safe_image

FESZTIVÁL

A skótok választásai (A 2013-as Glasgow Film Festival)

Bátori Anna

2013/04/21

A kilencedik alkalommal megrendezett Glasgow Film Festival (február 14-24, Glasgow) az ország egyik legkiemelkedőbb filmes eseménye, ahol évente átlagosan négyszáz filmet tűznek műsorra. A 2013-as rendezvényen nem csak nagyjátékfilmekkel találkozhattunk, hanem számos dokumentumfilm és animációs produkció is bemutatkozott, amelyek közül a várhatóan majd nagy sikert arató alkotásokat mutatjuk be.

A pénisz-galiba (Jonah Bekhor, Zakh Match: The Final Member)
A kanadai rendezőpáros dokumentumfilmje láttán irul-pirul a néző orcája, merthogy a másfél óra alatt olyan dolgokat láthat, amelyeket eddig garantáltan nem: van, aki ceruzákat gyűjt, van, aki a bélyegeivel henceg, az izlandi Sigurdur “Siggi” Hjartarson szenvedélye pedig az, hogy férfi nemiszerveket halmoz fel. A harminchét év alatt olyan sok összegyűlt neki, hogy megnyitotta a világ első péniszmúzeumát Izlandon, amelyben bolygónk alighanem összes hímnemű, emlős szaporítószervével találkozhatunk, egyet kivéve. Siggi kollekciójából hiányzik az emberi pénisz, de az idős korú gyűjtő még halála előtt teljessé kívánja tenni életművét.

A címért két férfi verseng, a probléma azonban az, hogy mindketten életben vannak, Siggi egészsége viszont egyre romlik. A kilencvenhat éves – és több, mint négyszáz nőt meghempergetett – izlandi felfedező, Pall Arason akar lenni az a nemzeti ikon, aki elsőként adományozhatja ivarszervét a múzeumnak, azonban az öregúr korántsem olyan megszállott, mint az amerikai Tom Mitchell, aki olyannyira szeretné, hogy pénisze a múzeumban álljon, hogy úgy dönt, eltávolíttatja azt, még mielőtt az izlandi Arason feldobná a bacskert.

Az igencsak humorosnak tűnő dokumentumfilm eleinte valóban megmosolyogtató, ám egyre komorabb, és komorabb hangvételt vesz fel, és mélyre merülünk a megszállottság és az álmok világába, ahol korántsem tűnik oly abszurdnak az ötlet, hogy valaki levágassa a péniszét, ha ez életének legfőbb vágya. A film azonban akkor csap át igazi drámába, amikor mind a gyűjtő, Siggi egészsége, mind pedig Arason közérzete romlani kezd, Mitchell pedig egyre elszántabban küzd a nyertes címéért. Utóbbi olyannyira megszállott, hogy az amerikai zászlót tetováltatja a fitymájára, (mely procedúrát a rendezők le is filmezik) hogy mindenki láthassa: „mint mindenben, ebben is mi vagyunk az elsők”. Ha ez nem lenne sokkoló, Mitchell később képregényt kreál „Elmo”-nak elkeresztelt nemi szervéről, amelyben a pénisz hősies kalandjait követhetjük végig, amint az superman-jelmezben megmenti a világot. Mindezen történések mellett azonban megismerjük a döntések drámai okát, és a három főszereplő csatározása elveszíti mosolyogtató voltát. A film végül egy drámaian őszinte történetet fest le, amely sokkalta inkább szól vágyainkról, és a halálról, mintsem a péniszek gyűjtéséről.

YouTube előnézeti kép
A megfüstölt idő (Chico Pereira: Pablo’s Winter)
Pereira nagy sikert aratott dokumentumfilmje egy roppant szimpatikus öregember, Pedro nyugdíjas életét mutatja be: a makacs öregurat arra inti orvosa, hogy hagyja abba a dohányzást, de a volt bányász fittyet hány a figyelmeztetésre és helyette inkább egész nap bagózik a tévé előtt. Pablo mindennapjai persze nem voltak mindig ilyen semmitmondóak és a férfi kiüresedett életét valaha a spanyol almadéni bányákban való munka töltötte meg értelemmel, ám a létesítmény bezárása óta nem igen tud magával mit kezdeni. Felesége aggodalma, és a tüdőbajra utaló jelek sem tántorítják el attól, hogy elszívja a napi nikotinmennyiséget, hiszen – mint mondja – a bányában eltöltött idő és az öt szívroham után már teljesen mindegy, hogy mikor van vége az életnek.

Pablo életfelfogása egyszerre érthető és érthetetlen: a megöregedett férfi napjai éppolyan üresek, mint a falu utcái, és láthatóan nem sok vesztenivalója akadna, ha eltávozna ezen miliőből, hiszen felesége nélküle is jól elboldogul, gyermeke már régen kirepült, és a bányának is rég befellegzett. Jelen és jövő híján Pablo a múltba mered: felidézi a föld alatt töltött éveit, meglátogatja volt munkahelyét, biciklizni tanít egy kisfiút, és ismét rágyújt egy-egy szál cigire. Mindezen aktusok azonban üresek és teljesen értelmetlenek, és a néző Pabloval együtt kezdi el számolni az utolsó napokat, remélve, hogy hamar jön a megváltás.

Pereira fekete-fehér nyersanyagra forgatott filmje az idő állandóságáról szól, amelyben a spanyol táj ugyanolyan kietlennek tűnik, mint Pablo jelene. A totálban komponált, stabil képkivágatok tovább mélyítik a lassúság érzését, és a végeredményt láttán egyáltalán nincs kedvünk megöregedni.

A világ végén messze (Sarah Gavron: Village at the End of the World)
Sarah Gavron dokumentumfilmje teljesen érthető módon a fesztivál egyik kitüntetettjeként szerepelt Glasgow-ban: az angol-dán produkció igazi szívet melengető történetet mesél el egy olyan világról, amelyben még van feltétel nélküli szeretet, és a közösség iránti felelősség nem csak a papírlapokon létezik.

A címben szereplő falucska Grönland Niaqornat nevezetű településére utal, ahol a lakosság ötvenkilenc főből áll, köztük Lars-szal, aki egyetlen kamaszként elég kellemetlen helyzetbe kerül, hiszen sem lázadni, sem barátnőt találni nem tud, arról már nem is beszélve, hogy a helyiekkel ellentétben ő nem akar halász lenni. Az egyetlen kiút számára az, ha elhagyja szülőhelyét, és egy városba költözik, ahol végre álmainak élhet. Közben Niaqornat-ot is veszteségek érik: a helyi halfeldolgozó-üzemet bezárta a kormány, így megszűnt a helyiek egyetlen anyagi forrása is, aminek következtében veszélyben forog a falu léte. A film a lakosok összetartásán keresztül példázza az emberi elszántságot és egy olyan világot fest le, amelyben nem a tévé, és az internet uralja a mindennapokat, hanem a helyiek napi összejövetele, ahol a niaqornatiak különböző játékokkal szórakoztatják egymást, miközben a férfiak a napi zsákmányt, azaz a levadászott bálnák és fókák húsát folgozzák fel, hogy aztán egységesen szétoszthassák azt a falu lakosai között.
Sarah Gavron filmje igazi etnográfiai utazás, amelyben nem csak a grönlandi nyelvet, és a hat évszakot ismerhetjük meg, hanem a sziget mondáit, legendáit is, miközben egy apró kommuna hibátlan működésének lehetünk szem-, és fültanúi. Gavron kommentárok nélkül, a helyiek interjúvolásával és a grönlandi tájképek fényképezésén keresztül avat be minket a világ végi falucska életébe, ahol fél év sötétség után mindig kisüt a nap, és a nyár beköszöntével a helyiek optimizmusa, és Lars elvágyódása is napról-napra erősödik.

Az eltűnt történet nyomában (Jan Speckenbach: Reported Misssing)
A Berlinálén debütó Reported Missing egy tökéletes példája annak, hogy hogyan kell elrontani egy filmet, és melyek azok a hibák, amelyek tönkreteszik a narrációt. Az izzadságszagúan elmesélt, és túlságosan metaforikusra sikeredett mű pszichotrillerként lett beharangozva, annak ellenére, hogy a műfajt hírből ismeri, és a legnagyobb jóindulattal is maximum annak paródiájaként emlegethetnénk.

A történet főszereplője egy apa, aki eltűnt lánya keresésére indul, miután tizenhárom évig felé sem nézett. A férfi azonban – valószínűleg lelkiismereti okokból – személyes kihívásként éli meg sosem látott gyermeke felkutatását, aki egyik napról a másikra felszívódott. Miután kiderül, hogy nem ő az egyetlen elveszett poronty a környéken, az ügy egyre zavarosabbá és mesterkéltebbé válik, főleg, miután a férfi rájön, hogy a tizenegy-tizenkét éves gyermekek önként hagyják el otthonaikat, hogy egymással karöltve éljenek Németország pusztáin. A sztori alapvetően nem rossz (gondoljunk csak a Legyek ura zseniális alapötletére), de a kivitelezés enyhén szólva is borzasztó: a robothangon kommunikáló főszereplő éppolyan hiteltelen, mint az a felvetés, hogy egy kamaszkora előtt álló kisgyerek elhagyja anyucit, hogy együtt éhezhessen kortársaival. Speckenback okosabban járt volna el, ha lázadó tinédzsereket választ főszereplőül, vagy egy egész társadalmi réteget, akik a fogyasztói berendezkedés elől menekülnek. A babaarcú kicsik láttán azonban a film elején még fenntartott feszültség röhejbe fordul, a férfi keresgélése pedig botrányosan unalmassá, aki nem hogy veszélyben nincs – mint a thrillerek főhősei úgy általában – de még meg sem közelíti azt a szintet, ahol izgulhatnánk érte.

A Reported Missing egy disztópikus világot akart volna felfesteni, de a film első tíz perce után kifogyott a patronból és a történetmesélésről is elfeledkezett, a történet vége pedig – ahelyett, hogy elgondolkodtatna – nevetésre készteti az embert, és kítűnően példázza, hogy hogyan néz ki az a folyamat, amelyben egy rendező túl sok mindent akar mondani, holott a kevesebb néha több.

YouTube előnézeti kép

Nemi erőszak a köbön (Deeyah Thathaal: Banaz: A Love Story)
Banaz Mahmod történetének feldolgozása valódi sokk: a húsz évesen meggyilkolt kurd lánynak azért kellett meghalnia, mert el merte hagyni kényszerházasságának rácsait, és bele mert szeretni egy másik férfibe. A kérdés az, hogy a huszonegyedik század multikultijában hogyan is kezeljük a „kulturális különbségekként” emlegetett muszlim erőszakot: elfogadjuk-e, hiszen mi, európaiak abszolút liberálisok vagyunk a vallási-politikai-nemi kérdéseket illetően, vagy mint demokratikus szerv, példát statuálunk a gyilkosok büntetésével? Én az utóbbira szavazok.

A film készítője, Deeyah Thathaal is hasonlóan gondolkodott, amikor úgy döntött, filmet készít Banazról, és végigkíséri a lány kálváriáját. A tizenévesen Londonba települt lányt apja házasságra kényszerítette a helyi kurd közösség egyik képviselőjével, de miután az minden nap megerőszakolta, Banaz elhagyta a férfit. A történet ekkor kezdett bonyolódni, hiszen egy muszlim nő nem dobhat hátra csapot-papot, és kezdhet olyan életbe, amilyenbe akar. A fiatal lány jól tudta ezt, ám hiába kiabált segítségért, és kereste fel többször is a rendőrséget, tetemét nemsokára egy bőröndben találták meg a föld alatt.

Deeyah Thathaal utánajárt, hogy kinek a lelkén is szárad Banaz halála: hogyan lehetséges az, hogy a londoni rendőrség nem lépett az ügyben, és miképpen alakulhatott úgy, hogy egy liberális országban becsületgyilkosság áldozata lett valaki?

A londoni merényletek és szeptember tizenegy miatt már eleve ferde szemmel néznek a britek szegény muszlimokra. Miután az arab bevándorlók száma ijesztő méreteket öltött Európában, nem meglepő, hogy a jelenleg még kisebbségben lévő migránsok igencsak összetartanak, sőt, olyannyira radikálisan teszik ezt, hogy egy fiatal iráni lány könnyedén nőhet fel úgy, hogy életében nem találkozikfehér emberrel. Az ilyen esetek rendkívül ritkák, és a tömegmédia az Európában élő diaszpórát is elkezdte befolyásolni, akik szépen lassan ráébredtek arra, hogy börtönben élnek. Kitörési lehetőségük azonban nem nagyon volt, és próbálkozásaikat nap, mint nap láthattuk az újságok címlapjain, amint a sajtó halálukról, avagy az úgynevezett „becsületgyilkosságokról” beszél. A szó azóta beette magát a fülünkbe, és érthetetlen, totálisan deviáns cselekedetnek tűnik, hogy a szabadságukért és a kényszerházasságok ellen küzdő nők saját családjuk áldozatai legyenek, holott Banazzal pontosan ez történt.

A filmben a nyomozók és emberjogi aktivisták mellett megszólal Banaz testvére is, aki évekkel ezelőtt elhagyta családját, amikor elmenekült az apai szigor elől. A fiatal lány kíméletlenül őszintén beszél a kurd közösségen belüli erőszakos cselekedetekről, a nők elleni agresszióról, és arról is, hogy mekkora veszélyben van ő, aki felfedi családjának mocskos titkait, a több millió fiatal lányról nem is beszélve, akiket szüleik a hagyományokra hivatkozva tartanak fogságban, legyen az csador, egy közösség, vagy – mint a kurd lány esetében – kényszerházasság. A muszlim nők elleni merényletekről beszélni kell, hiszen az nem járja, hogy egy lányt saját unokatestvérei, és nagybátyja erőszakoljon halálra, miközben az apa tétlenül nézi gyermeke szenvedését, és haláltusáját.
A Banaz: A Love Story rendkívül megható alkotás lett, amelyet lehetetlenség objektíven szemlélni, mint ahogyan arra maguk a londoni nyomozók is képtelenek voltak: a párás tekintetű rendőrök, a kurd lány testvérének hideg tekintete és a gyilkosok állatias arcának látványa valószínűleg előhívja majd a mélyből Európa lelkiismeretét.

Ó jaj, hogy eltűnt minden! (Apichatpong Weerasethakul: Hotel Mekong)

A cannes-i díjeső olyannyira elmosta Weerasethakul művészi ambícióit, hogy alig egy órás filmje láttán megkérdőjeleződik a nézőben, hogy miért is lett agyondicsérve a thai mester. A Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmjével befutott rendező nagyon félrenyúlt a Hotel Mekonggal, amelyben sem történet, sem logika nincsen, és – a Boonmee bácsival ellentétben – a táj is képtelen arra, hogy befoltozza ezt a hiányt.

A Mekong-folyó partján található hotelben nagyon furcsa emberek élnek: van itt emberevő-szál, szerelem, laoszi konfliktus, vendégmunkások, szellemek és áradás, ergo minden, ami egy jó kis sztori kellékeként szolgálhatna – ha Weerasethakul történetet kreálna az összetevőkből. Minthogy azonban ez nem történik meg, ezért csak találgathatunk, hogy az idős asszony miért eszi lánya beleit, utóbbi hogyan éli túl az incidenst, majd pedig kinek is a szelleme kerül a hotelben lakó férfiba. A bonyolult és kiolvashatatlan szálak izgalom helyett sajnos unalmat hoznak, azaz mégiscsak találhatunk itt feszültséget, ha a film során játszott andalító gitárdallamra gondolunk, amely olyannyira idegesítő, hogy a nézői idegeit a pattanásig feszíti.

Weerasethakul távolságtartó, fix kamerája egy követhetetlen történetet (?) örökít meg, amit valószínűleg csak úgy lehet fordítani, mint szellemek egymással való suttogását a Mekong folyó partján, amely nem csak országokat választ el egymástól, hanem határt húz a profán és a szellemi világ közé. A film e magyarázat tekintetében is totálisan értelmetlen és bárhogyan is próbálnánk meg menteni a menthetetlent – Weerasethakul filmjében csak a nagy semmi marad. Vagy az sem.

Címke: , ,

Surviving

FESZTIVÁL

Chasing_Ice_1

FESZTIVÁL

imawoman

FESZTIVÁL

img_0151

FESZTIVÁL

sarajevo_ff

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

2014_porlasplumas

KINO LATINO

titolead

ANIMATÉKA

rio2096lead2

ANIMATÉKA

marker_jetee2

AJÁNLÓ

anilogue33lead

ANIMATÉKA

anilogue2_3lead

ANIMATÉKA

anilogue1_3lead

ANIMATÉKA

cabininthewoodswelivefilm09

FESZTIVÁL

AARGH

FESZTIVÁL

udine-lead

KELETI EXPEDÍCIÓ

eushorts02

FESZTIVÁL

skiz

FESZTIVÁL

finders00

KRITIKA

corallead0

KRITIKA

Képernyőfotó 2017-05-28 - 9.51.53

DOC.KOMMENTÁR