ghost-dog-the-way-of-the-samurai-original

magazin

JARMUSCH-JEGYZETEK 2.: Tolvaj Zoltán: Túlvilági sétatér (Szellemkutya)

Sepsi László

2010/12/12

A régi Japán fura hely lehetett. „Macudaira Szagami no kami, az Inaba tartománybeli Tottori nagyurának egyik vazallusát Kiotóba küldték.” A túlvilági aurájú Szellemkutya indusztriális állambéli útja kezdődhetne ezzel a mottóval is, ami egy Hagakuréből – a szamurájetika esszenciáját tartalmazó bushido kódexből – vett idézet. A Hagakuré annyit tesz, Lombok árnyékában. Ez az a könyv, amelyhez a Szellemkutya mindennapos kísértetjárását igazítja. Mert a rónin forgandó lelke a vészjós galamboké. Vészjós, hiszen ami felénk a béke szimbóluma, abban a Távol-Keleten egyúttal rossz ómen lakik. A rónin („elsodrott ember”) nem csak hűbérúr-nélküli, de tanítója vesztett szamurájt is jelentett, aki letért az útról és elsodorták az élet hullámai. A Szellemkutya hűbérura kisszerű, pitiáner figura, idült rajzfilmfüggő gengszterek csatlósa, szinte méltatlan arra, hogy beteljesítse a Szellemkutya ellentmondásos önfeláldozását.

A film maga egy szeppuku lassú története, a rituális én-feladáshoz vivő út sallangtalan krónikája. Ezzel együtt a világi hierarchiához és a gang-leaderhez fűződő viszony szarkazmusa megannyi ponton feltör: „Őt nem lehet csak úgy felhívni. Mindig egy madár útján érintkezünk.” – mondja Louie, a lúzer hűbérúr, amikor a maffiának feldobja rejtélyes „tanítványát”, aki tőle kapta életét ajándékba évekkel korábban egy utcai csetepaté során. Szellemkutya szótlanul fogad minden sorsát érintő váratlan fordulatot. „Machete don’t text.” – adja Danny Trejo szájába a közelmúltban Robert Rodriguez. A belső kényszer hatására cselekvő hősnek nincs szavajárása. Az új Jarmusch film, a Az irányítás határai kényszeres, szótlan bérgyilkosából ez a spirituális kettősség, a csend érzelmi hőtöbblete már hiányzik.

A régi japán fura hely lehetett. Egy feudálisan parcellázott bronxi körlet, vagy talán Jersey City, ahol minden szeglet valamelyik hadúr vagy drogkereskedő fennhatósága alá tartozik. Nem messze a Szellemkutya búvóhelyétől a multikulturális jarmuschi gettó szívében található a Birdland madárbolt, amelynek neve azonos azzal a legendás klubbal, ahol a kiváló jazz-fúvóst, Charlie „The Bird” Parkert korábban megformáló Forest Whitaker is megfordult. Jarmusch valószínűleg eme alakítása miatt – a Síró játékkal egyetemben – találta méltónak Whitakert, hogy külön az ő személyére szabja a Szellemkutya alakját, elhintve a színész javára egy-két beszédes hommage-t.

Talán Ghost Dog első filmbéli útja során válik ikonikussa Jarmusch egyik kedvenc mottója: „The beauty of life is in small details, not in big events.” A Szellemkutya komótos, térölelő járása birtokba veszi a külvárosi éj sikátorait. Esetlen mozdulattal odaint egy sírkő felé, amikor elhalad a temető mellett. Mintha csupán keresztet vetne, vagy csikket dobna el. Az ipari háttér mindvégig pasztellszerű, de a részletek élesek. Az aktatáska csatjának felpattanó zárhangja, a mitikus szerkezet, amivel békésen feltöri a küldetéshez szükséges járművet. Egy ujjal vált sebességet, ropog a sóder a guruló ragadozó kerekei alatt. Smooth elegancia, zümmög a sötét páncél. Autózás közben RZA vokálnélküli hip-hopja szolgáltatja az atmoszférát. Fétis-minimalizmus. A meditáció kiáradása és süppedése körkörös, mint maga a lélegzet, amit a zenei betét kelt a membránban. Egyenesvonalúan haladok, hasítom a levegőt. Lombok alatt kocsikázok a kitinben. Csillámlik az úttest, alig érinti az abroncs. Ghost Dog éjjeli furikázása az Éjszaka a földön egyidejű sodraira is rákacsint (pontosabban: csak hunyorog), ám míg a taxis börleszk a mozizás aktusát allegorizálja, addig a Szellemkutya tripjének sugallata az, hogy maga az élet is egy vágatlan mozi, amelyben meg kell pillantanunk saját történetünk végét. „A forma üresség, és az üresség a forma.”

Ahová nem fér semmi racionális, kitölti az állati kísérők jelenléte. Ghost Dog a mesterlövészpuska távcsövén keresztül éli meg a zen kontemplációt, a világ szabad és együgyű csodálatát. A harkály, amit a villa kertjében a puska távcsövén át meghatódva szemlél, végül rászáll a puskacsőre és meghiúsítja a tökéletes lövést. Áldozata, az egydimenziós jellemű maffiavezér, nem sokkal előtte egy fakopáncsos rajzfilmjelenetet néz a limuzinban. Az élet veszélyes ajándék. Jarmusch szatirikus ómenjei így kulcsolódnak össze. Az implicit humor nem bontja meg a szuggesztív hangulati elemek gondosan kidekázott balettjét. A fekete harci kutya, amelynek vészjós felbukkanása, akárcsak Lars von Trier Antikrisztusában a Róka, egyetlen puritán totemállatba sűríti a főszereplő entitást. Ám a Triernél uralkodó káosz-deklarációval teljesen ellentétes, amit a kutya némán megtestesít. Akárcsak a halott medve az út mentén: animisztikus felkiáltójel. A kísértetiességet színlelő állati daimónok naiv kifejeződését Jarmusch számos helyen ellenpontozza. Amikor a maffiavezér, Mr. Vargo tudomást szerez Ghost Dog történetéről, egy már-már tarantinói epizód veszi kezdetét, amelyben a maffiózók gúnyt űznek az indiánokra jellemző mitikus névadási szokásból. Red Cloud, „Vörös felhő”, Crazy Horse, „Őrült Ló”, Fekete szarvas, „Black Elk”. A névmisztika feletti irónia tetőzése, amikor később Ghost Dog megölésére toborozzák a bandatagokat: “Menj, szedd össze Kígyó Sammy-t, Rongyos Joe-t és Bazi Angie-t!”. Valamivel konkrétabb jelenés a nagydarab Cayuga indián a tetőn, a ’másik galambász’, akit csaknem lepuffantanak Szellemkutya helyett. Ő nem más, mint Nobody, a Halott ember robusztus indiánja, aki William Blake utolsó útján spirituális vezetőként lép színre, hogy elvezesse a megszabadulásig.

Ám míg Blake utazása részben az öntudatlanság síkján zajlott, addig Ghost Dog szökése saját énjéből egy pontról-pontra beteljesített végzet; ami a Halott emberben Blake csónakba tett testének nyílt tengerre bocsátása volt, az itt a galambok röptének muzikális koreográfiájában tükröződik. A bérgyilkos-hétköznapok kontrasztjaként a galambdúcot beterítő fehér guanóban feltűnik a alvó Szellemkutya gyermekded alakja, majd kisvártatva felkel és karmesterként röpteti hírvivő madarait. Keringőt vezényel az égen, néma galambháborút. Ezen a ponton válik artisztikussá  Szellemkutyában a kertvárosias lomhaság, a testkoordináció állandó zavara, ahogy a tetőtéri kenjutsu-gyakorlatot követően lerogyasztja vállait és karjai erőtlenül lobogni kezdenek, akár egy szövetpolip. Forest Whitaker melankolikus formagyakorlata, beleértve az arcjátékot, minden alakításában afféle passzív mozdulatművészet.

Egy napon születtem Forest Whitakerrel. Miben hasonlítunk, kérdem magamtól. Talán a kopasz fejforma? A savós malactekintet? Passzív-agresszív szokásaink? Abban maradok, hogy talán csak a bőrszín. Nincsenek tetőtéri dúcaim a hűvös szuterénben, ám a régi Japán továbbra is furcsa hely. Olyasmi, mint Jersey vagy Brooklyn éjjel, ahol a Zennek megfelelően a legszebb alkotás a séta. Vagy csupán az utak Szentmihályon, kifelé az Ázsia-Centerig. A török biliárdozóban a kivarrt árnyak. A kardok többnyire csak fából; elvétve rejtett csak valódi szamurájkardot a Lada-csomagtartó. Használni sose kellett, a Sógunátusok bukásával már mesterséges béke honol arrafelé. Éjjel sem kell félni a patak mentén, amikor az erdőn keresztül sötét lombok árnyékában igyekszel búvóhelyedre. Otthon nem vár postagalamb, se G-mail. Csak a rend emléke, az üresség formagyakorlata, fényszögek a zöld lombtakarón. Néhány tömör haiku, amit olvasás után összegyűrsz és felfalsz. A halott galambok a híradás és a hűség végét jelentik.

Mert nem kétséges, a Szellemkutyában túlvilági rend uralkodik, abban az esetben is, ha alvilági utakat követ. Ok és okozat egységének gyakorlati misztériuma. Bizalom a jelentéktelen meglétben. Pacifista bűnözés. Nincs szükség nyelvre a religióhoz, sem a barátsághoz. Mert a fogalmi egyetértésben, ha egy nyelvet beszélnének, akkor sem volnának többek, mint egymás visszhangjai. Elegendő hát a haiti fagyissal felmenni a galambreptetőre, hosszan nézni, ahogy a szomszéd bérház tetején egy ács Noé bárkáját építi éppen.

“Hogyan fogja levinni a tetőről, hogyha kész lesz?”

Sosem tudtam eldönteni, melyik a vadabb végzet. Ha leviszem a szellemkutyát sétálni, vagy hajnalban ő beállít, és levisz egy sétára téged. Talán mindenki, aki az éjszakát körbelépkedi, Szellemkutya. Egy titkos erkölcs pórázával a nyaka körül, ellentmondásos küldetések, a sétatér bármely partján nem önmagát találja.

Ghost Dog… Power, equality. –

Oh, you see everything, my Brother.

YouTube előnézeti kép

Címkék:

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
Képernyőfotó 2014-04-19 - 15.32.36

ESSZÉ

jim-jarmusch-new-vampire-film-only-lovers-left-alive-meeting

INTERJÚ

onlyloverslead2

KRITIKA

23073391

OFF SCREEN

Jarmusch0001

HÍREK

bark

HÍREK

ron_rice

BEAT IT!

0

magazin

Leningrad_Cowboys

magazin

down-by-law

magazin

dead-man-original

JARMUSCH-JEGYZETEK, magazin

night on earth PDVD_014

magazin

broken_flowers

JARMUSCH-JEGYZETEK

elmo

magazin

jarmushportrait

magazin

jj

magazin

Jim-Jarmusch

ESSZÉ

marvin

MONSTER OF THE WEEK

for1

magazin

sonsofleemarvinlead

ESSZÉ

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu