Kortársaim közül bizonyára sokan emlékeznek a gyermekéveinket végigkísérő Rendőrakadémia-sorozatra és az egyik legmókásabb karakterre, Zedre; az üvöltözős, pszichotikus punkból lett rendőrt Bobcat Goldthwait alakította. A szolid stand-up múlttal rendelkező humorista – kollégái és barátai körében többek között Jimmy Kimmelt, Dave Chappelle-t, Adam Sandlert és Robin Williams-t köszönthetjük – író-rendezőként 1991-ben készítette el debütáló nagyjátékfilmjét, a Tapló télapót tizenkét évvel megelőző Bohóc-sztorit. Goldthwait öt egészestés opuson kiérlelt szerzőiségét – a cikk nem foglalkozik a tévés tevékenységével – egyrészt az amerikai álom provokatív kifordításában, másrészt műfaji dekonstrukcióiban lehet tetten érni, történjen az romantikus komédia (Sleeping Dogs Lie, 2006), noir paródiában kibontakozó kandi kamera-átverés (Windy City Heat, 2003), netán indie felhangokkal bíró dramedy (A világ legjobb apukája, 2009) zsánerkeretei között.

A Rango a western mémjeinek sikeres továbbörökítőjén túl – lévén ez a Verbinski első szerzői műve – a színjátszás és a történetmesélés mesterségéről alkotott merengőként, színpompás posztmodern kavalkádként, továbbá egészen egyszerűen szemkápráztató, versenytársait jócskán maga mögé utasító animációs filmként vonulhat be a köztudatba. Mert szemünk a legcsalfább szerető: ilyen affér után nem szívesen fanyalodik a tegnap CGI-mutatványaira.

A Pixar Stúdió az animációs műnemet forradalmasító alkotói szinte már hazajárnak az Oscar-gálára, és a hatalmas népszerűségnek örvendő, egészestés darabjaik mellett rendszeresen hódolnak a rövidfilmes forma előtt is. Fáradozásukat eddig tíz jelölés és három aranyszobrocska dicsérte: ugyan a Toy Story 3-at kísérő Day & Night trófea nélkül távozott a vasárnapi díjkiosztóról, a szösszenet a szokott Pixar-színvonalat képviseli, miközben egy filmtechnikai paradigmaváltásra is érzékenyen reflektál.

A 2000-ben készült Camera Cronenberg életművének egyik fontos töréspontján helyezkedik el, hiszen épp az ezredforduló tájékán körvonalazódott végérvényesen az a hangsúlyeltolódás a kanadai mester pályáján, mely a mai napig meghatározza filmjei megváltozott hangvételét. Az 1999-es eXistenZ lezárta a rögeszmés testközpontúság korszakát. A biohorror atyja félretette kedvenc „hangszerét”, és ettől kezdve nem az emberi test bizarr metamorfózisain keresztül, hanem pszichologizáló bűnügyi drámákban mutatta be a darabjaira hulló személyiség egyre mélyülő identitásválságát. Az, hogy a Camera az életmű ezen cezúrájába ékelődik be, több mint jelentéktelen filmtörténeti tény, hiszen – amint azt látni fogjuk – hidat is ver a két alkotói korszak közé. Az alig hat perces rövidfilm kivételes, szintetizáló szerepét már a Cronenbergtől szokatlan direkt önreflexió markáns jelenléte is sejteti. A filmben látható öregedő színész szenvedélyes monológjából ugyanis a valóság technikai leképezésével kapcsolatos legősibb félelmek tárulnak elénk. Mint oly sok rendező, Cronenberg is eljutott arra a pontra, mikor magát a filmkészítést tetti meg filmje témájává.

Miközben filmjeiből rendszerint hiányoznak a cinkos félmosollyal kirakott idézőjelek és ezáltal a jellegzetes posztmodern önirónia – még akkor is, amikor konkrét műfajdekonstrukcióról van szó, mint a Veszett esetében – Cronenberg mégis megtalálta a módját, hogy folyamatosan reflektáljon a körülötte kialakult kultuszra, s úgy tegyen önirónikus gesztusokat, hogy közben saját műveinek szövegét nem roncsolja. Míg Hitchcock, rájátszva saját sztárstátuszára, a húszas évek végétől szinte minden saját rendezésében feltűnt vagy ahogy Stephen King is folyton a készülő adaptációk forgatásán lébecol, addig Cronenberg csupán négyszer állt saját kamerája elé: A Légy sokat idézett szülés-jelenetében, a Két test, egy lélekben, a Karambolban (ahol csak a hangját hallhattuk), és legutóbb a To Each His Own Cinema vallomásos rövidfilmjében.

…miként cameói bizonyítják, Cronenberg esetében nem a humor és az önirónia hiányáról van szó, csupán arról, hogy a szerző következetesen védi saját munkáinak koherenciáját…

Ám az ad hoc jellegű öncameókon túl a hatvanas évek legvégén indult rendező, elsősorban imázsalakítás céljából, rendre feltűnik kollégáinak munkáiban, s legyen szó sajátos hangú kanadai alkotók vízióiról (Blood & Donuts, Last Night), össznépi bohóckodásról amerikai színekben (Bele az éjszakába, Lökött bagázs), vagy a horror-rajongók felé tett gesztusokról (Az éjszaka szülöttei, Jason X), minden megjelenésével elsősorban saját kult-státuszát teszi idézőjelbe.