FESZTIVÁL

Xavier Dolan visszatért Cannes-ba, és nyomban sírva fakadt

Kránicz Bence

2019/05/23

A Matthias & Maxime bizonyos tekintetben az eddigi legérettebb filmje.

Egy Xavier Dolan-premier mindig felfokozott várakozásokat kelt Cannes-ban. A fesztivál jóformán a saját fiaként tekint a kanadai rendezőre, akit itt fedeztek fel húszéves korában. A Megöltem anyámat bemutatója óta tíz év telt el, Dolan csinált egy halom filmet, és nagyon vicces volt, amit új rendezése, a Matthias & Maxime sajtóanyagában írt: „Mostanában kevesebb filmet csinálok, mert inkább a régi barátaimmal keresem a kapcsolatot.” Nála a kevesebb azt jelenti, hogy nem évente, csak kétévente csinál egyet. Köszi, hogy az orrunk alá dörgölted, Xavier!

A Matthias & Maxime viszont valóban érettebbnek tűnik, mint a korábbi munkái, abban az értelemben legalábbis, hogy Dolan ezúttal nem engedi szabadjára az üvöltő slágerekkel aláfestett, elsöprően intenzív és érzelmes videoklip-nagyjeleneteket, és a melodrámai pátoszt és túlzásokat általában véve is visszafogottabban, letompítva tálalja. Ettől még a történet pont olyan, mintha már megrendezte volna korábban: egy harminc év körüli, heteroszexuális kapcsolatban élő férfi vívódik és próbálja eltagadni maga elől, hogy beleszeretett gyerekkori barátjába, akit maga Dolan játszik. Színészként ebben a filmjében éreztem Dolant a legjobbnak. Karakterét feszítik az indulatok és nyomasztja borzasztó anyja, de nyugalmat erőltet magára, és a két barát közül ő képes felnőttként viselkedni. Maxime sorsa és jelleme szinte észrevétlenül válik gazdaggá és izgalmassá, mivel a fókusz elsősorban nem is rajta, hanem a vonzalmát rejtegető Matthiason van.

Dolan mellett a Matthiast játszó Gabriel D’Almeida Freitast nem éreztem elég erősnek, nem érdekelt eléggé, mi lesz ezzel a fiúval, inkább annak szurkoltam, hogy ne bántsa meg nagyon a drága Xavier-t. Mert persze az itteni Dolan-alteregót is nagyon könnyű összekeverni a rendezővel, még akkor is, ha egyértelműen más társadalmi közegben játszódik a film, mint amelyben Dolan felnőtt. Az áradó érzelmesség viszont a filmjeire és rá egyformán jellemző. Erről meggyőződhettünk a Matthias & Maxime premierje után is, ahol természetesen mindenki nagyon hosszan tapsolt a rendezőnek, ő pedig sorban mindenkit megölelgetett, aki a közelében állt, miközben potyogtak a könnyei. Nagyon aranyos volt!

Xavier Dolan tehát nagyjából beigazolta a cannes-i közönség elvárásait, Bong Joon-ho viszont okozott némi meglepetést az Élősködőkkel, amelyben – ellentétben az utóbbi filmjeivel – kerülte a természetfeletti motívumokat és műfaji környezetet. Új filmjét egy munkanélküliekből és naplopókból álló, de meglehetősen boldognak tűnő család köré építette. Amikor egyikük, egy húsz év körüli fiú munkát kap egy gazdag családnál a kamaszlány angoltanáraként, hirtelen megérzi, milyen gondtalanul, fényűzően élni. Sőt, a testvérét is a család közelébe tudja juttatni rajztanárként, szép lassan pedig szüleivel együtt olyan hazugságspirálba bonyolódnak, amelyből már elég nehéz kiszabadulni.

Az Élősködők leginkább a nagypolgári miliőben játszódó Buñuel-filmekre emlékeztet, de az abszurd helyzeteket Bong nem szürreális irányba fokozza, hanem az erőszak révén kínál feloldást. Szatírájában a társadalmi mobilitás lehetőségeire és visszáságaira kerül a hangsúly, de egyaránt ellenszenvesek a hősök és gazdag munkaadóik is: az egyik oldal a szegénységét felhatalmazásnak érzi a kisebb bűncselekmények elkövetésére, irigyelt főnökeik pedig semmiféle szolidaritást vagy empátiát nem mutatnak senki felé, aki náluk rosszabbul él (Bong a higiénia szerepének hangsúlyozásával egyszer-egyszer cronenbergi, biohorroros irányba is elviszi a jeleneteket).

Az Élősködők csavaros történetében gazdagok és szegények összecsapása egyszerre komikusan kisszerű és allegorikusan nagyszabású. Bong kimért stílusban, a fordulatokat pontosan és kifogástalan tempóban sorjázva, számos vizuális poénnal bonyolítja a cselekményt, emiatt hiába aludtam keveset a vetítés előtt, egyszer sem veszítette el a figyelmemet. Örülök, hogy a filmnek akadt magyar forgalmazója.

Szerencsére a Frankie-t is bemutatják otthon, ezt a polgári jóízléssel elkészített, intelligens vígdrámát, amelyet egész biztosan imádnak majd a belvárosi nyugdíjasok. Isabelle Huppert idősödő színésznőt játszik, aki a családjával a portugáliai Sintra városkájába utazik vakációzni. A második férjével él együtt, de az első is a környéken bóklászik valahol. Velük van felnőtt fia és lánya, akik nem édestestvérek, meg utóbbinak a férje. Sőt, a hősnő fiatalabb barátnője is felbukkan, őt Frankie szeretné összehozni a fiával – kár, hogy a nő viszont az eljegyzésen gondolkodó barátjával érkezett.

Kellemes városnézés közben, kényelmes tempóban haladnak az események. Szerelmek szövődnek és bomlanak fel, titkokra derül fény, szakadni kezd az eső. A Frankie-t először is azért jó nézni, mert gyönyörű helyen játszódik. Sintra az lesz az idei fesztiválévben, ami Crema volt a Szólíts a neveden! bemutatója után: a hely, ahová repülőjegyet szeretnénk foglalni, amint kijövünk a moziból. Másrészt a kilencvenes évek óta aktív függetlenfilmes, Ira Sachs szokatlan, de remek szereplőgárdát mozgat a csodálatos kulisszák előtt: Huppert mellett Brendan Gleeson, Marisa Tomei, Greg Kinnear és a Dardenne-filmekből ismerős Jérémie Renier búslakodnak és nevetnek felváltva.

Végül a konfliktusaik, kis játszmáik tétjét is megértjük, Sachs pedig súlyt tud adni a semmi kis történetnek. A Frankie összességében alig több, mint lefilmezett színház, de miért is ne akarnánk nézegetni ezeket a színészeket az óceánparton?

Címke: , , ,

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

KRITIKA

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

DOC.KOMMENTÁR

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL