cikk4

EXKLUZÍV

Cannes alkut kötött a magyar nőkkel

Kránicz Bence

2018/05/11

Valamint az egyiptomi leprásokkal és az orosz zenészekkel. Első bejelentkezésünk a fesztiválról.

Valójában az Egy napot még Budapesten láttam, miután Cannes-ban pont lemaradtam volna róla. De Cannes-ban is jó visszhangja volt Szilágyi Zsófia első rendezésének, az egyetlen magyar filmnek az idei programban. Pár helyen már leírták, de attól még igaz: az Egy nap a román újhullám frissebb, kortárs történeteket mesélő darabjaihoz hasonlít. Hétköznapi emberek életszerű problémáiról szól, látványos konfliktusok helyett a fokozatosan adagolt, fojtogató feszültségre épít. Kisrealista stílusa profi és amatőr színészek együttes, összecsiszolt játékára alapoz, és olykor dokumentarista, vagy olyan hatású megoldásokat használ. A főszereplő Szamosi Zsófia, aki leginkább az Enyhén sós című rövidfilmben látott figuráját bontja ki: sokat tűrő, sokat szenvedő, sokat gürcölő magyar nő. Az Egy nap hősnőjének egyszerre kell helytállnia anyaként és eldöntenie, akar-e még dolgozni a házasságán, miközben munkája van elég enélkül is.

Egy_nap_2k_rec709_0048927

Az Egy nap kifejezetten privát történet. Ilyen szempontból mégsem teljesen találó a román újhullámos párhuzam, mert közéletről, politikáról, rendszerkritikáról szó sincs a filmben – ezt a hétköznapi kisemberek történeteire fókuszáló, de tágabb társadalmi problémákról is nyíltan fogalmazó megközelítést inkább Kis Hajni rövidfilmjeiben, legutóbb a Last Callban láttam. Szilágyi filmjének kulcsa a ragyogó színészvezetés, a pontos miliőrajz és a Mán-Várhegyi Rékával közösen írt, feszes forgatókönyv. Ez utóbbiba csak az utolsó harmadban csúsztak disszonáns hangok: az összeomlás határán járó hősnő szabadulási kísérletét kicsit túl direkten, kimódoltan mutatja meg a rendező. De ez csak apróság, az Egy nap majdnem biztosan az egyik legjobb film lesz a cannes-i programomban, illetve biztosan a legjobb cannes-i film, amit nem Cannes-ban láttam.

cikk3

Cannes-ban aztán Kirill Szerebrennyikov filmjével, a Letóval (Nyár) pörgettem fel a fesztiválmotort. A házi őrizetben lévő orosz rendező Tímár Péter nyomdokaiba lépett: animációs betétekkel tarkított zenés filmje a kommunista rendszerben élt fiatalok közérzetét tolmácsolja. A Leto mégsem az új Csinibaba, egyrészt azért, mert nem játszik benne Gálvölgyi János, másrészt pedig amiatt, mert Szerebrennyikov nem idiotizmusban és prolitempóban utazik, hanem nosztalgikusra és szertelenre hangolt, mégis komolyan vehető életrajzi filmet csinált. Egyik hőse a 80-as évekbeli Szovjetunió underground popsztárja, Viktor Tsoi, aki útkereső trubadúrként érkezik Leningrádba. Megismerkedik egy Mike nevű zenésszel és annak feleségével, és kialakul egy laza szerelmi háromszög, aminél azért sokkal fontosabbak az atmoszférateremtő popdalok és a művészi érvényesülés ellentmondásai.

cikk

Szerebrennyikov nagy kedvvel rajzolja meg a korabeli magyar undergroundra meglehetősen emlékeztető közeg belső viszonyait, karakterei találóak és rögtön ismerősek. A Leto az a fajta film, amit egyszerűen jó nézni, és nem hiszem, hogy bárki tudna rajta őszintén fanyalogni. Mert az sincs elfelejtve, hogy ezek a fiatalok huszonévesen már alkoholisták, bizonyos értelemben a társadalom számkivetettjei, és hiába érzik többé-kevésbé jól magukat együtt, attól azért még nem lesz kellemesebb érzés, mikor megcsapja őket a kalauz a hosszú hajuk miatt. A Leto stílusa nem Tímár Péter-esen vagány, hanem tényleg az, jópofa dalokat énekelnek benne, annak pedig kifejezetten örültem, hogy a vodkásüveggel pózoló orosz huszonévesek már nemcsak az Instagramon hódítanak, hanem a cannes-i versenyprogramban is.

Persze egy picit lelkesedésem ellenére is elaludtam a filmen, hiszen éjjel fél 4-kor keltem. Nem csoda, hogy a következő, kora délután kezdődő vetítésre kifejezetten aludni mentem be. A leprás egyiptomi férfi és az Obama nevű núbiai kisfiú sivatagi utazásáról szóló, Yomeddine című road movie eszményi alvó filmnek tűnt. Sajnos más is ugyanerre gondolt, a mellettem horkoló szakállas fiatalember miatt pedig nem is jött álom a szememre. Persze mindketten igazságtalanok voltunk, az elsőfilmes A.B Shawky ennél többet érdemelt volna.

A Yomeddine egyébként pont olyan film, amilyennek a rövid tartalma alapján tűnhet: csendes, lassú, humanista, „nagy szíve van”. Afféle leprás Straight Storynak mondanám, amelyet a főszereplők párosa avat kuriózummá – kivált a természetes bájjal és hiányzó orral játszó Rady Gamal jelenléte figyelemreméltó. A szegények, betegek és ügyeskedők félvilági közösségének szolidaritása pedig természetesen megható.

Sajnos az időpontok összecsúszása miatt bő órát tudtam csak megnézni a Yomeddine-ről, és át is szaladtam egy másik filmre, amiben sokkal szebb emberek játszottak. Hogy kicsodák? A következő posztból kiderül

Címke: ,

Cold War (forrás: Festival de Cannes)

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

Blackkklansman (forrás: Festival de Cannes)

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

Lazzaro Felice (forrás: Cannes Film Festival)

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

lnt

EXKLUZÍV

nolan02

EXKLUZÍV

jz02

EXKLUZÍV

kahiu

EXKLUZÍV

Lars von Trier (forrás: University of Copenhagen)

FESZTIVÁL

squarelead

FESZTIVÁL

Képernyőfotó 2017-05-28 - 13.10.49

FESZTIVÁL

Képernyőfotó 2017-05-28 - 9.51.53

DOC.KOMMENTÁR

franco4-

FESZTIVÁL

Képernyőfotó 2017-05-25 - 14.21.27

FESZTIVÁL

haneke1

FESZTIVÁL

clint2

FESZTIVÁL

let-the-sunshine-in-un-beau-soleil-interieur-review

FESZTIVÁL

Képernyőfotó 2017-05-20 - 21.30.32

FESZTIVÁL

Képernyőfotó 2017-05-20 - 21.13.42

FESZTIVÁL

_MG_6729

FESZTIVÁL

okla-32367_r

FESZTIVÁL