Az immáron negyedik életévét taposó EUShorts újbóli megrendezése és az általa gerjesztett Toldi mozis pezsgés igazolja, hogy a hazai nézők változatlanul vevők a hatásosan adagolt rövidfilmekre. A négy napos mustra során a szervezők idén is tarka válogatással prezentálták az öreg kontinens országainak egészen friss (túlnyomórészt az elmúlt egy-két évben készült) munkáit, és a tavalyi rendezvényhez hasonlóan ezúttal is öt blokkba gyűjtötték a mennyiséget tekintve valamivel szerényebb felhozatalt (32 új film és 9 ismétlés a múlt évben vetítettek közül). A karakteres és nagyon ízléses arculattal megtámogatott fesztivál (amelyről korábban is beszámoltunk) kisfilmes körképe szépen mutatja, hogy számtalan tehetséges alkotó lát még fantáziát a formában, és hogy a szervezők a filmnyelvi kísérletekre vállalkozó művek helyett továbbra is inkább a szélesebb közönség megszólítására képes – ezzel együtt persze nívós kivitelezésű – produkciókat részesítették előnyben a válogatásnál. Az anyagban gazdag december eleji fieszta gyakran egészen eltérő hangütésű munkák bemutatásával biztosította a beígért érzelmi hullámvasút-élményt, hogy a rövidfilmes terápiával a lehető legtöbb igényt és szükségletet kielégítse.

Az EUShorts öt tematikus blokkja (amelyeket sajnos nem egészített ki a tavalyi horrorszekció utódjaként zsánerfilmes csoport) ezúttal is inkább csak sorvezetőül szolgáló egysorosok (Dress code: rövid; Morbid. Ennyi.; Generációk. Szakadékok.; Élj! Boldogulj!; Szar ügy) és nem szigorú megkötések mentén formálódott. A főként élőszereplős műveket felvonultató, bár animációs filmekkel is megtűzdelt fesztiválnak így akár egy szekción belül is igen különböző témák, élethelyzetek, konfliktusok és karakterek megjelenítésére volt lehetősége.

Az Abrakadabra helyett a lúzer figurákra támaszkodó filmek népes csoportjához csatlakozik, ám nem egy hormondús kamasz, hanem egy ügyefogyott bűvészjelölt karakterére építi poénokban gazdag kisembertörténetét. Az Egyperces légy animációja a halál előtti számvetés alapötletét hasznosítja a címszereplő dolgos utolsó percének bemutatásához, hogy lényegében egyetlen gegből láncot alkotva a fesztivál egyik legüdébb produkciójává váljon. Az animációt élőszereplős felvételekkel vegyítő Kis sárkány a Bruce Lee-ről mintázott játékbábu rövid kalandjának ábrázolásával remekül aknázza ki a harcművész alakjában és a műanyag figurában rejlő humorpotenciált, és a végén még egy elegáns slusszpoénra is futja az erejéből. Reisz Gábor Valakinek a valamije című filmje (a fesztivál három magyar munkájának egyike) egy örökölt lakás felszámolásának kapcsán érzékenyen, de nem érzelgősen jeleníti meg, hogy pusztán tárgyakból és információkból miként ismerhető és talán szerethető meg egy már nem élő személy. A hallássérült főhős hirtelen támadt vágyáról mesélő A fiú, aki oroszlán akart lenni sárgás-barnás színeivel és reszketősre rajzolt figuráival deprimált hangulatú világot teremt, hogy egy öncélú záró gesztussal erősítsen rá teljesen feleslegesen a nyomasztó atmoszférára. A fesztivál egyik leginkább önreflexív műveként jellemezhető Életem-traileremben egy színésznőnek készülő kamaszlány a sztereotip producerfigura figyelmének felkeltéséhez megpróbálja előzetesekbe foglalva eladni a főként gyerekkori barátjával közös élményeit, a film maga pedig a szellemes szkeccsek beiktatása mellett egy ismerős és még éppen csak szerethető romantikus történetet is megoszt a nézővel. A fodrászszalon-nyitás álmát dédelgető páros helyzetét felvázoló Lányoknak ingyenes csupán érdektelenség tekintetében élen járó műve a fesztivál kontextusában igazi talányt fogalmaz meg a befogadó számára a programba való bekerülését illetően.

A fesztivál talán legbizarrabb szituációjából kiinduló Szaftos pulyka egy gondatlanságból elrontott családi vacsorát mutat be, a nehezen felejthető alaphelyzet azonban csak egy ideig bizonyul komoly fegyverténynek, és a kissé hosszú játékidőért csak mérsékelten kárpótol a csattanó. A zsarnoki apafigurával való szembeszállást feldolgozó Szörnyet egyszerre lehet kárhoztatni a családon belüli erőszak filmfesztiválokra tartalékolt témájáért, és dicsérni a kényes probléma sallangmentes megjelenítéséért. Az egy beállításban és dialóg nélkül felvett Örökség gyönyörűen morbid alapötletének és az egyszerűségében is működőképes fokozásának hála könnyen elkerüli a csapdát, hogy csak technikai bravúrként emlékezzünk rá. A Millhaven a címbeli városka sötét titkairól számol be egy narrációként felénekelt Nick Cave-dal és az alatta futó nyomasztó rajzok segítségével, a borongós-humoros animáció pedig a válogatás egyik legkarakteresebb világgal rendelkező darabja. A nyíltan önreflexív munkák sorába tartozó Túlfűtött érzelmek elragadó cinizmussal élcelődik a halálról való filmes értekezés követelményein, és a beszélő fejes dokumentumfilm meglepő módon egészen hosszan képes rágni ugyanazt a csontot anélkül, hogy unalmas lenne. A Bodzsár Márk rendezte Levegőt venni a kényszeres önérvényesítés és teljesítési vágy egy darabig szórakoztató paródiáját nyújtja, a főként frappánsan megírt, többes szám első személyű narrációja által vezérelt film ugyanakkor indokolatlanul bő lére ereszti a mondandóját.

A Napi mosás az egyedülálló anyja által nevelt korakamasz fiú kínos problémáját dolgozza fel mini coming-of-age történetként, precízen és kevés eszközzel, és csak azt a kérdést hagyja nyitva, hogy vajon elég jól megválasztott-e az ábrázolt helyzet egy emlékezetes rövidfilmhez. Az özvegy apa és két kisfia életébe betekintő Lars és Peter szintén hivalkodás nélkül tár a néző elé egy kilátástalannak látszó élethelyzetet, így jó érzékkel elkerüli a szentimentalizmus veszélyét. A Három óra egy rövid eltávon lévő börtöntöltelék és kisiskolás lánya közös délutánját vázolja fel, és az iménti filmekhez hasonlóan az egyszerűségre törekszik, és szerencsésen megelégszik a helyzet rögzítésével. Nagypál Orsolya Paktum című munkája egy rúdtáncosnő és egy a férfivá válás küszöbén álló srác szintén rendhagyó találkozását ragadja meg, ami a karakterek egymáshoz való viszonyára építő dramaturgiának és a két színésznek hála rögtön vibrálni kezd, a kisfilm egyik legnagyobb erénye (humora mellett) pedig az, hogy meg sem próbálja megoldani vagy ragozni az önmagában is méregerős alapszituációt. Az agresszióra hajlamos fegyőr és az őt nagy lelkesedéssel hergelő, frissen érkezett fegyenc kettőse stabil alapot biztosít a Késztetésnek, és a nyers börtöndráma a rafinált dramaturgiának köszönhetően még egy súlyos csattanót is fel tud mutatni. Az Antje és mi a fesztivál egyik legemlékezetesebb rövidfilmjeként a beszélő fejes doku-formát használva avatja be a nézőt nyolc összetört szívű fiatal és az őket rövid viszonyba csábító (és számunkra végig láthatatlan) Antje kapcsolatába, a megmosolyogtató pillanatokban bővelkedő munka egyedül hibája pedig az alapötlet által nem igényelt terjengőssége.

Az EUShortson vetített, gyakran rendhagyó vagy egyenesen szélsőséges szituációkat, illetve figurákat felrajzoló munkák között egyaránt találhattunk egyetlen gegre vagy gegsorra építő filmeket és valamilyen létállapot érzékeltetésére törekvő alkotásokat, továbbá fokozottan önreflexív és a feltűnést teljesen kerülő mozikat is, amelyek esetenként súlyos témák kendőzetlen vagy éppen cinikus ábrázolásától sem riadtak vissza.