FESZTIVÁL

Tetovált arcú neonácikról még aligha készítettek ilyen szívszorító filmet

Árva Márton

2019/02/16

Idén is akadt provokatív különlegesség a Berlinale programjában.

Ahogy az elmúlt néhány évtizedben világszerte törtek be a közélet fősodrába korábban már legyőzöttnek hitt politikai nézetek, úgy szivárogtak a szélsőségesen kirekesztő csoportok is a népszerű amerikai zsánerfilmekbe. De míg a Django elszabadul vagy a BlacKkKlansman maró gúnnyal közelített a Ku-Klux-Klán tagjaihoz, a Green Room virtuóz thrillere pedig egyszerű szörnyetegekként ábrázolta neonáci antagonistáit, az izraeli Guy Nattiv első angol nyelvű rendezése főhősnek kiált ki egy tetovált arcú skinheadet, és a puszta elhatárolódás helyett megpróbálja felfejteni a fajgyűlölő bűnszervezetbe kerülésig – és ami még fontosabb: az onnan kivezető – utat.

A Skin mesébe illő példázata Bryon Widner valós esetén alapul, aki sikeresen maga mögött hagyott egy fehér felsőbbrendűséget hirdető szervezetet, és ezt a döntését azzal is megerősítette, hogy egy évig tartó fájdalmas orvosi beavatkozások árán eltüntette a bőrébe varrt szimbólumokat. A sztorit ugyan korábban már feldolgozta egy amerikai tévécsatorna Erasing Hate című dokudrámája, a nagyjátékfilmes változat így is merészen újítónak hat. A szokatlanság ebben az esetben ugyanis nem elsősorban a – kétségtelenül szenzáció-hatású – történetben, hanem inkább a feldolgozás módjában rejlik. Hiszen aligha gyakori jelenség, hogy egy fajvédő jelképekkel eltorzított arc egy intim romantikus jelenet közelképein bukkanjon fel, egy vérszomjas kutyaviadalon pedig a hősszerelmes családi drámája bontakozzon ki. Nattiv azonban az elfogadhatatlan gyűlöletbűncselekmények mellett a belső vívódás, a társkeresés és az érzelmi érés különböző kulcspillanataiban is megmutatja Bryon karakterét, és ezáltal óhatatlanul is arra kényszeríti nézőjét, hogy – szó szerint – a visszataszító felszín mögé tekintsen.

A film ugyan arcpirító klisék felsorolásával indul (késelésig fajuló felvonulások és alkoholmámorban nyalakodó neonácik hivatottak bevezetni az otromba szubkultúra-közegbe), de már a nyitány néhány mozzanata is az ábrázolásmód felfrissítésének szándékáról árulkodik. Az egyik első jelenetben ugyanis három tündéri kislány kezd ukulelézni a szélsőséges csoport gyűlésén, az igazságérzettől fűtött Bryon pedig nemcsak durván elgyepálja a kisiskolás művészekkel tiszteletlenül viselkedő társát, de ezt követően még bájosan el is cseveg a lányok anyukájával. Közös kutyás szelfivel a zsebében indul neki az imaházégetésekkel és rendőrségi eljárásokkal teli hétköznapjainak, és csakhamar felsejlik benne egy kevésbé erőszakos élet lehetősége is. Ezzel párhuzamosan pedig abba is betekintést nyerünk, ahogy a magát viking mitológiai történetek, kegyetlen megalázások és merev hatalmi rangsor alapján szervező közösség új tagot toboroz. A szakadt ruhájú, sovány tinédzsert – a fiatalkori Bryon tükörképét – a banda karizmatikus vezetője egy lepukkant út szélén szedi össze, mindenek előtt egy tál forró étel ígéretével.

A Skin tehát a mozgalom vérfagyasztó cselekedetei, a tagok kiszolgáltatottságának érzékeltetése és a főhős egyéni dilemmáit bonyolító drámai fordulatok között ingázik, vagyis olyan pólusokat próbál kibékíteni, melyek között áthidalhatatlannak tűnik a távolság. Ráadásul azon túl, hogy szinte jelenetről jelenetre variálja a műfaji hatásokat – romantikus légyottból a gyerekek jövőjét boncolgató drámán át a neonácik őrjöngését előtérbe állító thrillerig –, gyakorlatilag minden képkockáján kibékíthetetlen ellentéteket hordoz (kezdve az „érző szívű fajgyűlölő” önmagában is ízléstelen oximoronjával).

Nattiv tehát kirívóan kockázatos stratégiát választott, és elsősorban a Jamie Bell vezette színészgárda fegyelmezett remeklésének tudható be, hogy vakmerő ötletei végül nem válnak bántóan keresetté vagy elviselhetetlenül giccsessé. Ezek miatt a nívós színészi teljesítmények miatt azonban a Skin retorikája egy idő után elkezdi kimozdítani a témakörhöz kapcsolódó érzelmi reflexeket, és a gyűlölet zsigeri viszonzása helyett hatásosan veti fel a segítség illetve a visszaút lehetőségeit is. Bryon története azt példázza, hogy a neonáci bűnbanda első sorban a közösségbe tartozás biztonságát jelenti a zuhanófélben lévő, elveszett fiatalok számára (lásd az önmagukat családként meghatározó fajvédőket), és ennek felismerése után már viszonylag könnyű olyan alternatívát felmutatnia, mely egyszerre vonzó és életképes is. A szélsőségesektől való eltávolodás krónikája így tulajdonképpen egy új párkapcsolat, egy valódi család, illetve egy barátság születésének történetévé lényegül át.

A Skin tehát árnyaltabban közelít szörnyetegéhez, és provokatív módon a neonácik elrettentő és vérszomjas közegében is felvillantja a lelki folyamatok illetve az emberi érzések kibontakozásának lehetőségét. Ezzel pedig nemcsak arra figyelmeztet, a filmben ábrázolthoz hasonló társadalomellenes csoportokat ma is komolyan kell venni. Élő példájának elmesélésével azt is demonstrálja, hogy a megértés gesztusa még olyankor is lefegyverző erejű lehet, ha a gyűlölet okozta károk véglegesnek tűnnek.

Címke: