FESZTIVÁL

Idén ezek voltak a Prizma kedvenc filmjei Cannes-ban

Kránicz Bence

2019/05/26

Elégedettek vagyunk.

Kiosztották a 72. cannes-i filmfesztivál díjait, de mivel csak a fesztivál második felére értem oda, a díjazott filmek egy részét nem láttam. Azért utaztam csak hétfőn Cannes-ba, mert hétvégén nem értem rá, de valójában még egyszer sem éreztem úgy, hogy végig akarnám mozizni a fesztivál mind a 11-12 napját, az nagyon fárasztónak és kicsit unalmasnak is tűnik.

Mivel a Prizmától senki nem vár el semmit és a szabadidőmben utazom, ezért mindegy, hány filmet nézek meg és melyek azok. A rendkívül hierarchikusan szervezett, különféle intézményi, technikai és esztétikai korlátok közé szorított fesztiválon így meglehetősen szabadon mozoghatok minden évben („ha kedvem tartja, belepisálok”, mondja Antonio Banderas a pincérnek a Hárman párban étteremjelenetében. Banderas idén színészi díjat kapott a fesztiválon, bár nem ezért a filmjéért.)

A Hidden Life

Idén egyetlen filmtől sem dobtam el az agyam. Minden film – egy-két nevetséges kivételtől eltekintve – elég jó, és rendre vannak nagy filmek is, de azokat nehéz előre kiszemelni, mert egyáltalán nem biztos, hogy a fontosabb szekciókban futnak. A hivatalos versenyprogramba válogatott filmek közül, amelyeket láttam, az A Hidden Life és az Élősködők tetszett a legjobban. Előbbi nem kapott semmit (na jó, az ökomenikus zsűri díját), utóbbi viszont az Arany Pálmát. Ez mindent el is mond arról, hogy mennyire van értelme a saját értékítéletünket összehasonlítani az épp aktuális zsűrijével, ami egyébként játéknak tök jó.

Jó hír, hogy az Almodóvar-filmet, amelyért Banderast elismerték (Fájdalom és dicsőség), már lehet látni a magyar mozikban, ahogy van magyar forgalmazója az Élősködőknek és a fesztivál meglepetéssikerének, a Rendezők Kéthetén bemutatott és FIPRESCI-díjat nyert The Lighthouse-nak is (ami egyébként nem jelenti azt, hogy utóbbit biztosan be is mutatják itthon). És persze augusztusban jön itthon a Tarantino-film, amit nagyon vártam, és a vetítés előtti, hisztérikusan felfokozott hangulatban nagyon is akartam szeretni, mégsem sikerült. Majd újranézem és remélem, jobban fog tetszeni, de az teljesen biztos, hogy a legjobb filmjeinek a közelében sincs.

The Lighthouse

Ami viszont jobban tetszik most, mint a megtekintés közben, az Abel Ferrara Tommasója. Marco Bellocchio Il traditoréja pedig nagyon kiadós, jóleső maffiafilm, olyan magabiztosan és kényelmesen terpeszkedik a vásznon, mint a hőse a kanapéján, mielőtt elviszik a rendőrök. Mindkét filmben sokat beszélnek olaszul, talán ezért is tetszettek, ezen majd el kell gondolkodnom, mielőtt legközelebb nyaralást szervezek.

Azok közül a filmek közül, amelyekről lemaradtam, a The Lighthouse mellett Céline Sciammának a legjobb forgatókönyvért járó díjat nyert versenyfilmjére, a Portrait de la jeune fille en feu-re (A tűzben égő lány arcképe) vagyok a leginkább kíváncsi, illetve az argentin Juan Solanas abortuszügyi dokumentumfilmjére, a Que sea leyre, amin zokogott a Vulture tudósítója.

Kevés filmet láttam, hétfő estétől péntek reggelig 13-at, viszont ettem rendesen és elmentem egy kerekasztalos interjúra a későbbi Arany Pálma-díjas rendezővel, ami szintén vitte az időt. Minden nap írtam egy Prizma-posztot, és a kék belépőmmel azért a nagyobb filmek előtti sorba is időben be kellett állnom, szóval azért így sem lófráltam céltalanul a Rue d’Antibes-on, mint Habony Árpád.

Vagyis nem bánok semmit, pont annyi filmet néztem, amennyi jólesett. Elégedett vagyok.

Címke:

FESZTIVÁL

KRITIKA

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

DOC.KOMMENTÁR

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL