Az Anilogue-on minden évben számos olyan egészestés animációs filmet mutatnak be, amelyek biztosan nem fognak itthon moziforgalmazásba kerülni, és csak remélni tudjuk, hogy nem ez volt az egyetlen és utolsó alkalom, hogy gyöngyvásznon láthattuk őket. A múlt héten bemutatott játékfilmek idén először nemcsak a nézők kegyeiért versenyeztek, hanem egy háromfős zsűri előtt is megmérettettek. A Prizma kedvence a 2011-es Anilogue zsűri különdíjasa, a cseh Alois Nebel volt, Tomáš Luňák első nagyjátékfilmes rendezése.

Aki arra kíváncsi, hogy mostanság mitől döglik a légy az animációs filmek háza táján, akkor az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál olyan állandó versenyen kívüli válogatásaira érdemes jegyet váltania, mint a Cartoon d’Or-jelöltek vagy a Világpanoráma elnevezésű blokk. A most következő rövid írásban a két blokkból szemezgetve egy-egy zsánerében és témaválasztásában teljesen eltérő munkát teszünk egymás mellé. A rögtönzött összevetést az indokolja, hogy mindkét filmnek technikájában, kivitelezésében közös a vállalása: formailag egyedi, újszerű látványvilág megalkotására tesznek kísérletet a kompjúteres 3D-s animáció eszköztárára alapozva.

Észtország a mai napig a kelet-európai animáció egyik fellegvára. A volt szovjet tagállamok nemzeti filmgyártásainak furcsa ellentmondása, hogy az „aranykort” mindenhol a társadalmilag és kulturálisan is politikai elnyomás alatt töltött évtizedekre datálják. Ahogy a magyar animáció a hetvenes és nyolcvanas években élte aranykorát az állami Pannónia Filmstúdióban, úgy a még szigorúbb moszkvai irányítás alatt álló Észtországban is a nyolcvanas évekbeli peresztrojka alatt jött létre az az elsősorban Priit Pärn nevével fémjelezhető nemzeti animációs műhely, amely magával hozta az észt animációnak a mai napig tartó, fesztiválsikerekben mérhető nemzetközi elismertségét. A legfrissebb észt animációs termésből az idei Anilogue rövidfilmes programjában négy film is helyet kapott.

A Belleville randevú magával ragadó kalandvígjátékát jegyző francia író-rendező, Sylvain Chomet már első egészestés filmje stáblistáján is tisztelettel adózik az Hulot úrként mozi-ikonná vált színész-rendező, Jacques Tati oeuvre-je előtt. Az illuzionista pedig, amely Chomet második egészestés animációja, egyenesen a burleszk-sztár honfitárs több mint ötven éve eredetileg élőszereplős filmnek íródott, ám fiókban maradt forgatókönyvéből lett rajzfilmre adaptálva.

A stand-up comedy előadó a bár ittas közönsége elé lép, hogy hasizmaikat igyekezzen próbára tenni; egy négytagú család, apa, anya, gyerekek, önnön közös portréjukat szeretnék megörökíteni egy profi fotós műtermében. Azonban a triviálisnak tűnő helyzetek furcsa (értsd: kellemetlen, kényelmetlen, kínos, sokkírozó) mellékvágányokra kerülnek a fiatal brit animációs rendező, Joseph Pierce rövidfilmjeiben. Legutóbbi filmes munkája, a stuttgarti Trickfilm-Festival-fődíjas Családi portré a 2010-es Anilogue-on az Európai animációs összdíjra, a Cartoon d’Orra idén nominált alkotásokat bemutató blokkban látható.

A művészettörténész végzettségű Ulrich Wegenast a „Stuttgarter Filmwinter” fesztivál alapítója, és a szintén stuttgarti Animációs Filmfesztivál művészeti igazgatója 2003 óta. Emellett egy nyolc DVD-ből álló gyűjtemény összeállításán dolgozik, mely a német animáció száz évét igyekszik áttekinteni. Ulrich Wegenast az Anilogue-ra három, német animációs filmes blokk kurátoraként érkezett, egyfelől a német animációs film történetébe nyertünk bevezetést, valamint láthattuk az általa szervezett filmfesztivál legjobb animációit. Wegenasttal animációelméleti és -történeti kutatásairól és a német animáció történetéről beszélgettünk.

A lett Vladimir Leschiov lassan kibontakozó, nosztalgikus akvarelletűdje, a Szárnyak és evezők, illetve a lengyel Michal Socha Csajszi című pergő ritmusú, expresszív szín- és formavilágú animációja két teljesen más hangulatú és karakteresen különböző műfajú rövid animáció. Ami mégis összekapcsolja őket, az a férfi-női párkapcsolat motívuma, amiben az erősebb nem áldozatként szerepel: az előbbiben a lepkevadász nő ejti rabul, az utóbbiban a skalp helyett szemeket gyűjtő femme fatale nyomorítja meg.

Az Anilogue 2009-es programjában a számtalan kisfilm mellett szerencsére nem csak mozgóképes/szerzői múlttal rendelkező munkákat tárt a közönség elé, mint például a sikeres animesorozatból kinőtt Gurren Lagann (2009) vagy a legendás Rintaro Jona-Jona Pingvinje (2009), hanem lehetőség nyílt megismerni néhány olyan alkotót is, aki az első egészestés moziját jegyzi.

Az elmúlt egy-két évből több világsikert aratott példa is igazolja, hogy érdemes odafigyelni a(z animációs) filmgyártásukat tekintve kevéssé ismert országokra, illetve ezen nemzetek művészeire, és az iráni Marjane Satrapi Persepolis-a (2007), illetve az izraeli Ari Folman Libanoni keringője (2008) után az ugyancsak izraeli Tatia Rosenthal $9.99 (2008) című alkotása személyében újabb izgalmas közel-keleti munkát köszönthetünk. És bár a korábbi művekhez hasonlóan Rosenthal egészestése is rendkívül személyes hangütésű darab, más közös nevező aligha található a filmek áttekintésekor.

Az ausztrál filmrendező, Dennis Tupicoff sajátos animációs dokumentumfilm-ötvözeteiben a halál mibenlétét igyekszik tetten érni. A dokumentumfilmek tényszerűsége az animációs formanyelv inherens fikcionalizáló és absztraháló jellegének köszönhetően a reális eseményeken alapuló, a szuburbia-tematikába is beleillő filmek a gyakran rendkívül személyes haláltörténetek általános érvényű, szatirikus, groteszk vagy éppen nagyon is együttérző és átélhető illusztrációjává tudnak válni.