FESZTIVÁL

A filmtörténet leghosszabb nyalásával búcsúztunk Cannes-tól

Kránicz Bence

2019/05/25

Mi, nézők is megküzdöttünk azért az orgazmusért.

Az Adéle élete Arany Pálma-díjas rendezője, Abdellatif Kechiche egy ideje már a Mektoub, My Love című trilógiával foglalatoskodik, amelyben néhány francia fiatal egy nyarát követi nyomon. Az első részben (Canto Uno) alig történt valami: 1994-ben járunk, a helyi, Sète városkájában élő arcok a tengerparton felszednek két vakációzó turistalányt, és bulizni hívják őket. Ki ebbe szeret bele, ki abba, közben megismerünk egy Amin nevű fiút, aki a bandához tartozik, de már Párizsban tanul, és jobbára kívülállóként figyeli az eseményeket – ő az önéletrajzi anyagból dolgozó Kechiche alteregója. A nagyrészt egyetlen bulis estét végig követő cselekmény közel három órán át tart.

A folytatással (Mektoub, My Love: Intermezzo) Kechiche radikalizálta a film formanyelvét. A filmet négyórásnak hirdették meg a programban, majd a fesztivál közben jött a hír, hogy a rendező kivágott fél órát a premier előtt. Eredetileg nem terveztem beülni a filmre, mert az elsőt is három részletben sikerült végignézni otthon, de ezt a félórás kurtítást gesztusként értékeltem Kechiche részéről, és rászántam a Mektoubra az utolsó cannes-i reggelemet. Nem bántam meg, de ezt a filmet egyéb körülmények mellett biztosan nem néztem volna végig.

A radikálisabb forma nem is a maratoni játékidőre vonatkozik, hanem arra, hogy a rövid felütésen és lezáráson kívül a film mindössze két nagyobb egységből, tulajdonképpen két jelenetből áll. Az elején fél órát töltünk a fiatalokkal a tengerparton, akikhez egy újabb lány, a Párizsból jött Marie is hozzácsapódik, majd bő két órán át ugyanabban a bárban táncolnak a szereplők. Kechiche filmje nyugodtan lehetne másfél órás, de Sátántangó hosszúságú is, végül is az ilyen bulik hosszúra szoktak nyúlni: alapozás, dumálgatás, keményebb piálás, tánc, még több tánc, nyomulás, smárolás, újabb kör a pultnál, megint tánc, szex a vécében, levezető ital, elrévedés kifejezéstelen tekintettel, kis alvás, felébredés, a haverok összeszedése, hazamenés – az idő észrevétlenül nyúlik, és Kechiche kamerája nem is akar lemaradni semmiről.

Két és fél óránál pedig, a „szex a vécében” résznél az egyik srác hosszan, nagyjából negyed órán keresztül kinyalja Ophélie-t, a történet legbájosabb karakterét. A jelenet azért tűnik szokatlanabbnak az Adéle élete hasonló jeleneteinél, mert ott a kölcsönös örömszerzésről szóltak a két hősnő szeretkezései, ezúttal viszont a férfi karakternek nem jut orgazmus. Ezzel Kechiche egyrészt ellene megy a filmes szexjelenetek fősodrának, másrészt igyekszik tisztázni magát a szexizmus vádja alól, amely a Mektoub első része miatt érte. Ettől még ugyanúgy a leplezetlen férfitekintet filmje a folytatás is, a seggrázás három és félórás eposza, de azért ez a nyalás is valami. Hogy a Mektoub, My Love: Intermezzo jó film-e? Egyáltalán nem vagyok biztos benne, abban viszont igen, hogy a 2200 férőhelyes Lumière terem ilyen orális szexet még nem látott.

Il traditore

Pont az ellenkezőjét tudom mondani az idén nyolcvanéves Marco Bellocchio versenyfilmjéről. Az Il traditoréhoz (Az áruló) hasonló maffiafilmet sokat láttunk már, de attól még ezt a történetet is meg kellett csinálni. A film Tommaso Buscetta, a Cosa Nostra tagjának nyolcvanas évekbeli, híres perét eleveníti fel, amelynek során a Brazíliából Olaszországnak kiadott gengszter számos maffiatagot juttatott rendőrkézre vallomásaival. A két és félórás játékidő java részét a tárgyalás jelenetei teszik ki, Bellocchio pedig színházi nagyjeleneteket rendez: a fogva tartott maffiózók hőzöngenek és a tanúként kihallgatott Buscettát átkozzák, a bíró izzadva üvölt, Buscetta szenvedélyes beszédet mond, és közben mindenki hevesen gesztikulál, hiszen olaszok. Mondhatom, az Il traditore nagyszerű szórakozás!

Trubcsevszki történet

Ebbe a néhány cannes-i napba belefért még egy orosz film, az Ogynazsdij v Trubcsevszke (Trubcsevszki történet), egy falusi nő meg egy férfi kapcsolatáról, akik külön-külön mindketten házasok és gyerekük is van, de jó ideje egymás szeretői. A nő viszont kezdi megunni a hazudozást és bevallja a viszonyt a férjének, majd elköltözik otthonról. Larissza Szadilova rendező inkább a női karakterre koncentrál, és azt mutatja be, milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül valaki egy ilyen döntés után, különösen a címbeli orosz vidéken. Szadilova ügyesen építi fel a talpraesett hősnő és a gyenge férfi figuráját, elevennek mutatja be a meglehetősen ingerszegény trubcsevszki közeget, és egy-két jó poént is elsüt a filmben, amelyek főleg a férfi elviselhetetlen anyjához kötődnek. A Trubcsevkszi történet csak 80 perces, így kényelmes levezetése volt egy forgalmas fesztiválnapnak, és teljesen korrekt film azzal együtt is, hogy pár év múlva nemigen fogok emlékezni rá. Cannes-hoz hozzátartoznak ezek a jobb híján megnézett, aztán kellemes csalódást okozó filmek.

 

Címke: ,

FESZTIVÁL, KRITIKA

FESZTIVÁL

KRITIKA

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

DOC.KOMMENTÁR

FESZTIVÁL