2014_porlasplumas

KINO LATINO

8 kihagyhatatlan film a „másik Amerika” legfrissebb terméséből

Árva Márton

2014/04/07

Latin-amerikai mozi kezdőknek és haladóknak: beszámoló a március végén tartott toulouse-i Latin-amerikai Filmfesztiválról, a 26. Cinélatinóról.

Európa legnagyobb latin-amerikai filmfesztiválját nem csak a közvetlen hangulat és a rengeteg meghívott alkotó teszi különlegessé. Az itt bemutatott filmek magas száma és az ínyencségeket is jócskán kínáló program alternatív irányt nyit a nyugati filmkultúrán szocializálódott néző előtt.

Az eredetileg interkontinentális filmprodukciós platformként megálmodott francia Cinélatino mára fickiós, doku, kisjátékfilmes és tematikus szekciót is felvonultató fesztivállá vált, ahol verseny- és panorámavetítések egyaránt helyet kapnak a programban. Az idei felhozatal játékfilmjei között megfért egymás mellett többek például személyes hangvételű mexikói punkfilm (Somos Mari Pepa), az Andok elzárt hegyvonulatai közt játszódó káprázatos vizualitású chilei dolgozat (Las niñas Quispe) vagy éppen brazil gyerekrajz-animáció (O menino e o mundo). A felnövés-történetek elképesztő felülreprezentálódása jócskán megismertetett a közönséggel olyan indie-drámákat, melyek a világon bárhol helyt állnának színvonalas megformáltságuknak és univerzálisan is érthető történetüknek köszönhetően (kiemelkedő darab ebben a zsánerben a Tanta agua, a Casa grande, az Atlántida, a Los insólitos peces gato és a Ciencias naturales is). De a női rendezők munkáiból válogató szekció olyan korábbi remekműveket is műsorra tűzött, mint a kizárólag fix totálokkal dolgozó paraguayi Hamaca paraguaya, illetve a kontinens kánonjából mára kirobbanthatatlan Celina Murga, Claudia Llosa vagy Lucrecia Martel munkái.

A nehezen emészthető filmáradatból kiemeltem a legérdekesebb tételeket (melyek közül néhánnyal a magyar nézők is találkozhatnak a közeljövőben). Most ezek következnek, csokorba szedve.

Göndör fürtök (Mariana Rondón, venezuelai, 2013)

A diákigazolvány-fotó banális kiindulópontjából nagyszabású allegóriaként is olvasható családi drámát kerekít ki a hamarosan a magyar vásznakon is viszontlátható venezuelai film (először a Titanic fesztiválon, majd hagyományos moziforgalmazásban is megtekinthető lesz). Rondón mozija ugyan látványosan halmozza a konfliktusokat (a feszült csonka családtól a pénz- és munkaügyi gondokon át a szexuális orientáción alapuló diszkriminációig terjed a bemutatott problémák köre), mégis játékosságával és humoros megközelítésével tűnik ki a földrész szegénység-drámáinak köréből. A nyitójelenet megmosolyogtató szerepcsere-poénjától kezdve a filmen végig tetten érhető az a kettősség, ami könnyed nyelvezettel, felszabadító módon beszél szereplőinek nehéz körülményeiről, de mégsem alakítja hamiskás feel-good movievá a Göndör fürtöket. A kiváló színészek spontán megnyilvánulásai keverednek olyan ikonikus képekkel, mint amelyik felemás frizurával mutatja az anyja legnagyobb aggodalmára a nem túl maszkulin kisfiút. A Julio Bittencourt brazil fotográfus grandiózus panel-projektjének képeit felidéző háttér pedig szintén játékos formában dolgozza fel az óriási lakótelepi blokkok lepusztultságát (egyébként Rondón a fesztiválon ezt a gondolatot interaktív installációként is feldolgozta, Superbloque címmel).

A Göndör fürtök bátran rugaszkodik el a lamentáló szegénységreprezentációtól, illetve a gyomorszorító családi és identitásdrámák egysíkúságától is, de következetesen kritizálja az intoleráns, férfiközpontú és felszínes értékekre alapuló társadalmat, ami elnyomja a másságot, manipulatív és erőszakos hatalmi struktúrákat érvényesít.

YouTube előnézeti kép

Embert ölni (Alejandro Fernández Almendras, chilei, 2014)

A hazai mozikba látogató másik alkotás a Titanic versenyszekciójában szereplő chilei morális példázat. A könyörtelenül egyszerű logikával felépülő és a vizuális megjelenés cizellálásával sem sokat bajlódó darab (Fernández Almendras egyedül a hatásos nyitóképben enged meg magának némi nyomasztó líraiságot, az anyag nagy részét szikár, díszítetlen stílben vezeti elő) már-már a tűréshatárig fokozza a fenyegetések és zaklatások áldozatává váló család történetének feszültségét. Így bár a nézőt zavarba ejtheti a fekete komédiába illő képeivel (lásd a film vége felé Jorge esetét az elkallódó bakanccsal) és szinte leltárszerű, enciklopédikus sűrűségével (az Embert ölni mások életének ellehetetlenítésében messzebbre megy a tavalyi Después de Lucíanál is), mindvégig a rendszerben és az igazságszolgáltatásban hajthatatlanul (és hiába) hívő kisember keserű, de komoly meséje marad. Az olykor a Fogságban vagy (főleg a főhős hajthatatlan láncfűrészelése és az osztrák film gépfűrész-szekvenciái közötti baljós áthallások miatt) a Revans erkölcsi próbatételeit felidéző munka legnagyobb vállalása a már a címben exponált felvetés körüljárása mellett modell-figuráinak emberi dimenziókkal való felruházása. Az alkotók elismerésre méltó önmegtartóztatással ábrázolják a félelemtől és egyéb lelki terhektől amortizált ember és család változásait, és ezáltal magabiztosan sikerül megugraniuk a leegyszerűsített motivációk és a képlet-szerű viszonyrendszer által felállított gátakat.

Az Embert ölni veszélyes terepre téved, amikor a didaktikusság határáig merészkedve lekerekíti eleve tézisszagú problémafelvetését, ugyanakkor az a lecsupaszított ábrázolásmód, ami tőle telhetően visszafog minden alkotói kommentárt egyszerre olvastatja a művet elkeseredett vádiratként valamint az önfeláldozásra is kész hűség megvallásaként, amivel izgalmasan tágítja az értelmezés lehetőségeit, és emeli a tétet.

YouTube előnézeti kép

Por las plumas (Neto Villalobos, costa ricai, 2013)

A fentieknél nem kevésbé merész vállalkozás a filmiparral gyakorlatilag nem rendelkező Costa Rica feltörekvő alkotói részéről, hogy egy történelmi vagy társadalmi fókuszú koprodukciós presztízsfilm helyett egy bizarr humorú, alacsony költségvetésű (részben közösségi finanszírozással készült) komédiába vágják a fejszéjüket, ami hazájuk legkényesebb tabutémáiból (kakasviadalok, rossz közbiztonság, mély vallásosság) csinál viccet. A „Madarat tolláról” (egytől egyig amatőrszínészek által életre keltett) figurái jelzésértékű szituációk során válnak nevetségessé, nagyrészt a közeg tökéletlenségének áldozatává válva. Az anyagi prosperitás reményében egy kis étterem tulajdonosának kakasért könyörgő főhős, a fegyveres éjjeliőrként elhelyezkedő, ijedős Biblia-értelmező vagy a munkáltatóival elvétve találkozó, Avon-termékekkel piramisjátékozó cseléd mind szatirikus megtestesülései az éles kritikának, mégis szimpatikus üdeséggel tükrözik vászonra a mindennapok abszurdját. Villalobos filmjének tág kivágatú, gondosan komponált képein önmaguk karikatúrájává átlényegülő emberek bajlódnak eredeti helyszíneken a valóságból kiragadott, de alaposan eltorzított konfliktushelyzetekben. Mintha csak Quentin Dupieux jóléti államokban játszódó őrületeinek kevésbé stílustudatos, de az egyéni mítoszépítés helyett komolyabb társadalmi referencialitással dolgozó rokonművét látnánk. A „Madarat tolláról” diszfunkcionális és alkalmatlan egyenruhásai (vö. Wrong cops) kétségbeesetten hajkurásznak egy állatot, mellyel a főhős irreálisan mély érzelmi kapcsolatba kerül (vö. Wrong – Gázos), de a hagyományosan jellem nélküliként ismert lény gyakran egymaga indul útnak, felborítva a konzervatív közeg rendjét (vö. Rubber).

Noha a film néhányszor túllő a célon (mint a fölöslegesen direkt vallásellenes epizódok vagy a lezárást elhozó ügyetlen „végzetes véletlen”), mindvégig kedves és szórakoztató, ráadásul a kellő önirónia sem hiányzik belőle (lásd a művészi alkotás önreflexiójaként értelmezhető együgyű trombitálást).

YouTube előnézeti kép

Volantín Cortao (Diego Ayala és Aníbal Jofré, chilei, 2013)

Ha ki kellene emelni egyet a fesztiválon látott számtalan coming of age drámából, melyek meggyőző perspektíva nélkül lézengő tinikről mesélnek és aggodalmat keltő társadalmi háttértablójukat az igazságtalanságok, az erőszak és a bűn színeivel festik meg, akkor a szemtelenül fiatal chilei alkotópáros munkája lenne az. A Volantín Cortao több zsáner-társához hasonlóan azt a stratégiát követi, hogy egy hangsúlyos, jelzésértékű alapkoncepcióval hívja fel a figyelmet az adott társadalmi problémára, de ebből a kiindulópontból nem többletjelentésekkel túlterhelt példázatszerű narratívát kerekít ki, hanem egy hektikusan tagolt, intimebb történet felé veszi az irányt. A fiatalkorú bűnözők intézetében gyakornokoskodó szociális munkás-lány esetében sem a kiábrándultság tudatosításának megjósolható fordulópontjai jelentik az izgalmat, hanem az érzékeny és tűpontos építkezés, ami mentén a két főhős (a középosztályból érkező lány és a piti bűnöző fiú) karaktere és kettejük viszonya alakul. Ahogy Paulina munkahelyi megaláztatásai miatt sorra hagy fel illúzióival, és inkább az egyenesebb, közvetlenebb alvilági fiatalokkal kezd szimpatizálni, Manuel úgy válik egyre emberibbé, motivációi pedig egyre érthetőbbekké, illetve átérezhetőbbekké. És bár ezáltal a két figura életútja szinte szabályosan keresztezi egymást, improvizatív és megkapóan keresetlen közös jeleneteikben nyoma sincs a kiszámítottságnak.

Az egyetemi projektből kinőtt játékfilm alapos emberismerettel felvértezve vág bele a feel-good, noir, thriller és romantikus szekvenciákat is tartalmazó érzelmi hullámvasútba. Összecsapott és kissé ügyetlen, az Edukators által megpendített húrok kidolgozatlan utórezgéseként ható lezárásától eltekintve elismerésre méltó tanulmány.

YouTube előnézeti kép

7 cajas (Juan Carlos Maneglia és Tana Schembori, paraguayi, 2012); Aquí estoy, aquí no (Elisa Eliash, chilei, 2012)

A fesztivál programjáról nem csak frappánskodó általánosítással lehet elmondani, hogy az észak-amerikai filmgyártás fonákját kínálja a nézőknek. Két film is szerepelt az idei Cinélatinón, melyek egészen konkrétan eljátszottak ezzel az ötlettel. A paraguayi „Hét doboz” a Coen testvérek Fargójának adta alulnézeti parafrázisát, ahol a morbid humor és a feszültségkeltés összekapcsolásán túl magát a történetet is felhasználták az alkotók. A piszkos munkát végző kamaszokat követve fokozatosan rajzolódik ki a háttérben a saját felesége ellen váltságdíj fejében merényletet kiötlő szerencsétlen figura, és inkompetens üzletfelei. A módszeres bagatellizálás nem csupán a hallgatózások és elkapott információfoszlányok alapján rekonstruált fabula miatt szembeötlő, hanem a hozzátoldott thriller-cselekményszál kisszerű motívumai révén is (lásd a fétistárgyként szereplő kamerás telefon, amit a szereplők nem tudnak használni).

YouTube előnézeti kép

A hollywoodi típusú narrációt használó paraguayi munkánál is jobban sikerült Elisa Eliash felszabadult Szédülés-utánérzése, mely töredezett elbeszélését egyszerre használja sajátosan egyedi, a Hichcock-műből csak motívumokat megtartó cselekményének élvezetes előadására valamint – az eredeti opuszt értelmezendő – a mentális struktúrák és a narráció többértelműségének hangsúlyozására is. A „Hol vagyok, hol nem” a halott nő újra felbukkanásának fordulatából kiindulva egy többfelé ágazó, gyakran követhetetlen, de gátlástalanul szórakoztató szöveget kreál, amely tulajdonképpen magáról a szövegalkotásról szól. A kövérkés oknyomozó/blogger-főhős valósággal összegabalyítja saját elbeszélésének szálait, miközben a változatok, flashbackek és helyszínek között ugrál. Önmagát használja vándormotívumként fésületlen, abszurd szituációkból és hatásos performanszokból álló vallomásában/cselekményében, melyben időnként kicserél figurákat, másik epizódokból hív meg szereplőket egy-egy újabb közegbe, kiszól, ismétel, variál. A chilei játék ugyanakkor azért lesz több, mint egy „A rejtélyes szőke nő Marienbadban”, mert képi és hangi leleményei olyan mesteri atmoszférájú szituációkat tárnak a néző elé, mint a halloweeni gyerekkórus jelenete vagy a hatásos gyorsmontázsok.

YouTube előnézeti kép

O homem das multidões (Marcelo Gomes és Cao Guimarães, brazil, 2013)

A fesztivál fődíját elhódító brazil alkotás elsősorban különleges érzékenységével, szenzuális sűrűségével, költőiségével hat nézőjére. Az „Emberek a tömegből” szokatlan szépsége az első pillanattól rabul ejtő, már-már képzőművészeti igényű stilizáció és az egyszerű, naiv elbeszélés összhatásából adódik. Az introvertált metróvezető és az álomvilágban élő irányító-kisasszony visszafogott, melankolikus története a nagyváros már-már vertovi rétegzettségű képein elevenedik meg. A középformátumú fotók négyzet alakú keretezését megidéző képek lélegzetelállítóan bűvészkednek a geometriával, a szimmetrikus kompozíciókkal, a fény-árnyék hatásokkal, a tükröződésekkel és olykor a mozgással is, miközben a hangsáv döntően a mindennapok urbánus zajait rendezi szimfóniává. A tömegben magányosan szorongó, szótlan hősök ki nem teljesedő, szinte érzelemmentes love strory-jára az örök nosztalgia édesbús köde ereszkedik, egyedi történet helyett megfakult képeslapokon mászkáló alakokat látunk, akiknek időtlen ábrázata és üres tekintete éppúgy évtizedek óta az elidegenedés velejárója, mint azok a személytelen terek, melyekben napjaikat töltik. A mély szomorúságot és komikus pillanatokat is monokróm képeire terelő alkotás képes esztétikai élményt varázsolni egy pohár víz kitöltéséből vagy egy reggeli edzésből is, és úgy vázolja fel a munkahelyi precizitást hajszoló, de kisiklott magánéletű figuráinak viszonyát, hogy a történet fontos részleteire nem tér ki (csak arról értesülünk, hogy Margô felkéri Juvenalt tanúnak az esküvőjére, de például a nő kapcsolatáról semmilyen részlet nem derül ki).

Gomes és Guimarães vizuálisan lenyűgöző szentimentális költeménye olyan egyedi élmény, ami a figurák és a hangulat szintjén egyetemes, de stílusának egyszer használatos jellege nehezen megismételhetővé teszi.

YouTube előnézeti kép

El cerrajero (Natalia Smirnoff, argentin, 2014)

Natalia Smirnoff 2010-es bemutatkozó rendezéséig (a Puzzle magyar mozivásznon is látható volt a tavalyi Latin-amerikai Filmnapokon) sokáig az argentin filmművészet egyik fontos, de a nagyközönség számára ismeretlen alkotója volt (Smirnoff hosszú évekig asszisztensként segítette hazája több elsőrangú filmrendezőjét). Második, „A zárszerelő” című, író-rendezőként jegyzett munkájában ismét egy különleges képességgel megáldott főhős történetét meséli el, de ezúttal nagyot kockáztatva szokatlan természetfölötti elemekkel és nagy adag humorral dúsítja fel a hagyományos kisrealista ábrázolásmódból építkező érzelmi drámáját. Műve hibátlan arányérzékkel állítja az egymással nehezen összeilleszthető hatásokat a következetes alkotói szándék szolgálatába, a képi és a hangi világ meseszerűség és realizmus között lebegő megoldásai pedig szintén a film többrétű átgondoltságát dicsérik. Megingathatatlan magabiztosságról és szakértelemről árulkodik az a módszer, ahogy „A zárszerelő” a Buenos Airest hetekre elborító büdös füstöt, a szimbolikus értelemben is rendre „ajtót nyitó” főhőst és több kis tárgyat (lásd a zárakból átalakított önműködő zenedobozokat) is lírai tartalommal tölt fel, ugyanakkor ezen gesztusainak túlzó szentimentalizmusát azon nyomban idézőjelbe is teszi. Így éppen az értelmezés párhuzamosságának fenntartása (eldönthetetlen, hogy végül is mágikus vagy hétköznapi eseményekkel van-e dolgunk) segít hozzá a film végén kibomló katarzishoz, ami az őszinte egymás felé fordulásban egyesíti a varázslatos és a kézzel fogható értékeket is.

Smrinoff stílusérzéke zökkenőmentesen csiszolja egybe a babonaság ironikus jeleneteit (lásd a perui cselédlány mellékszálának több pontját) a legbanálisabb emberi bizonytalanságokkal (mint amikor a sokat látott férfiak eszmét cserélnek a gyengébbik nem rejtélyességéről), és úgy kérdez rá az univerzális igazságok létjogosultságára, hogy közben mindvégig két lábbal áll a földön.

YouTube előnézeti kép

_____

Címke: , ,

sarajevo_ff

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

rio2096lead2

ANIMATÉKA

The-Dead-Man-And-Being-Happy-1

KINO LATINO

safe_image

FESZTIVÁL

anilogue33lead

ANIMATÉKA

anilogue2_3lead

ANIMATÉKA

anilogue1_3lead

ANIMATÉKA

Surviving

FESZTIVÁL

Chasing_Ice_1

FESZTIVÁL

cabininthewoodswelivefilm09

FESZTIVÁL

imawoman

FESZTIVÁL

img_0151

FESZTIVÁL

AARGH

FESZTIVÁL

udine-lead

KELETI EXPEDÍCIÓ

eushorts02

FESZTIVÁL

skiz

FESZTIVÁL

201819686_2_IMG_FIX_700x700

KRITIKA

Képernyőfotó 2018-02-22 - 11.03.58

KRITIKA

The Heiresses (forrás: Berlinale)

FESZTIVÁL

Képernyőfotó 2017-12-05 - 14.54.38

AJÁNLÓ