Egyik
Ha beülök egy idegen mellé, hirtelen felerősödik minden, érzem, ahogy a gégémet súrolja a porral teli levegő, a tüdőm légzsákja csak egy nagyobb koccanásra vár, a nevető izmaimba, mintha horgot akasztottak volna. Próbálok viselkedni. Rá vagyok utalva egy másik emberre, a jogosítványára, a hangulatára, a bioritmusára. Ki tudja, milyen perverziói vannak, lehet, hogy kecskepornót néz otthon.

Ez kapásból Nyilas Misinek nevez, a névhasonlóság miatt, most hogy mondjam meg neki, hogy a Móriczra akarok menni, nyilván jönne a következő poén. Inkább benyögöm a Villányi utat, ha a templomnál kitesz, az jó lesz. Aztán magam sem tudom miért, dől belőlem a szó, hogy egy kocsmába tartok, kiváltani a túszul ejtett barátomat, üres zsebbel próbált inni, de már nem volt mersze kizrínyizni, a csapos meg zárni akar, követeli a lét. A sofőr közben kiszúrja, hogy pizsamanadrág van rajtam, Jerryt kergeti Tom egy serpenyővel a végtelenített mintán, nem érti, hogy hordhat ilyet egy felnőtt férfi. Röhög, én meg próbálok visszajópofizni, de csak valami dadogás lesz belőle Nyilas Misiről, és a glóriáról a fejem körül.

Ezzel az erővel Kháron ladikjában is ülhetnék. Semmi értelme Budapestnek, az éjszakának. Be vagyok zárva a véletlen dobozába. Egy hívás kirángatott az ágyamból, és most el kell hinnem, hogy ez nem egy álom. Egy befőttes gumi van a jobb csuklómon, arra használom, hogyha fejemben rossz helyre kalandoznék, odacsattintok vele a bőrömre. Most is meghúzom. Megszólal a sofőr telefonja, mintha valami láncreakció lenne: gumi, bőr, rádióhullámok.

A beszélgetés angolul folyik, ha magyarul beszélnének, valahogy megoldanám már csak udvariasságból is, hogy ne figyeljek oda, de angolul. Ez olyan filmszerű, nem? Személyes Vergiliusom elmagyarázza a kuncsaftnak, hogy ötezerért ne is álmodjon szopásról, maximum csak kézimunkát kap ennyiért. Aztán hirtelen minden elkomorodik, észreveszi a visszapillantóban, hogy minden egyes szavát értettem. A tükörben összetalálkozó pillantások, erről Cocteau Orfeusza jut eszembe, ahogy hozza fel Eurüdikét az alvilágból, de a visszapillantóban már csak a veszett ügyet látja. Hand Job, Blow Job, hosszú utat jár be egy verítékcsepp az arcon. Mintha fegyvert szegeznének az oldalához, a sofőr dadogni kezd, magyarázkodni. Hogy mennyire szégyelli magát, de hát a mai világban több lábon kell állni, és izé, jött egy barátja, elé állt még a kilencvenes években ezzel a lehetőséggel. Akkor született meg a harmadik gyereke, jól jött a pénz. De már alig várja, higgyem el, hogy vége legyen ennek. Nézzem csak azokat a fényeket a Gellért hegyen, ha nyugdíjba megy, ilyen fotókat akar készíteni, ilyen fényekkel. Alkotni valamit, de most még kell a pénz, hajtani kell. Amúgy hol vettem a pizsamanadrágomat, a gyereke imádja a Tom és Jerryt.

Az úti célt is elfelejti, zavaromban én is elfelejtem, olyan ez, mint a mese a zöld disznóról, ami sehova sem vezet. Valahol vagyunk, Budatétényen, Albertfalván vagy hol a francban, valahol a semmi közepén, még éppen Budapesten. A csuklómra csattintok újra, felébredek.

Másik
A téma még mindig az alvajárás, ahogy megszoktuk Jarmuschtól. Embereink lényegesen szűkebb és szabadabb dobozba vannak zárva, mint a Törvénytől sújtva szereplői, de az Éjszaka a Földön mégiscsak olyan, mint egy road movie-val kombinált börtönfilm, ahol az út sokkal kevésbé fontos, mint az összezártság, az egymásra utaltság. Az ember az adott pillanatban a kölcsönhatások összege, aki a végén mégiscsak ugyanabba a lyukba gurul, mint az összes többi biliárdgolyó. Ez pesszimizmusra is adhatnak okot, de rendezőnk nem pesszimista, ahogy optimista sem. Csak a véletlenben nem lát csodát, titkot azonban igen, ezért nem realista, sem romantikus.

Az akaratnak csak az ellenállhatatlan ajánlatokkal szemben van értelme, hogy autószerelő akarsz lenni, nem pedig filmsztár, hogy választhatsz az ünnepelt senkik és a senkik ünnepélye között. Persze a kilencvenes évek elejének egyik legnagyobb női sztárja kell ahhoz, hogy ezt a választást is kétértelművé tegye. Mert mit keres Winona Ryder Jarmusch filmjében, ha nem az öniróniát? Pláne, Gena Rowlands-szal kiegészülve, a független filmes ikonnal, aki most az ellenkező pólust, Hollywoodot képviseli. A szerepek felcserélhetősége Jim Jarmusch egyik mániája, ezt variálja a New Yorki szálban is, ahol a kelet-német bohócból lett sofőr helyet cserél a vele azonos sapkát viselő fekete utassal, vagy Párizsban, ahol egy koccanás után a vak lányt furikázó taxis látásának épségét kérdőjelezik meg, a római sofőr pedig napszemüvegben vakoskodva lát neki az útjának, hogy elérjünk az irónia chimborassójához, a Helsinkiben zajló tragédia versenyhez. Nincsen ok-okozati viszony, semmi alá-fölérendeltség, csak mellérendelések vannak városok, emberek, vezetők, utasok, történetek között. Ha egy valaki nevetséges, mindenki nevetséges, ha egy valaki halálra ítélt, mindenki az, ha valaki fogyatékos, mindenki az, ez a Jarmusch-i véletlen nagy törvénye. A művészet épp ezért veszélyesebb, mint a tudomány, hiszen ezen a terepen nem lehet erkölcsi kérdést csinálni, hogy most akkor klónozható-e az ember, vagy sem, hanem egyenesen bizonyítva van, hogy már most egymás másolatai vagyunk.