imawoman

FESZTIVÁL

A keserűség hatvanhat színárnyalata 2. (Beszámoló a prágai One World Dokumentumfilm-fesztiválról)

Bátori Anna

2012/03/22

Amikor a kilátástalanság lába túlér a paplanon (egyéb kategóriák)

A szabadság aspektusai (Marie Elisa Scheidt, Alexandra Wesolowsk: Fliehkraft, 2011, Németország, Rövidfilm-kategória)
A kortárs német film előszeretettel kóstolgat bele a múlt eseményeinek ábrázolásába, és ezzel az ország egyik versenyfilmje, a Fliehkraft sincs máshogyan. A dokumentumfilmes forma a kommunista bebörtönzések pszichére gyakorolt hatását örökíti meg: Matthias illegális határátlépés miatt éveket töltött abban a cellában, amelyet ma nyugati turistáknak és osztálykiránduló gyermekeknek mutogat. Az idegenvezetés kissé abszurd, és bár a múlt látszólag lezárult (huszonhárom év telt el a fogház óta), a férfi mai napig képtelen szociális kapcsolatokat ápolni, és integrálódni a társadalomba. Matthias olyannyira megszokta a cella adta magányt, hogy nem tud mit kezdeni embertársaival, és önmagát sem tudja elhelyezni a világ hangyabolyában.

A zártság és nyitottság dichotómiájára épülő filmforma nagyon érdekes elegyét nyújtja a kommunikatív és a filmes emlékezet formáinak, amelyet a rendezők a börtön kékes színeivel, majd a kihalt, német táj óriástotáljaival tesznek hangsúlyosabbá. Matthias számára jelen idejű az, ami a turistáknak a múlt egy látványos darabja, és a Fiehkraft akaratlanul is Alain Resnais Sötétség és köd (1955) című munkájának Auschwitz-portréjára emlékeztet. A filmes önreflexió számos formája fellelhető ebben a rövid dokumentumfilmben, és aki elég szemfüles, az még Wenders Berlinét is megláthatja az alkotásban. Lehet, hogy a kelet-német börtönök végül átveszik a náci haláltáborok emlékezetpolitikáját? A Fliehkraft a performatív dokumentumfilmezés kelet-német múltidézésének legújabb formája, és alighanem a One World fesztivál egyik legkiemelkedőbb alkotásaként mutatkozott be.

A totalitárius demokrácia (Charles Maynes, Andrey Babaev, Masha Eismont Made in Berdsk: A Story of One Protest Vote, Oroszország, 2011, Rövidfilm-kategória)
Ha sokadszorra nyer ugyanaz a kormány, akkor nem csoda, hogy az emberek egy idő után megkérdőjelezik a szavazás hitelességét. Ez történik Bersk őskort idéző városkájában is, ahol tizennégy éve ugyanaz az ember tölti be a városvezetői pozíciót. Mikor azonban a helyi újság szavazásra invitálja a szibériai lakosokat, a település megmozdul, és egy óriási kampány veszi kezdetét.

A film a Michael Moore-féle politikai dokumentarizmus formájára hajaz: a Made in Berdsk a kelet-európai tematikát hozva a korrupció kérdését feszegeti, noha sokra nem jut vele. A nyugati néző számára talán sokkolóan hatnak azok a képsorok, amelyekben a város polgárai az utakon lévő kátyúk mélységét boncolgatva falfehér arccal fordulnak a kamera felé, és közlik, hogy ha még egy centit mélyül a lyuk, akkor már tóról lehet beszélni; vagy azok a szekvenciák, amelyekben a rendezők a választópolgárok adóiból épült városvezetői magánvillákat mutatják be. A film közbeni/utáni reakció így aligha volt meglepő, amikor a kelet-európai nézők fel-felnevetve konstatáltak egy-egy igencsak ismerős jelenetet (például az imént említett kátyúk mélységét), vagy csak rezignáltan konstatálták azt, ami a nyugati közönség számára érhetetlen, és sokkoló volt. A Made in Berdsk így leginkább a nyugat-európai kívülállók számára lehet érdekes, akik belekóstolhatnak a keleti egzotikum gyümölcsébe (korrupció), ám nekünk, magyarok számára a film olyan, mintha a híradó utáni közszolgálati műsor csemegéi közül szemezgetnénk: semmi újat nem mond.
YouTube előnézeti kép

(Teljes film angol felirattal!)

„Feltenné inkább a következő kérdést?” (Mimi Chakarova: Price for Sex, 2011, USA, Versenyfilm-kategória)
A Price of Sex bemutatója úgy rázta fel Prágát, mintha atombombát dobtak volna le a cseh fővárosra: a premiert többször is át kellett tenni nagyobb és még nagyobb mozikba, mert a filmre váltott jegyek már a fesztivál első napján elfogytak. Chakarova alkotását végül a Lucerna gigászi filmszínházában vetítették, amelynek bálterme valószínűleg a hatvanas évek óta nem látott ennyi érdeklődő embert: a Price of Sex még a Titanic hazai bemutatóját is lepipálta, és a stáblista legördülése után percekig állva tapsolt a nép. Jelen beszámoló szerzője pedig tágra nyílt szemekkel pislogott.

YouTube előnézeti kép

A Price of Sex annak lehet igazán érdekes, aki nem látta Dobray György K-sorozatát (K1- K2, Film a prostituáltakról, 1989): Chakarova ugyanis ugyanazt a témát járja körül, amit a magyar rendező a rendszerváltás évében. A különbség csupán az, hogy a bolgár rendezőnő az 1989 utáni poszt-kommunista térbe kalauzol, és Moldován keresztül egészen Törökországig utaztat, hogy bemutassa azt a globális jelenséget, ami a rendszerváltás utáni Kelet-Európa asszonyaival történt: a munkahelyek megszűnése következtében nők milliói vállaltak munkát örömlányként külföldön, és a nyugatra hurcolt fiatal lányok száma a mai napig évről évre egyre csak növekszik. A Bulgáriában nevelkedett, majd az Egyesült Államokba menekült bolgár fotóriporter filmje annyiban több Dobray sorozatánál, hogy a nők helyzetének felfestése mellett a poszt-kommunista blokk országainak égbekiáltó problémáira is kitér, és felteszi a minden kelet-európai fiatal számára ismerős kérdést: mihez kezdünk majd a diploma után? Lesz-e munkánk idehaza, vagy külföldre kell mennünk? És vajon mi vár minket odaát?

Míg mi még reménykedünk abban, hogy elcsípünk egy-egy helyet valamelyik nyugati gyorsétteremben, Chakarova annak jár utána, hogy a külföldre csábított lányokból hogyan válik pincérnőből szexrabszolga és hogyan lesz egy országból kísértetjárta hely, ahol pár arra sodródott macska mellett csak a halálra váró és az alkoholba menekülő öregemberek élnek, akik azt sem tudják, hogy lányaik melyik országba vándoroltak a szebb jövő reményében.

YouTube előnézeti kép

A Price of Sex oknyomozó-tényfeltáró narratívája sikeresen birkózik meg a téma súlyával, és igencsak megérinti a nézőt, amikor egy bolgár lány a megerőszakolásáról, majd az abortuszáról mesél, vagy amikor Chakarova egy olyan moldovai lányt interjúvol, aki úgy próbált meg elmenekülni az őt fogva tartó férfiak elől, hogy kiugrott a harmadik emeletről. A kelet-európai prostitúció háttere azonban sajnos ugyanolyan homályos marad, mint amilyen a film megnézése előtt volt, mert a bolgár rendező valahogy állandó falakba ütközik oknyomozása során.

A Price of Sex-en erősen érződik Chakarova fotóriporteri múltja, és a szekvenciákat gyakran a rendező kommentárjaival ellátott portrék szakítják meg. Az erős audiovizuális megformáltság következtében a film elveszíti objektív, megfigyelői pozícióját, és a found footagefelvételek használata következtében csak tovább mélyül a belőle áradó szubjektivitás. A gyönyörűen exponált képsorok és a klasszikus leblende-felblende hatásmechanizmusát kihasználó rendezés egy sokkoló alkotást eredményez, ám amíg ilyen nagy az érdeklődés egy – a szex tabujáról – szóló dokumentumfilmre, addig aligha valószínű, hogy Chakarova műve eléri a célját, és nem lesz többé szükség a kelet-európai prostitúcióról szóló diskurzusra.

Egy atom élete (Alain de Halleux: Chernobyl Forever, 2011, Belgium, So-Called Civilization- kategória)
A belga dokumentumfilmes Alain de Halleux negyed évszázaddal a csernobili katasztrófa után visszatér Ukrajnába, – és a fukushimai történéseket elnézve – igencsak aktuális kérdéseket kezd el feszegetni: milyen hatással is volt Csernobil a kelet-európaiak életére, és mi történt azzal a generációval, aki meg/túlélte a tragédiát? Mi az, amit eltitkoltak előlünk, és mi az, amit tudnunk illene?

Halleux arra sarkallja a közönséget, hogy legyen merszünk szembesülni végre a csernobili katasztrófa igazi súlyával: „A legnagyobb veszély nem a sugárzás, vagy a régi szarkofág lebomlása, hanem az, hogy elfelejtkezünk Csernobilről. Márpedig beszélnünk illene róla, hiszen a világon minden az emberi tényezőkről szó.” – nyilatkozta a filmet követő közönségtalálkozón a rendező. Halleux nem csupán generációnk testi fogyatékosságairól és a katasztrófát követő ökológiai változásokról beszél, hanem korunk pénzorientált gondolkodását is górcső alá veszi. A csernobili katasztrófáról ugyanis videojáték is készült (S.T.A.L.K.E.R címmel, csak hogy érezzük az iróniát), amelyben a hős – elérve a felrobbant reaktor belsejét – jutalomként aranyesőben részesül…

A számítógépet püfölő gyermek képével, az atomreaktor környékén dolgozó generációk életének bemutatásával, illetve az Európai Unió által kihasznált ukrán munkások beszámolóival Halleux a legsötétebb képet festi a jövőről, hiszen a szarkofág bármikor leomolhat, a fukushimai robbanás pedig – a rendező álláspontja szerint – „tízszerte rosszabb volt, mint amit a média tálalt”.

A világvége után jobbra, majd egyenesen (Salome Jashi: Bakhmaro, 2011, Grúzia, kategória: Panorama)
Aki még nem látta Tarr Sátántangóját, az most megtekintheti azt színes, dokumentumfilmes formában: a Bakhmaro bűzlik a világvége-hangulattól, de a kocsma dramaturgiai fontossága és a helyi bolt jellege is a Tarr-világot idézik, nem beszélve a percekig kitartott jelenetekről és a filmben elhangzó párbeszédekről.

Grúzia egyik elhagyatott falujában járunk, ahol az élet egyetlen épület köré összpontosul: itt lakik az a pár ember, aki még nem menekült el a településről, és itt él az a kutya is, amelyik a cselekményvezetést szolgálva egész nap fel-alá járkál. A helyi kocsma napok óta nem látott vendéget, és a romok alatti kínai bolt is végítéletre vár, mint ahogy ebben a filmben tulajdonképpen mindenki. Jashi alkotása kísértetiesen hasonlít a fesztivál másik versenyfilmjére, a Made In Berdsk-re, azzal a különbséggel, hogy a Bakhmaro-ban már a választások se izgatják az embereket, és végül mindenki lehúzza rolót, és elhagyja az épületet.

A film arra az ürességre reflektál, amelyet a kelet-európai filmesek előszeretettel ábrázolnak filmjeikben: a világvége hangulat kitölti a filmkép minden pixelét, és a vásznon átütve rengeti meg a néző világról alkotott képét. Ismét elmondható azonban az, hogy a film leginkább a Nyugat-Európából érkező publikumot érintette meg, akik valószínűleg nem jártak még se Nógrád megyében, se Grúziában, és ennek köszönhetően fogalmuk sincs arról, hogy mekkora történés az, ha egy légy betéved a kocsmába.

Péniszirigység és kasztrációs konfliktus kezdőknek (Michiel van Erp: I am a Woman Now, Hollandia, 2011.)
A One World utolsó vetítései és a fesztivál legnagyobb kasszasikerei között szerepelt az I am a Woman Now, amely öt transzszexuális férfi átváltozásának történetébe avat be. A dolog nem is lenne különösebben eget rengető újdonság, hiszen ha valaki nézett már amerikai pletykacsatornákat, az nap, mint nap találkozhat hasonló sztorikkal. A lerágott csont szagát érezhette meg Erp is, amikor úgy döntött, hogy a fiatal alanyok helyett azon transzneműekből szemezget, akik az ötvenes években elsők között estek át az átalakító műtéten. Így jutott el holland rendező a misztikus Dr. Borou-hoz, aki a még misztikusabb Casablanca városában nyitotta meg rendelőjét a hatvanas években, és aki elsőként foglalkozott azzal, hogy nőkből férfiakat, férfiakból pedig nőket varázsoljon. A film öt nyugdíjas szereplőjében a marokkói város egy új élet kezdetét jelentette, és a műtét után felkapott táncosnők és éjszakai pillangók váltak belőlük, akik ma már elfeledett, öreg hölgyekként tengetik mindennapjaikat.

Michiel van Erp elkerüli a szenzációhajhászást és a transzneműek valóságshow-s megjelenítését, és leginkább a férfiak/nők mentális átváltozását követi nyomon: „A megöregedés és az idős asszony szerepe valahogyan sohasem szerepelt a jövőképeim között”- nyilatkozza a film egyik német szereplője, amelyet francia sorstársa is megerősít: „Mihelyst megőszülsz, teljesen elveszel”. A női szépség tehát mulandó, és az emberek könnyen elfeledkeznek a lógó bőrű táncosnőkről, ezzel pedig egyik transznemű sem számolt, amikor átoperáltatta magát Dr. Borou-val.

Az I am a Woman Now ismeretlen területekre kalauzol, és a footage-felvételeknek, illetve a fényképeknek köszönhetően nem csupán a női lélek rejtelmeibe enged betekintést, hanem a hatvanas-hetvenes évek füstös-táncos lebuj-világába is, amelyekben a filmben bemutatott alanyok történelmet írtak azzal, hogy először férfi nemi szervvel, majd pár héttel később vaginával parádéztak a közönség előtt. A film az ötvenes évektől kezdve egészen napjainkig követi le az öt nő történetét, és ez az út épp olyan megható, mint amilyen sokkoló annak, aki rájön a vásznon szereplő hölgyek eredeti nemére.

Az I am a Woman Now a fesztivál legkiemelkedőbb alkotásaként ragyogott a mozikban, ám ha félretesszük a tényt, hogy a vásznon szereplő nők azért szerepelnek a filmben, mert anno más nemmel születtek, akkor leginkább egy lélektani drámát kapunk eredményül, ami egyszerűen csak pár táncosnő életéről szól, akik valaha csinosak, és sikeresek voltak, most pedig szembe kell nézniük az őszüléssel, az elhízással és a halállal is.

YouTube előnézeti kép

A One World Fesztivál releváns képet festett korunk dokumentumfilm-gyártásának azon aspektusáról, amely az emberi jogok tematikája köré épül: találkozhattunk prostitúcióval, elégedetlen munkásokkal, örökbe adott gyermekekkel, és a hazájukat elhagyni kényszerült menekültekkel is. A filmeket leginkább a cinema direct stílusa jellemezte, a képek kötőszöveteként pedig a fanyar emberi fájdalom szolgált. Általánosságban elmondható, hogy a prágai filmes hét legmeghatározóbb alkotásai az arab lázongásokról és a poszt-kommunista kelet-európai nyomorról szóltak, így ingyen szendvics ide, vagy oda, a hangulatot aligha lehetett gigászi kacajokkal jellemezni. A One World darabjain emellett akaratlanul is érződött az Európai Unió gyászba boruló jelensége, azaz utópisztikus országegyesüléseink totális kudarca, és a fesztivál vendégeiként jelen lévő rendezők kivétel nélkül tették fel a kérdést: vajon meddig tartható még fenn a színlelt egység látszata egy olyan berendezkedésben, amely már egy jó ideje belülről rohad? 2013-ban talán választ kapunk a kérdésre  a One World Emberjogi Dokumentumfilm-fesztivál következő eseményén.

Címkék: , , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
titolead

ANIMATÉKA

rio2096lead2

ANIMATÉKA

safe_image

FESZTIVÁL

anilogue33lead

ANIMATÉKA

anilogue2_3lead

ANIMATÉKA

anilogue1_3lead

ANIMATÉKA

Surviving

FESZTIVÁL

Chasing_Ice_1

FESZTIVÁL

img_0151

FESZTIVÁL

AARGH

FESZTIVÁL

eushorts02

FESZTIVÁL

skiz

FESZTIVÁL

2014_porlasplumas

KINO LATINO

Friss_Hus_fb

HÍREK

éjfélkorlead

ANIMATÉKA

aníma2

ANIMATÉKA

marker_jetee2

AJÁNLÓ

20130314210443_sajnalom02

KAFF

800px-John_Malkovich_at_San_Sebastian_Filmfestival_2008

PRIZMATUBE

cabininthewoodswelivefilm09

FESZTIVÁL

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu