anilogue1_3lead

ANIMATÉKA

A ceruza másik végén I/III – Anilogue 2012

Megyeri Dániel

2012/11/24

A festmény című versenyfilmben egy falon lógó kép lakóinak viszontagságait követhetjük figyelemmel, míg az A jelű rövidfilmes versenyblokk formai heterogenitásával csinál kedvet a mustrához.

Jean-Francois Laguionie egészestés meta-rajzfilmje Rómeó és Júlia-történetbe csomagolt merengés, melyben a festő maga isteni szerepben tetszeleg, míg teremtményeit alsó- és felsőbbrendűségről zajló vita osztja meg végzetesen. Vannak az elnyomó Alldunnok (kb. Befejezettek), a „tökéletesek” elől bujkáló, Halfie csoportba tartozók (kb. Félbehagyottak) és a festményben élő társadalom peremére szorult, szerencsétlen Sketchie-k (kb. Vázlatok). Stílusával és szenvedélyes ecsetvonásaival az impresszionista korszakot idéző animációs filmben Laguionie szemkápráztató világot teremt, a szó szerint sokszínűen ábrázolt karakterek pedig vagy teljességükkel, vagy épp félbehagyottságukkal játszanak szerepet a társadalomkritikus, rasszizmust és osztálykülönbségeket érintő parabolában, melyben hamis próféták és a messiásként várt Alkotó osztják meg a saját határaikon túlra nem merészkedő egyedeket. A festő felkeresésére indított merész expedíció aztán festmények közötti utazásban teljesedik ki, valóság és alkotások határait áthágó hőseink érintenek non-stop karnevált ábrázoló képet, buja aktot és véres csatáról készített tablót is, az egyik legmulatságosabb epizódban pedig magával a festő önarcképével diskurálnak alkotásról és a megfestett hangulatba dermedt figura mogorvaságáról. Hangulatos szcénákban árnyalódik minden életre kelt festmény sajátságos „egyénisége”, ahogy egyes művek belső univerzumát is kiterjeszti a francia alkotó. Miként a legszebb műveket is hosszú ideig, a legapróbb részletekre kiterjedő figyelemmel lehet nézegetni, Laguionie is épp ezekre az elsőre láthatatlan apróságokra koncentrál, felnyitva a vásznak textúráját, magával rántva a befogadót. A való világba kilépve ráadásul ezt a transzgressziót formailag is, a 2D-s és 3D-s animáció keveredésével, élőszereplős és animált figurák interakciójával is jelzi. A különböző színekkel önmagukat újjávarázsoló karakterek konfliktusát aztán ugyan feloldja az író-rendező, önreflexív istenkeresésének végét nyitva hagyja: végül is egyszer az alkotó alkotóját is fel kell kutatni, nemde?

A festményt az A jelű versenyblokkban szereplő művek követték, a várható és üdvözölendő formai fésületlenség mellett azonban sajnos a rövidfilmek nem képviseltek egységes színvonalat, egy-két gyengébb darab beárnyékolta a válogatást. A Bendito Machine IV kétségtelenül ígéretes felütésként egy ipari szemétben fuldokló, pokolként ábrázolt, horizontális sziluett-világot tár a szemünk elé (ekkor vajh’ csak nekem jutott eszembe az Angry Birds?), mely magányos hőse földön, vízen, levegőben, majd űrhajóval utazik a nemtudjukmi felé, hogy a film, szomorú csattanójával az ember kielégíthetetlen hódítási vágyának, a Földet kizsákmányoló kapzsiságnak pancsoljon oda kegyetlenül: elvégre csak szánalmas kis porszemek vagyunk a nagy világmindenségben. Ezzel szemben a Why Elephants? címet viselő keszekuszaság értelmezhetetlen tudatkatyvasz, melyben a címben feltett kérdésre sem kapunk választ. Ami marad, az elborultan egymás mellé rendelt, rémálomszerű, olykor monokróm, olykor színes szekvenciák sora, zabolátlan tudatstroboszkóp. Az Abel bibliai története ezzel szemben rövid és velős, talán túl rövid is: Káin és Ábel testvérviszályának okait firtatja, de annyira hamar vége van, hogy komolyabb nyomot nem hagy a befogadón. Viszont amíg tart, kétségtelenül lendületes és dinamikus, jól vágott darab, élénken lüktető, ősi energiát pumpáló kísérőzenével. Ellenben a Typemachinery: Caro Estrada háborúellenes szösszenete bumfordi, egyszerű és sajnálatosan repetitív. Az írógép betűivel hadsereget, bombázó repülőgépeket és tömegsírokat rajzoló, rövid ideig szórakoztató kreatív alapötlet hamar kifullad, a masina monoton csattogása pedig hamar megtölti a fület.

A háborús tematikát tovább bontó His War (lenti kép) a blokk első minden ízében zseniális versenyzője, tán nem véletlen, hogy nézése közben Ari Folman Libanoni keringőjére, egyik nagy kedvencemre asszociáltam, amihez annakidején szintén az Anilogue-on volt szerencsém. (Jaj, de izgatottan vártam azt a vetítést!) A szintén rotoszkopikus eljárással készült traumafilm Emile nyolcvanadik születésnapján kezdődik, de hamar az indokínai konfliktus borzalmaiban találjuk magunkat, mely emlékfolyam gátját az ajándékul kapott sáskafigura szakítja át az öregemberben. A véres csata megfoghatatlansága és az arctalan, sáskahadként ábrázolt ellenség fenyegetettsége szinte tapintható; a hazájától messze elszenvedett trauma nem engedi a markából a több évtized után is álmatlanul forgolódó férfit. A Kali the Little Vampire is hasonlóan traumatikus, de ez inkább Tim Burton-féle sötét expresszionizmusával és Christopher Plummer markáns narrációjával teremt atmoszférát: a sötétségben élni kénytelen Kali kortársai közül kitaszíttatott, így saját világot teremt magának az árnyékok között. A film végkicsengése nagyon szomorú, mind formailag, mind hangulatilag hatásos darab. A pixari high concept ötletekhez legközelebb az Irrlicht került, melyben egy medúza és egy, a tenger fenekére süllyedő, lassan kialvó zseblámpa tiszavirág életű afférját mutatja be. Ez a blokk első teljes egészében CG-animációs filmje, ami megkapó egyszerűsége, bájos alapötlete, és fenséges balett-lebegése mellett formai szépségével is kitüremkedik a sötétebb művek közül.

Érzésem szerint az A blokk His War melletti másik húzófilmje a Villa Antropoff: tetszett az animáció stílusa, talán épp azért, mert Bill Plymptonéra emlékeztetett, a rá jellemző, tűpontosan elhelyezett jellemkomikumokkal és gegekkel együtt. A balkáni lagzi kokainista maffiózója és gigamellű neje mulatságos figurák, a násznép egyes képviselőiről és a világ másik végéről ideúszó afrikánusról nem is beszélve. És még a ceremóniát levezénylő papnak is lecsúszik a slicce. A roncsokkal és szeméttel tarkított homokos tengerpartról egy jobb világ felé kapálózik a fekete figura, miközben a Glóbusz „haladó” felén ocsmány pazarlás és lufiként kipukkadó látszat-életek tengetik üres hétköznapjaikat. Lehangoló konklúzió. A válogatás zárófilmje végül szintén a fogyasztói társadalom túlkapásairól értekezik: a Warehouse-ban egy kétségbeesett anya igyekszik megtalálni kisfiát egy gigantikus, labirintusszerű raktárépületben. Ugyan az animációs megvalósítás számomra hagyott némi kívánnivalót maga után, a választékba és végeláthatatlan terméksorokba belefulladó asszony kálváriája igenis aktuális és átérezhető problémáról szól.

Következő bejegyzésemet a Keleti Expedíció és stop motion uralja majd: az Anilogue terjedelmes anime-összeállításáról (Anime Haiku), egy sokáig készült japán gyöngyszemről (Midori-ko) és a Laika Stúdió ParaNormanjéről lesz szó. (Ugye ők készítették a Coraline és a titkos ajtó című műremeket.)

Címke: , , , ,

rio2096lead2

ANIMATÉKA

anilogue33lead

ANIMATÉKA

anilogue2_3lead

ANIMATÉKA

titolead

ANIMATÉKA

éjfélkorlead

ANIMATÉKA

aníma2

ANIMATÉKA

skiz

FESZTIVÁL

52744f6abf8d4

KINO LATINO

imawoman

FESZTIVÁL

AARGH

FESZTIVÁL

eushorts02

FESZTIVÁL

zsiraf

Rövidfilm

sarajevo_ff

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

2014_porlasplumas

KINO LATINO

Friss_Hus_fb

HÍREK

symphony42

MI FOLYIK ITT?

congresslead

KRITIKA

Képernyőfotó 2014-01-20 - 19.18.42

PRIZMATUBE

November 1st, 2013 @ 20:51:56

KRITIKA

20130314210443_sajnalom02

KAFF