FESZTIVÁL

Tarantino visszatért Cannes-ba, és csalódást keltett

Kránicz Bence

2019/05/22

A Volt egyszer egy… Hollywood talán a leggyengébb filmje.

Quentin Tarantino kellemetlen helyzetbe hozta az újságírókat és saját magát. A Volt egyszer egy… Hollywood vetítése előtt közleményben kérte meg a fesztiváltudósítókat, hogy ne árulják el a film fordulatait. De mégis, mennyit ér az a film, amelynek elillan a hatása, ha elárulják a végét? Sajnos a balsejtelmek ezúttal beigazolódtak.

Kedd délután az utolsó parti büfés is a Tarantino-filmre állt sorban a cannes-i fesztiválpalota előtt, ezért óriási diadalként ért, hogy bejutottam a filmre. Csak másfél óra sorban állásba került! Utólag egyértelmű, hogy a belépőkártyám lecsippantása a kapuknál a filmélmény legnagyszerűbb pillanata volt. Hagyjuk is a fordulatokat meg általában a sztorit, elég annyi, ami az előzetesből kiderül: két kiöregedőben lévő hollywoodi arc, egy tévészínész és a kaszkadőre a film főhősei, akik ilyen-olyan módon próbálnak boldogulni a változó világban, mellesleg Sharon Tate és Roman Polanski szomszédjában laknak. Tate-ék házát pedig Charles Manson is kinézte magának, ahogy azt tudjuk nagyon jól.

Eleinte tartottam attól, hogy Tarantino ízléstelenül nyúl majd a hippikorszak alkonyát hozó, bestiális gyilkosságokhoz, de ez az aggodalmam szerencsére nem igazolódott be. Találtam ennél is aggasztóbb dolgot: Tarantinónak semmilyen mondanivalója nem akadt az öregedő, konzervatív filmesek dilemmáiról, ami ne lenne egyértelmű az előzetesből, vagy ne beszélt volna róla ő maga a saját karrierjére vonatkozóan. Jópofa gegek pukkannak, retró és kortárs sztárok egész serege váltja egymást, de sem Al Pacino, sem Kurt Russell, sem a Bruce Lee-figura nem tudják feledtetni, hogy a sztori lötyög, mint Leonardo DiCaprión a rojtos bőrzeke. Brad Pitt karaktere a szórakoztatóbb a két főhős közül, de ő is paródia – ebben a filmben mindenki az.

Egyre csak vártam, hogy a történet valódi téteket kapjon, de a cselekmény tulajdonképpen egészen a nagyszabású végkifejletig unalmasan és kiszámíthatóan csordogál. A hatvanas évekbeli, ironikus, műfaji idézetekkel teli múltidézéshez pedig kissé talán sok az a bő két óra, ami a fináléhoz vezet. Ami pedig ott következik, arról a rendező kérésére hallgatok, mint a sír. A magyar közönség augusztus 8-tól láthatja a filmet, majd akkor térjünk vissza rá.

Remélem, a magyar közönség láthatja majd Abel Ferrara új filmjét, a Tommasót is, ha már előző rendezésének, a Pasolininek akadt forgalmazója. A Tommaso képi ötletei: a főhőst követő kamera bújócskázása, a textúrák, felületek, az enyészet iránti érzékenység és az emberi testet kutató kíváncsiság azt mutatják, hogy Ferrara saját, csak rá jellemző filmnyelvet beszél, és minden jelenetét képes vibráló képi feszültséggel feltölteni. Ám mégis csak arról van szó, hogy egy gazdag, nyugati fehér férfi panaszait kell hallgatnunk két órán át, akit zavar, hogy a nála nagyjából harminc évvel fiatalabb élettársa most éppen a kisgyerekükre koncentrál, és nem rá, az ő hatalmas egójára.

Így aztán a filmrendező Tommaso – nyilvánvalóan Ferrara alteregója – egyre rosszabb hangulatban császkál Róma varázslatos utcáin, nőkkel flörtöl, elképzeli őket meztelenül, meg elképzel még egy csomó másik dolgot is. Ferrara jelöletlenül és olykor egészen zavarba ejtő módon keveri a főhőssel történő „valós” eseményeket az álmokkal és képzelettel, tudatfilmes irányba tolva az egyébként ciklikusan ismétlődő jelenetekkel, a heti rutinhoz tartozó helyzetekkel feltöltött elbeszélést. Ebben a játékban olykor lépést téveszt – néha közhelyesen játszik újra egy szituációt, kivételesen megmutatva a külső nézőpontot is, máskor Hanekét idéző önreflektív pillanattal szolgál, de nem gondolja tovább az ötletet.

A Tommasót Ferrara pályáján különlegessé teszi leplezetlen személyessége, de kapcsolódik a rendező korábbi munkáinak önreflektív motívumaihoz is. A kószálás és az alkoholizmus rémképe a Mocskos zsaruból lehet ismerős, míg az alaphelyzet voltaképpen Ferrara első filmjéhez, a Driller Killeréhez hasonló: a nagy művén dolgozó, környezetét ellenségesnek látó, egoista (és mellesleg bongyor hajú!) művész fokozatosan elveszik a saját képzeletvilágában, és egyre veszélyesebbé válik mindenki másra.

Hibái, egyenetlenségei ellenére is örülök, hogy láttam a filmet, mert amíg a narratív megoldásokat alkalmanként erőltetettnek éreztem, Ferrara stílusában és a római közegben élvezet volt elmerülni. Lefekvés előtt jöttem rá, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood és a Tommaso egyaránt az öregedő, unatkozó, privilegizált fehér férfiak sirámairól szól, és – különösen a Ferrara-film esetében – a nézőpont is kellemetlenül szexista. De Quentin Tarantino vagy Abel Ferrara már biztosan nem fognak megváltozni.

Címke: , ,

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

KRITIKA

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

DOC.KOMMENTÁR

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL