Közel ötven, – köztük öt magyar – az elmúlt néhány évben készült európai rövidfilmet mutatott be az EuShorts nemzetközi filmfesztivál novemberben a Toldi moziban. A szervezők előzetes szelekciót követően rendezték a néhány motívum révén egymáshoz kapcsolódó filmeket tematikus blokkokba. Így alakult ki az öt, (Ez itt Európa, Beszéljünk másról, Temegén, Tesztoszteron huszárok, Amiket teszel) egyenként kb. nyolc filmből álló szakasz, valamint az előző fesztivál legsikeresebb és legjobbnak ítélt filmjeiből készült válogatás Kell ennél több? Nincs. címmel. Üde színfolt volt továbbá a Magyarországon ritkaságnak számító műfaji válogatás, a sajnos mindössze egyszer vetített, Csak egy kis sokkra keresztelt horror-blokk, melyet remélhetőleg jövőre is folytatnak a szervezők, és esetleg más műfajú filmeket felsorakoztató programpontokkal is kiegészítik a fesztivált. A Toldi vásznán neves nemzetközi fesztiválokon résztvevő és díjazott filmeket láthatott a közönség. Ez a hozzáállás jelen esetben ambivalens eredménnyel zárult: pozitív, mert profi alkotók javarészt jól kivitelezett kisfilmjeit láthattunk, ugyanakkor a megbízhatóság sokszor középszerűséggel és kiszámíthatósággal párosult. Kevés filmről mondhatjuk, hogy érdekes formai megoldással vagy igazán különös történettel próbálkozott.  Ez az ötven filmből álló merítés nyilvánvalóban nem reprezentatív, de talán reális képet fest a  közönségbarát narratív rövidfilmek jelenlegi tendenciáiról.

Nem meglepő: a fesztivál legerősebbjei az animációs filmek voltak – vizuálisan mindenképp, és sok esetben a forgatókönyvek tekintetében is. Ezek a filmek a médium sajátosságából adódóan rendkívül könnyedén, néhány képkockával vázolták az alapkonfliktust, amit az élőszereplős filmek sok esetben túlmagyaráztak. A Skhizein (Franciaország, Jeremy Clapin) abszurd humorral mutatja be egy különös meteorit miatt a testéből 91 cm-rel kitaszított férfi hétköznapjait, a mostanság oly jellemző otthontalanság érzését keltve. A Pearce nővérek (Nagy Britannia, Louise Cook) groteszk figurái, népmesei motívumok közt kergetik hideglelésbe a kimentett hajósokat – és a nézőket egyaránt. A  John és Karen (Nagy Britannia, Matthew Walker) bájos pingvin és jegesmedve karakterének méretkülönbségből fakadó melodrámája válik percek alatt  romantikus komédiává. Hasonlóan magától értetődően mesél el egy évtizedeken át tartó szerelmi viszályt A vérbő kékvérűek (Nagy Britannia, Monika Forsberg), vagy éppen a  Soha úgy mint először (Svédország, Jonas Odell), mely négy, a szüzesség elvesztéséről szóló történeten alapul, és kiválóan keveredik benne a dokumentumfilmre jellemző narráció az animációval.

Az élőszereplős filmekre már nem minden esetben jellemző ez a könnyedség. A producerek kezei közt vándorló titkos kóda alapján megírt és leforgatott, Oscar-díjra pályázó rövidfilmek alapvetően  szembemennek a rövidfilmes formanyelvvel.  Komplex, (és nagyon divatos) történetet igyekeznek elmesélni, klasszikus beállításokkal és hagyományos narratívával, mintha csak egy nagyjátékfilmet néznénk. Ez azonban sokszor nehézkes és túlcsorduló: a konvencionális igényeket kielégítő McDonalds-filmek (Manon az aszfalton (Franciaország, Elizabeth Marre és Oliver Pont) , Játékország (Németország, Jochen Alexander Freydank),  A vonal mentén (Svájc, Reto Caffi )) például egyértelműen az Akadémia elvárásait igyekeznek kielégíteni.

Ezek mellett felüdülést jelentettek a rövidfilmes formát jobban kihasználó, az első beállítással atmoszférát teremtő, formai és narratív kísérletezéstől sem mentes, akár csak egy gegre épülő, beszéd nélküli, vagy egy dialógon alapuló egyszerű montázsfilmek, mint például a Szerelem első látásra, a Haver (Finnország, Teemu Nikki), vagy Tea (Nagy Britannia, Barney Cokeliss) című film.

Megfigyelhető a brit és ír filmek tematikai összetartozása: az iskolai bullying, a generációs problémák, a fiatalkori bűnözés, a most tizenéves generáció erőszakossága a fesztiválon vetített több filmben is megjelenik, legyen az egy általános iskolás nigériai fiú beilleszkedésének története (Az új fiú (Írország, Steph Green)), vagy a középiskolások kötelező katonai besorozásáról szóló „filmesszé” (Újoncok, (Nagy Britannia, Tom Harper) ), de Simon Ellis díjzáporos kisfilmje, A puhány is ebbe a csoportba sorolható. A mobiltelefonnal rögzített képeket hagyományos filmképpel házasító filmben apa és fia egyazon, fiatalkorúakból álló bűnbanda áldozataivá válnak, az apa viszont képtelen kiállni magáért és a családjáért, és ezzel minden tekintélyét elveszíti fia előtt.

A fesztivál tételmondata helytálló: a rövidfilmeknek valóban fesztivál kell. A teltházas előadások tanúbizonysága szerint a nézők számára pedig nem csak a nagy neveket összehozó szkeccsek (Eros)(Antonioni, Soderbergh, Wong Kar-Wai ), vagy a filmszemle versenyfilmjei vonzóak.

Jövőre remélhetőleg már kópiáról.