a nézőhöz a kamerába pillogó szereplők – ahogy azt egy kritikusa frappánsan megfogalmazta, a Misztikus labirintus a szerepjátékok Reefer Madness-e, csak a szex és drogok hiánya miatt kevésbé menő.
A film magyar szinkronnal látható.

A nyolcvanas években születettek televíziós eszmélkedése minden bizonnyal gellert kapott a kilencvenes évek elején sugárzott mesefilm-sorozattól, A Mesemondótól (The Storyteller, 1988), amely – a szó szoros értelmében is „puppet master” – Jim Henson alkotása, aki többek között a Szezám utcát és a The Muppet Show-t is megalkotta. Ez utóbbiak ismeretében logikusnak tűnhetett a széria műsorra tűzése, ám ez különös fénytörésbe kerül, ha például a lábszárcsontokkal és koponyákkal tekézés, a cigarettázó ördögök vagy az emberhús-gulyást (sic!) evő griff motívumát tekintjük, és hozzávesszük az alkotó bábműhelyének – a kilencvenes évek kisiskolásai számára a szintén ’88-as Szimat Szörényhez képest – lehengerlően valószerű maszkjait és egyéb speciális kosztümjeit.
Az elemzett epizód magyar felirattal látható.

Az 1964. június 19-én adásba került The Bewitchin’ Pool az eredeti Homályzóna utolsó epizódja volt. Árulkodó tény, hogy a zárlatban Serling  a széria heterogén célközönségéből végül nem a sci-fi rajongóknak vagy a horroraddiktoknak kedveskedet, ahogy attól is távol tartotta magát, hogy a búcsúban saját szerzői imázsát tolja előtérbe (ezt már amúgy is megtette az első évadot záró „A World of His Own” című epizód jellegzetesen modernista, önreflektív játékaival). A The Bewitchin’ Pool a Serling erkölcsnemesítő szándékait mindig is látványosan tükröző „szociális probléma”-epizódok ( mint a neonáci szervezetek térnyerését tematizáló „He’s Alive!”, vagy a fogyasztói társadalmat meghatározó eltárgyiasodást egy frappáns metaforában megjelenítő „The After Hours”) egy kifejezetten direktebb darabja, ám ennél is fontosabb, hogy ezúttal nem a (felső-)középosztály felnőtt tagjainak lelkét uraló eszképizmusról, hanem a gyerekközönség elvágyódásáról értekezik.
Az epizód angol felirattal látható.

Míg a legtöbb műfaj jellemzésekor a műfajt alkotó filmcsoport hasonlóságait kell keresnünk, a gyerekfilm esetében a hasonlóság elsősorban nem a filmekben, hanem a közönség életkorában van. Így a filmcsoport határait sem a közös motívumkészlet megléte vagy hiánya jelöli ki, hanem az egyes filmek társadalmi megítélése,ezért a kategória tárgyalásakor mindenképpen figyelembe kell vennünk ezeket az elvárásokat, hogy megértsük működését.

A teljes tanulmány a Prizma legújabb számában olvasható.