FESZTIVÁL

Rég passzíroztak bele ilyen mélyen a moziszékembe

Árva Márton

2019/02/12

A Monos eddig messze az idei Berlinale legerősebb filmje.

Szerencsére ma aránylag kevés hely van a bolygón, ahol a helyi filmkészítés egyik legfontosabb feladata a kortárs háborús tematikájú darabok gyártása, de az elhúzódó fegyveres konfliktusokkal sújtott Kolumbia pont ilyen. A trópusi országban a 60-as évek óta polgárháború dúl, melyben az állami hadsereg illetve az ideológiai spektrum különböző pontjaihoz vonzódó paramilitáris erők küzdenek egymással, és csak remélhető, hogy a legnagyobb, FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) nevű gerillaszervezettel kötött, 2016-os békeszerződés tartós nyugalmat hoz a véres ütközetek történetében. Aligha meglepő tehát, hogy a kolumbiai filmgyártást évtizedekig olyan munkák uralták, melyek ezeket a harcokat vagy a polgárháborútól ugyancsak nem független drogháborúk élményeit igyekeztek feldolgozni.

Akik a kétezres évek közepén indult „új kolumbiai filmről” beszélnek – mint például Pedro Adrián Zuluaga –, rendszerint éppen azt emelik ki, hogy a hosszúra nyúló béketárgyalások időszakában az ország filmesei új perspektívákat találtak, és kimozdították filmjeik középpontjából a tomboló erőszak képeit. Vagyis ennek az újhullámnak az egyik meghatározó motívuma, hogy a történetek térben vagy időben eltávolodnak az összecsapások hevétől és higgadtabban, gyakran allegorikus módon szólnak a háború borzalmairól. Ezt a fordulatot Ciro Guerra első filmjéhez szokás kötni (La sombra del caminante, 2004), amelyben két ellenséges oldalon álló, lelkileg teljesen megnyomorult, idősebb figura sodródik egymás mellé Bogota belvárosában. De hasonló, indirekt megoldásokkal rukkolt elő a vidéki mikroközösségekben forgató Oscar Ruiz Navia (El vuelco del cangrejo, 2009) vagy William Vega (La sirga, 2012) és az összetűzésekben megrokkant túlélőt követő Alejandro Landes is (Porfirio, 2011).

Monos

Landes nyolc év kihagyás után mutatta be második egészestését, ami ugyancsak távol tartja magát a gerillaharcok központi eseményeitől és nyitott a specifikus történelmi helyzeten túlmutató, allegorikus értelmezésekre is – a csatatér peremvidékére koncentrálva azonban végül mégis brutális háborús filmmé érik. A Monos sárosarcú tizenéves kamaszok kis csoportjára koncentrál, akik félig nomád körülmények között élnek a lélegzetelállító kolumbiai vadonban, és hétköznapjaikat a premodern jellegű rítusok illetve a félelmetes katonai fegyelem pólusai között szervezik meg. Egyszerre idillinek és szörnyen erőszakosnak tűnő, természetközeli közösségükben a legváratlanabb helyzetek követik egymást: majmokat imitálva (innen a csapat neve és a film címe is) ugrálnak körül egy hatalmas tűzrakást, bekötött szemmel fociznak a felhőkbe vesző hegyoldalon, majd születésnapi ünneplés gyanánt megkorbácsolják az egyik társukat és egy törpenövésű férfi parancsára kimerítő tornagyakorlatokat végeznek.

A film magyarázat nélkül hagyja ezeket a meghökkentő fordulatokat, így csak fokozatosan derül ki, hogy ez a világtól elzárt területen, saját logika szerint működő csoport valójában az egyik (nekem semmi nem jelezte, hogy pontosan melyik) harcban álló félkatonai szerveződés ranglétrájának legalsó fokán lévő osztag, amelynek az egyetlen missziója, hogy a „doktornőnek” becézett amerikai foglyot őrizzék. A szokatlan rutintevékenységek innentől már a csoport összetartását és belső hierarchiájuk megerősítését szolgáló szociális gyakorlatokként érthetők, ugyanakkor fény derül arra is, hogy ezek a lenyűgözően atletikus és félelmetesen kegyetlen kamaszok végső soron a háborúban feláldozható katonák, akiknek az életben maradását kizárólag a rájuk bízott feladat sikere garantálja. Az állandó halálfélelem pedig az elviselhetetlenség határáig vitt súlyt ad minden kósza lépésüknek, meggondolatlanságuknak és szövetségkötésüknek.

A Monos tehát azzal, hogy rendszeresen emlékeztet a legapróbb hibát is megtorló felettesekre, tovább bonyolítja az egyik epizódban félreérthetetlenül megidézett A legyek ura kérdésfelvetését, és egy elszigetelt gyerektársadalom tiszta önműködés-tanulmánya helyett a polgárháború illetve a katonai hatalmi ranglétra kontextusába illesztett túléléstörténetté alakul. A cselekmény beindítója egy végzetes hiba, melyért Farkasnak, az osztag vezetőjének kell megfizetnie. A film ezt követő részében azt figyeljük, ahogy a csoportvezetést átvevő Nagyláb igyekszik elkerülni Farkas sorsát, és ha kell, mindenáron eltussolja az övénél komolyabb melléfogásokat is – amit persze a Majmok alakulatának többi tagja nem néz tétlenül. A gondosan kieszelt forgatókönyv egyebek közt kíméletlen csapdahelyzetekből, sorsfordító üldözésekből és néhány érzelmi elgyengülésből építi fel a főhősök közti játszmát, az egyik legnagyobb leleménye pedig az, hogy az öncélúan sokkoló erőszakban és a véres részletekben dagonyázó jelenetek helyett szótlan összeesküvésekkel és meglepő cselekkel tartja fenn a feszültséget.

Monos

A civilizáció határmezsgyéjére vetett fiatalok küzdelme azonban korántsem csak a csapaton belüli dinamika következménye. Legalább ennyire lényeges az a mindent átható, kiismerhetetlen és veszélyes trópusi közeg, amelynek szeszélyeit az alkotók szintén jó érzékkel vonják be dramaturgiai kelléktárukba, és bravúros filmkészítői teljesítményekkel viszik vászonra. A Monos fojtogatóan sűrű atmoszféráját a lezúduló víztömegeknek, roppant hegygerinceknek és az erdőben hömpölygő rovarfelhőknek egyaránt rémisztő fenségességet kölcsönző fényképezés, az idegtépő csendeket és vad zajongást is magába foglaló hangkulissza, illetve Mica Levi dzsungel-neszeket imitáló, disszonáns zenei aláfestése teremtik meg.

Alejandro Landes munkája okosan egyensúlyoz a fent említett új kolumbiai munkák képletes fogalmazásmódja és a szigorúan vett háborús filmes dramaturgia között. Hatása talán azért annyira letaglózó, mert egyre nyomatékosabban jelenti ki egy távoli fikciós világba illő, szörnyűségektől nyüzsgő, elvont mikrotársadalomról, hogy a polgárháború kézzelfogható valóságából született, vagyis a tágan értett mindennapjaink szerves része. Így A legyek ura mellett a Monos másik fontos referenciapontjává az Apokalipszis most válik, és nem csak azért, mert többször is utal rá (például a teljes testet feketére mázoló őserdei álca vagy a helikopteres végkifejlet révén). Landes szintén a kifejezőerejük végső határáig viszi filmes eszközeit és a maximumra tornássza a cselekményben rejlő pszichológiai feszültséget is. A kolumbiai harcokról alkotott víziója egyszerre ihletetten lírai és fájdalmasan konkrét, akárcsak a vietnami háború borzalmairól szóló Coppola-klasszikus.

Címke: , ,

FESZTIVÁL, KRITIKA

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

The Heiresses (forrás: Berlinale)

FESZTIVÁL

KINO LATINO

AJÁNLÓ, KINO LATINO

AJÁNLÓ, magazin

AJÁNLÓ

KINO LATINO

KRITIKA

KINO LATINO

ESSZÉ, KINO LATINO

KINO LATINO

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

KINO LATINO

KINO LATINO