artistkritikalead

KRITIKA

Néma, fekete-fehér, 2D-s, na és? (Michel Hazanavicius: The Artist – A némafilmes)

Megyeri Dániel

2012/02/27

Elszabadult babakocsi az odesszai lépcsősoron. A Metropolis lélegzetelállító falansztere. Nosferatu falra vetülő árnyéka. Egy gőzmozdony érkezése. A csavargó és a vak virágáruslány. Ben-Hur és Jézus. Méliès űrutazása. Egy nemzet születése. Buster Keaton sztoikus faarca. Az orléans-i szűz meggyötört ábrázata. Abel Gance száguldó kerekei. Az elveszett világ monstrumai. Egy átvágott szemgolyó és az andalúziai kutya. Dr. Caligari titokzatos ládája. A prágai doppelgänger. Mind-mind ikonikus momentumok vagy szereplők a Mozi hajnaláról, amikről félő, hogy a 21. századi hollywoodi ingergépezet nyomása alatt megfeledkezünk. Erre jön egy francia némafilm, amely borostyánba dermedt, fekete-fehér időkapszulaként emlékeztet minket arra, hogy miért is élünk-halunk a mozgóképért. Hazanavicius alkotása a Mozinak és a Rajongónak írott, szenvedélyes szerelmeslevél.

Ami pedig a levél születését illetően mindenképpen csodaszámba megy: a már számos trófeával büszkélkedő Harvey Weinstein produceri víziója; mikor fivérét meggyőzve úgy döntöttek, hogy esélyt adnak egy fekete-fehér francia némafilmnek, amelyben a legnagyobb (értsd: remélhetőleg a tengerentúli közönséget is mozijegy vásárlására sarkalló) név John Goodmané, és melynek finanszírozása a pénzügyi öngyilkosság, netán a szűk rétegnek szóló művészfilmek skarlát betűjét viselte magán. Ami a végeredményt látva viszont már korántsem meglepő, az a The Artist – A némafilmes hangzatos diadalútja, melyet elégedetten bólintó ítészek, elismerésekkel roskadásig megtelt vitrinek és fülig érő szájú nézők szegélyeznek. Szívmelengető mementója ez a Film őserejének, ahogy az sem lehet véletlen, hogy – mintegy fricskaként – a háromdimenziós paradigmaváltás tükrében lehet igazán definiálni az effajta, letűnt és szebb érán való merengést. Mert korunk blockbusterei impulzuslavinaként, harsány és lehengerlő szenzációt szolgáltatva igyekeznek maguk alá temetni a publikumot – legtöbbször épp csak magáról a nézőről feledkeznek meg. Mert némafilmet nézni szenzuális, intim élmény. Hallani a vetítőgép zúgását (ami az egyik legszebb zaj szerte e világon), a vetítőterem csendjében kiélesednek az érzékeink, a mindenféle szélesvásznú, CinemaScope, Panavision és IMAX előtti 1.33:1-es képarány pedig a színészeket és az általuk közvetített érzelmeket is közelebb hozza az emberhez.


Nincs előzmény nélkül a közönséget magával ragadó The Artist – A némafilmes, Hazanaviciustól eddig sem állt távol a múlt előtti tisztelgés. Ám míg két kémfilm-hommage-a (OSS 117: Képtelen kémregény, 2006; OSS 117: Rio ne répond plus, 2009) egy adott zsánernek és egy adott szereplő-archetípusnak állított emléket, addig aktuális munkájával az egész Álomgyár előtt hajtja meg alázatosan a fejét. Főhajtása azonban nincs posztmodern hozadék nélkül, vagyis a laza Csillag születik-parafrázisként is leírható opus nem egy „rossz időben” készült némafilm, hanem egy tudatos reflexiós játékkal és metafilmes közeggel operáló darab, élen a The Artist – A némafilmes fiktív szupersztárjával, George Valentinnel, és az őt körülölelő közeggel. A hangosfilmre való átállás a nagyon is valódi Rudolph Valentinóhoz vagy John Gilberthez hasonlóan neki is derékba töri a karrierjét, de az író-rendező számos egyéb motívumra terjeszti ki még hőse beszédképtelenségét: a nyitó, film-a-filmben jelenetben például Bond-legendáriumba illő vallatást látunk. „Beszélj!”, érkezik inzert formájában a kikacsintás, de – miként az Valentin otthonában válik nyilvánvalóvá – a büszke színész még magánéletében sem nagy szószátyár. Elhidegült feleségével némán éldegélnek egymás mellett, s nem véletlen, hogy pont egy tüneményes blöki az ízig-vérig némafilmes színész legfőbb szövetségese. A Valentin hírnevét egy csapásra elhomályosító filmtechnikai korszakváltás továbbá egy hideglelős (és hangos!) rémálom-szcéna alapjául szolgál, Hazanavicius egy ízben a hollywoodi franchise-éhséget is érinti (a The Russian Affair c. Valentin-filmsiker azon nyomban, szinte a premier után forgó folytatása nemes egyszerűséggel csak a The German Affair címet viseli), ugyanakkor – habár nincsen a birtokomban egy tévedhetetlen némafilmes inzert/perc statisztika – a 21. századi publikum befogadói tapasztalatára apellálva kevesebb inzert is elég a cselekmény megértéséhez.

Ebben természetesen nagy szerepet játszik a két főszereplő fantasztikus alakítása is, kivált a díjakkal – a gyűjtemény ékköveként a hollywoodi belépőkártyát megtestesítő Oscarral – elhalmozott Jean Dujardiné, aki Valentin megformálásával megérdemelten lett egy csapásra világsztár: larger-than-life fizimiskájával, lehengerlő, a játékidő elején még szándékosan arrogáns sármjával és megnyerő humorérzékével a legnagyobbak közt a helye. Valentin karrierjének hanyatlásával ráadásul a sztárság csillogó oldalán túl a keserű bukás sötét birodalmába is kirándulást teszünk, Dujardin mindvégig széles spektrumon és teljes átéléssel játssza a büszke, maszkjától megfosztott csillagot. És ugyan már sokan a franciák George Clooney-ra adott válaszaként emlegetik (akit meg korunk Gregory Peck-jeként), a The Artist – A némafilmesben látott parádés teljesítményével (idézzük fel például a The German Affair táncos mulatságon játszódó szcénáját) inkább Douglas Fairbanks, Errol Flynn, vagy Gene Kelly között a helye. A feltörekvő Peppy Millert életre keltő Bérénice Bejóval alkotott párosa a szezon egyik legjobbja (kifogástalan a kémia, parázslik közte és bájos kolléganője között a levegő), az Egyszer (Once, 2006) című musical felejthetetlen duett-jelenete óta nem láttam szerelembe esést ennyire érzékletesen vásznon ábrázolni, és ha már az érzékeknél tartunk, mindenképpen meg kell még említenem Ludovic Bource kifogástalan, friss Oscar-díjas score-ját is. Hazanavicius ezzel a Hollywoodlandben kanyargó, patinás nosztalgiajárattal emlékeztet mindenkit az Álomgyár aranykorára, az Álomgyár ezt szívélyesen invitáló díjzáporral és hírveréssel, a közönség pedig határtalan szeretettel hálálja meg. És ez így van rendjén. Mert csendben lehet csak igazán a fontos apróságokra koncentrálni.

YouTube előnézeti kép

Címke: , ,

hercules-dwayne-johnson-picture

KRITIKA

majmoklead

KRITIKA

onlyloverslead2

KRITIKA

savingmrbanks2

KRITIKA

congresslead

KRITIKA

hungergames2lead

KRITIKA

thor2lead

KRITIKA

enderlead

KRITIKA

szupercella1

KRITIKA

farkaslead3

KRITIKA

Tűzgyűrű

KRITIKA

A magányos lovas

KRITIKA

Szörny Egyetem

KRITIKA

Z világháború

KRITIKA

Az acélember

KRITIKA

Halálos iramban 6

KRITIKA

Sötétségben - Star Trek

KRITIKA

Vasember 3

KRITIKA

feledéslead

KRITIKA

LINCOLN

KRITIKA

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu