img_0151

FESZTIVÁL

A keserűség hatvanhat színárnyalata 1. (Beszámoló a prágai One World Dokumentumfilm-fesztiválról)

Bátori Anna

2012/03/20

A tizennegyedik alkalommal megrendezett One World Nemzetközi Emberjogi Dokumentumfilmfesztivál ismét Csehország fővárosába, Prágába helyezte székhelyét: a március 6-án induló, hétnapos filmes rendezvény a világban végbemenő politikai, szociológiai, ökonómiai folyamatokat vizsgálta. “Az eddigi fesztiválokhoz képest abban új a One World, hogy olyan filmeket vetítünk, amelyek komoly aktualitással bírnak: a filmekben bemutatott események a mai napig jelen vannak az utcákon” nyilatkozta Hana Kulhánkova fesztiváligazgató, majd hozzátette: “Amit a leginkább tisztelek ezekben a filmekben, az annak a bemutatása, ahogyan az emberek akár életük kockáztatása árán is az utcára vonulnak, hogy megvédjék a demokráciának azon formáját, amelyben hisznek. Nekünk (ti. cseheknek) ez az attitűd egészen elképzelhetetlen, hiszen mi csupán a lázadás békés formáját, a bársonyos forradalmat tapasztaltuk meg.

Lehetséges, hogy a felkelés agresszívabb válfajának ismeretlensége vonzotta a cseh nézőközönséget, de valószínűbb, hogy a korgó gyomrok és a jegyért kapott ingyen bagett vezettek eredményre és üresítették ki már első nap a jegypénztárokat. Bárhogyan is legyen, az mindenesetre bizonyos, hogy a főváros életét teljesen felbolygatta a fesztivál. A tömeg olyan méretekben hömpölygött a vásznak felé, hogy a látványt Karlovy Vary, vagy Cannes is megirigyelhette volna: összesen több mint huszonötezer jegy kelt el, a fesztivál reklámjától zsongott a város legporosabb sarka is, és a versenyben lévő hatvanhat produkció sorozatos teltházakat produkált a rendezvénynek helyt adó három filmszínházban.

Az alkotások negyvennégy országból érkeztek (hazánk érthetetlen okokból lemaradt) és tíz kategóriában versenyeztek egymással. A fesztivál kiemelt csoportjaként mutatkozott be a Youth Quake, amely az esemény tematikai magjaként a világ fiatalabb generációjának elégedetlenségét mutatta be. A társadalmi egyenlőtlenség és a politikai rendszer igazságtalansága ellen lázadó mozgóképek a demokratikus berendezkedést hitelességét vizsgálták és nem meglepő a tény, hogy a kategória filmjeinek zöme Iránból és Egyiptomból érkezett (18 Days in Egypt, Salah, 2011; Bahrain: Shouting in the Dark, Quatar, 2011). A Youth Quake különlegességét mutatja az is, hogy a fesztivál olyan alkotásokat is bemutatott, amelyek elől a média eddig valamiért elzárkózott: a kategóriában indult például a fesztivál egyik nagy közönségsikere, a Radioactivists, amely olyan fiatal japánok életét követte végig, akik a rájuk erőltetett tradíciók és viselkedésformák ellen próbálnak lázadni (Radioactivists: Protest in Japan since Fukushima, Leser-Seidel, 2011), de ugyancsak a csoport kiemelkedő alkotásaként mutatkozott be a Curry-Cullman szerzőpáros filmje, amely egy radikalista amerikai ökológus életét követi végig, akit úgy próbálnak elhallgattatni, hogy terrorizmus vádjával börtönbe küldik ( If a Tree Falls: A Story of the Earth Liberation Front; Marshall Curry, Sam Cullman, 2011).

A Main Competition és a Youth Quake kategória melletti másik kiemelkedő csoport volt a With or Without You, amely szociális tabuk bemutatásával sokkolta a közönséget és a So-called Civilisation, amely a környezetre; annak védelmére és a kérdésben meghatározó emberi tényezőre fókuszált. A következő összeállításban ezen kategóriák legjelentősebb darabjaival ismerkedünk meg.

If a Tree Falls: A Story of the Earth Liberation Front; Marshall Curry, Sam Cullman, 2011

Az eldöntetlen kérdések halmaza

„Inka vagyok és nem tettem semmi rosszat” (Mia Halme: Forever Yours, 2011, Finnország)
A magyar néző számára sajnos igen kietlen tájnak tűnhet az északi nyelvrokon mozgóképes látképe és a finnekről valószínűleg előbb ugrik be a télapó és a rénszarvas, mintsem hogy az ország audiovizuális darabjaira asszociálnánk. Aki egy kicsit is szereti a hetedik művészetet, az bátran mosolyog Aki Kaurismäki nevének elhangzásakor, vagy felcsillanhat a szeme az Éjszaka a Földön (Jim Jarmusch, 1991) hallatán, de ennél tovább aligha juthat, noha a finn dokumentumfilm Európa legjobbjai között szerepel a fesztiválokon. Sőt: az ezer tó országa mindig is a filmezés non-fikciós formáját részesítette előnyben, olyannyira, hogy a kontinens legrangosabb dokumentumfilmes fesztiváljai is Finnországban találhatóak (Helsinki Documentary Film Festival, Tampere Film Festival, Oulu International Children’s and Youth Film Festival). A filmek így olyan világhírű dokumentumfilm-rendezőkkel dicsekedhetnek, mint Kanerva Cederström (Coincidences, Lost and Found), Anna Korhonen (Askelmerkkejä: series on Finnish dance; Extra Turbulence), Aaltonen Jouko (Revolution, Kusum, Taiga Nomads), vagy a One World fesztivál egyik nagy közönségsikerét is jegyző Mia Halme (Mother Brave, Family Of One).

Az a magyar honfitárs, aki kicsit is jártas az északi mozgóképes kultúrában, tudja, hogy a finnek mindig is érzékenyen reagáltak a szociális problémákra, különösen, ha családi gubancokról volt szó, és cseppet sem haboztak filmre rögzíteni az anyaság és a nevelés mindennapi kudarcait (Without my Doughter, Kari Tervo, 2002, The 3 Rooms of Melancholia, Pirjo Honkasalo, 2004). A Forever Yours folytatja a finn dokumentumfilmek kedvelt témáját, és a család apparátusát, illetve az ország – egyébként hibátlannak tűnő és igen egyedi – szociális berendezkedését veszi górcső alá: északi rokonaink foggal-körömmel védik a gyermekeket, olyannyira, hogy abban az esetben, ha a szülők képtelenek gondoskodni ivadékaikról, „kölcsönadhatják” őket más családoknak. Ez azt jelenti, hogy a fiatalokat más famíliába integrálják, amely felneveli és gondozza őket, egészen addig, amíg az állam úgy nem dönt, hogy a biológiai szülők képesek arra, hogy visszavegyék porontyaikat. A rendszer hasonlít az örökbefogadásra, de mivel „kölcsönről” van szó (amely mondjuk tíz évig is eltarthat), a fiatalok nem vehetik fel az őket vendégül látó család nevét, viszont lehetőséget kapnak arra, hogy állandó kapcsolatban álljanak biológiai szüleikkel. Amolyan köztes, ’sehol-sem’helyzet ez, amivel a filmben bemutatott ikerpár (Mikka és Mette), illetve a tinédzser Inka sem tudnak mit kezdeni. A Forever Yours fájdalmas képet fest a kölcsönbe adott gyermekek, a fogadó szülők és a biológiai rokonok mindennapjairól: Inka szeretné felvenni fogadott családja nevét, hogy az iskolában ne kérdőjelezzék meg a família többi tagjához fűződő kapcsolatát. Börtönben lévő apja azonban nem engedi a névcserét, és a fiatal lánynak szembe kell néznie az újabb, és újabb megaláztatásokkal. A sorozatos sorscsapásokat természetesen nem csak ő, hanem fogadó családja is megszenvedi, hasonlóan Mikka és Mette gondozóihoz, akiknek vissza kell adniuk a náluk nevelkedett gyermekeket biológiai anyjuknak.

Mia Halme: Forever Yours, 2011

A film a szabad akarat kérdéskörét járja körül: igazságos-e az, hogy a gyermek nem formálhat véleményt arról, hogy hol szeretne nevelkedni? Normális-e, hogy az elválasztott fiatalok nem kapnak pszichológiai segítséget, holott egyre agresszívebben reagálnak az őket ért környezeti behatásokra? Végül pedig: mi vesz rá arra egy családot, hogy évekig sajátjaként neveljen egy gyermeket, és hogyan képes feldolgozni azt, hogy többé nem látja befogadott ivadékait?

A gyermekek világának bemutatása közben az alanyokat körülölelő háttér is hangsúlyossá válik, és a kapcsolatok kötelék-rendszere előhívja a szeretet dominó-elvét: egyetlen darabka elmozdításával az egész apparátus széthullik: a Forever Yours a szenvedés dokumentumfilmje, mely a finn berendezkedés látszólag olajozott működését kritizálja. Mia Halme kamerája megfigyel, de nem foglal állást: a rendező aktívabb jelenléte a képek performativitása, a belső monológok és a képenkívüliség használata következtében válik érezhetővé. A Forever Yours a befogadó érzelmi azonosulására apellálva teszi fel a film tételmondataként is beillő kérdéssorozatot: „Inka vagyok. Nem értem, mindez miért van. Nem tettem semmi rosszat. És mégis: miért pont velem történik mindez?!”

Bár a rendező képtelen olyan magasságokba emelni a filmet, mint honfitársai, Cederström, vagy Jouko tették, a finn szociális berendezkedés magyar szemmel való vizsgálata mindenképpen sokkoló élménnyé teszi a másfél órát, és ha másért nem is nagyon  ezért érdemes megtekinteni a filmet.

Itt kezdődik a Nyugat! (Ed Moschitz: Mama Illegal, 2010, Ausztria)
A fesztivál egyik legütősebb alkotása három moldáv nő történetét kíséri végig, akik az ország nyolcvan százalékos munkanélkülisége elől nyugatra szöknek, hogy anyagilag támogatni tudják otthon hagyott családjukat. A jelenség nem egyedülálló Európában: az osztrák rendező szerint hazájában több mint százezer illegális bevándorló van, nem beszélve Olaszországról és Franciaországról, ahol ez a szám a triplájára nőtt. Unió ide, vagy oda  a poszt-kommunista országok nyomora elől menekülő nők képe napokig leradírozza az ember arcán lévő mosolyt és örökre megkérdőjelezi kontinensünk és társadalmaink egységességét.

Ed Moschitz hét évig forgatta a filmet, és a háromszáz órás nyersanyag végeredménye egy szívszaggatóan őszinte dokumentumfilm lett. A Mama Illegal az anyaság és a szenvedés bámulatosan szomorú szintézisét hozza, miközben egyaránt kritizálja a helyzetért felelős kelet-európai és a nyugati társadalom működését: „nem szabad elfelejtenünk arról, hogy ezek az asszonyok életük kockáztatása árán szöknek ide, hogy a házainkat takarítsák, vagy a gyermekeinkre vigyázzanak. Ez azt jelenti, hogy mi, nyugat-európai emberek foglalkoztatjuk őket,  persze illegálisan  és struccpolitikát játszva azt képzeljük, hogy ez így rendben is van nyilatkozta a rendező.

Ed Moschitz: Mama Illegal, 2010

A Mama Illegal a szegénység és a nyomor mérföldkövei között utaztat: mind a három nő takarítónőként helyezkedik el osztrák, illetve olasz családoknál. Pihenőnapjuk nincsen, és lebetegedniük sem szabad, mert papírok nélkül tartózkodnak az országokban, és elég könnyen hazatoloncolhatják őket. A három asszony számára az utóbbi eset végzetes lehet, ezért a helyi hatóságokhoz fordulnak segítségért, hogy aztán letelepedési engedélyt és útlevelet kaphassanak. A procedúra nem egyszerű és monoton mindennapjaik közben családjukkal csak telefonon, vagy Skype-on értekeznek. Így telnek el évek, és így nő fel egy magára hagyott moldáv generáció: hogyan is lehetne gyermeket nevelni az interneten keresztül…?

Nem csupán a hátrahagyott ivadékok és az anyák sínylik meg a helyzetet, hanem a magukra maradt férjek is. Olyannyira, hogy a helyzetet súlyosbítva vagy alkoholisták, vagy még rosszabb esetben öngyilkosok lesznek, és mire az asszonyok hazatérnek, nem ismernek rá moldáv portájukra, miközben gyermekeik is ismeretlenül néznek a számukra teljesen idegen nőkre. Az asszonyok élete megpecsételődött, és ezzel leszármazottaik sorsa is aláíródott: a porontyokból illegálisan nyugatra vándorló munkások lesznek, akik ugyanúgy papírra várva tengetik napjaikat, mint édesanyáik, vagy a feleségükre váró alkoholista férfiakká válnak, akik a román határ mellett sóhajtoznak, hogy „nézd, testvér, itt kezdődik Nyugat!”

Csiga-biga, gyere ki! (Mareille Klein, Julie Kreuze: No Entry No Exit, aka Auf Teufel komm raus;, 2010, Németország)
A No Entry No Exit a szó legszorosabb értelmében véve gyomorforgató alkotás és nem csoda, hogy a vetítés közben egy-két néző a szájához tapasztott kézzel kirohant a teremből. A német rendezőpáros filmje roppant kényes kérdéseket feszeget: Karl D. húsz év börtön után szabadul, ahová három kislány megerőszakolása miatt zárták be. Testvére, Helmut befogadja bátyját, mi több, védi és ápolja is őt. A helyi családok persze nem örülnek annak, hogy egy pszichopata pedofil járkál kisvárosuk utcáin, és állandó tüntetéseket szerveznek Helmut háza előtt, amelyeket rendszerint az fiatalabb testvér ver le. Karl és Helmut neve idővel eggyé válik, és az öccs is bűnös lesz a helyiek szemében.

Klein és Kreuze alkotása azért mesteri, mert kommentek nélkül rögzíti a valóságot, és mind a város, mind a bűnös oldalát teljes távolságtartással mutatja be. Az ítéletalkotást, avagy helyes-e, hogy Helmut befogadja öccsét, vagy hogy Karl bűnös-e más gyermekek megerőszakolásában is, a nézőre bízzák. Megjegyzendő azonban, hogy a címben szereplő Teufel (azaz ördög) szócska, és Karl D. karaktere szoros összefüggést mutat és a pszichopata bűnössége pontosan a cinema direct filmezésnek köszönhetően válik egyértelművé.

Ed Moschitz: Mama Illegal, 2010

A No Entry No Exit nem csupán Karl famíliájának mindennapi harcát mutatja be, hanem a tüntetők egy csoportjának szeszélyes véleményváltozását is: a családanyák egyik pillanatban a pedofil férfi ellen tüntetnek, majd a másik percben vele együtt teázgatnak a napsütésben, és együttérzően bólogatnak, amikor Karl a gyötrelmes börtönéletről mesél. A helyi asszonyok egy része tehát búcsút int a józanságnak és a morális ítélőképességnek és az ember gyarlóságát bizonyítván a szenzációhajhászást választják. A Karl D. ellen tüntető és a véleményük mellett szentül kiálló csoport tagjai közül sok nő életébe betekinthetünk, és fokozatosan derül fény arra, hogy egyes asszonyok miért is kezdtek el tüntetni a pszichopata ellen. Saját élettörténetük és keserű tapasztalataik elmesélése közben a hallgató gyomra ütemesen lázad, amin cseppet sem segít a kamerába mosolygó Karl D. és az őt támogató asszonyok látványa és az öccs, Helmut szívrohama sem.

A film által feszegetett kérdések kényességét mutatja az is, hogy a No Entry No Exit vetítése után órákig állt a sor a mosdók előtt és alighanem az ingyen bagett minden darabkája távozott a gyomrokból. A Klein-Kreuze páros maradandó alkotása egyaránt szól igazságról, hazugságról, családról, miközben kiállítja az emberi faj gyarlóságból és megvezethetőségből kapott csillagos bizonyítványát.

A No Entry, No Exit csak erős idegzetűeknek és hideg vérmérsékletűeknek ajánlott.

YouTube előnézeti kép

(folyt. köv.)

Címkék: , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
safe_image

FESZTIVÁL

Surviving

FESZTIVÁL

Chasing_Ice_1

FESZTIVÁL

imawoman

FESZTIVÁL

2014_porlasplumas

KINO LATINO

titolead

ANIMATÉKA

rio2096lead2

ANIMATÉKA

marker_jetee2

AJÁNLÓ

anilogue33lead

ANIMATÉKA

anilogue2_3lead

ANIMATÉKA

anilogue1_3lead

ANIMATÉKA

cabininthewoodswelivefilm09

FESZTIVÁL

AARGH

FESZTIVÁL

udine-lead

KELETI EXPEDÍCIÓ

eushorts02

FESZTIVÁL

skiz

FESZTIVÁL

6203.0.570.359

Jegyzet

UnChienAndalou

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

20140514itelet-magyarorszagon1

KRITIKA

vivian_maier

ESSZÉ

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu