KINO LATINO

Tíz kiváló kisfilm a Latinanima után szabadon

Árva Márton

2013/12/03

Az Anilogue Latinanima szekciójának margójára.

A 2013-as Anilogue Fesztivál két latin-amerikai egészestés darabot (Rio 2096: A szerelem és düh története valamint a díjazott Ánima Buenos Aires – ezekről bővebben itt és itt írtunk Anilogue-os beszámolónkban) és egy Latinanima nevű rövidfilmes összeállítást is műsorra tűzött. Ahogy a nagyfilmek tördeltsége, úgy a kisfilmblokk sokszínűsége is a spanyol és latin-amerikai animáció formai és tematikus változatosságáról tájékoztat, a fesztivál kezdeményezése pedig a földrajzilag szétszórt törekvéseket igyekszik valamilyen átlátható, befogadható formában fogyaszthatóvá tenni. A Latinanima blokk élvezetes hibridje egy allegorikus város történetét ötletektől duzzadó stoptrükk-technikával elmesélő munkától (Teclópolis) az emberevés témájára adott gegcsokron (Zombirama) és a kafkai hangütésű ironikus szorongásdrámán (The Thing in the Corner) át a szemet gyönyörködtető, figuratív-non figuratív alakzatok váltakozásával baljós atmoszférát teremtő műig (Carne) ívelt. Technikai sokféleségét pedig a chilei komputeranimációk (Cóndor, The Hunt), a fotórealisztikus abszurdot különböző léptékű felvételekből összeolvasztó brazil darab (Linear) és az élőszereplős közeg egyik, „rajzfilmfigurává vált” tagjának terápiás ágyon előadott stand-up comedy-be illő monológja (Desanimado) tette teljesebbé.

A következő válogatás célja, hogy az érdeklődőkkel megismertessen még néhány kiemelkedő munkát az interneten fellelhető sokaságból, és a fesztiválon is tapasztalt, a változatosságra alapozó szelekciós módszert követve tovább árnyalja a térség animációs tevékenységéről alkotott képet.

El héroe (1994, Carlos Carrera) A főként élőszereplős filmeket készítő mexikói Carrera első európai sikerét ezzel a Cannes-ban díjazott animációval érte el (állítólag azért döntött a rajzolás mellett, mert nem tudta elintézni, hogy régóta dédelgetett filmtervét leforgassa a metró területén). A borongós tónusokban tobzódó „A hős” az Amaro atya bűnéhez és a Cero y van 4 című szkeccsfilm Carrerára eső epizódjához hasonlóan az élet és halál feletti döntés kérdéséről értekezik, de a vallásos közegből érkező nyomást itt a nagyváros arctalan tömegének szorítására cseréli.

YouTube előnézeti kép

2 metros (2007, Javier Mrad) Az argentin Can Can Club nevű csapat, élén az Anilogue-os válogatásból kiemelkedő Teclópolist is jegyző Javier Mrad rendezővel a szó legősibb, klasszikus értelmében készít animációt: életet ad élettelen dolgoknak. Munkáikban a hétköznapi tárgyak formáinak absztrakciójából megszülető mozgóképi metaforák a legegyszerűbb szituációkból kerekítenek ki hatásos víziókat. A klaviatúra-felhőkarcolók és periféria-diktatúrák disztópiájának fokozásos dramaturgiája jelen kisfilmből még hiányzik, így a történet megmarad egy colstok, egy mérőszalag és egy óra találkozásából megszülető játéknak.

YouTube előnézeti kép

D (2011, Rafael Velásquez Stanbury) A venezuelai számítógépes animáció szintén egy hétköznapinak tűnő helyzetből kibontakozó rivalizálásra épül, melynek alapmotívuma a kontextusból való kiragadhatóság. A sovány történet a látvány kidolgozottságára, illetve az ábrázolt világ valószerűsége és a benne megtörténő határátlépések között fennálló kontrasztra irányítja a néző figyelmét.

YouTube előnézeti kép

La Selva Oscura (1994, Carlos Santa) A Moebius Animación egy kolumbiai experimentális animációs műhely (érdemes kicsit böngészni további kincseket rejtő csatornájukat), melynek legelismertebb alkotója a bogotai születésű Carlos Santa. Munkája, „A Sötét Őserdő” egy vegyes technikával életre hívott, rémálomba illő utazás, ami első képeivel beránt egy univerzális zuhanásélménybe, melyben kulturális archetípusok, biblikus motívumok valamint a huszadik század poklának foszlányai keverednek asszociatív és formaérzékeny átváltozásokkal. A zárlatban elhangzó tételmondat: „Mi vagyunk saját balsorsunk megteremtői.”

YouTube előnézeti kép

Tadeo Jones (2004, Enrique Gato) Enrique Gato életműve jóformán arra épül, hogy ironikus összekacsintásokkal és szatirikus „spanyolosítással” parafrazeálja az amerikai popcorn mozi-kultúra ismert darabjait. A forrásművek heroizmusából és eszképista kalandvilágából tehát rendre visszarántja a nézőt egyrészt a hősök tökéletlenségének hangsúlyozásával, másrészt pedig a látottak iránti vágy tudatosításával, amivel egyben emlékeztet e vágy kétes természetére és a vágyakozó néző gyarlóságára is. A csetlő-botló példaképek saját gyártású rövidfilmjei (lásd Super López) után a Spielberg-sorozat gyermeki újrafogalmazása hozta meg számára az igazi áttörést: jelen rövidfilmet követően saját franchise-t indíthatott (az első egész estés darabot nálunk is vetítették Tad Jones csudálatos kalandjai címmel), melyben saját „régészprofesszora” dacol ezer veszéllyel.

YouTube előnézeti kép

Hasta los huesos (2002, René Castillo) René Castillo nem kimondottan termékeny filmes, munkái ellenben rendre emlékezetes élményekkel ajándékozzák meg a szerencsés nézőt – úgy első gyurmafilmjemint a Barbie-babákkal elkészített horrorbetétek, melyek egyébként egy felejthető mexikói thrillerbe (Bajo la sal, 2008) ékelődnek, végletesen groteszk, ugyanakkor messzemenőkig aprólékos művek. Castillo ügyesen épít animált szereplőinek stilizáltságára, hogy történeteinek fájdalmas, illetve brutális fordulatait szórakoztató fekete humorral tompítsa. A „Le a csontokig” című, mexikói ikonográfiával dúsított gyurmahaláltánc főhőse kalandos beavatást nyer a túlvilágra.

How to Cope with Death (2002, Ignacio Ferreras) Az előzőhöz hasonló témára az óceán európai partjairól érkező válasz már egy karakánabb főhőst mozgat, aki beletörődés helyett a sarkára áll a szorongató helyzetben. Ferreras munkája csak képileg tekinthető a Ráncok című egészestés előtanulmányának (a nagyszerű Ráncokról bővebben a tavalyi Anilogue kapcsán írtunk). Bár a későbbi nagyfilm szintén idős figurák történetét meséli el, a könnyed hangütés helyett ott már rajzfilmes vonalak mögött húzódó emberi dráma kap hangsúlyt (hasonlóan például a Chico és Ritához).

YouTube előnézeti kép

Luminaris (2011, Juan Pablo Zaramella) Zaramella a mai argentin animáció egyik legszorgalmasabb és legsikeresebb alakja, aki többféle technikával is alkot. Luminaris című, Chaplintől Gondry-ig ívelő előképek modorát ötvöző pixillációja embert, tárgyat és a háttérként szolgáló várost is művészi alapanyagként használja a fény mindent körülvevő motívumán keresztül, így az alkotó-feltaláló önreflekítv toposzán alapuló örömmozik sorát egy újabb egyedi darabbal gazdagítja.

Flea & Fly in „City Troubles” (2011, Fernando Miller) A keserédes brazil dolgozat a korai amerikai rajzfilmek stílusában adja elő a Meirelles vagy Padilha filmjeiben is feldolgozott mai társadalmi problémákat (az inzerten szereplő „század eleje” kifejezés kétértelműségével aláhúzva ezt a gesztust). A filmtörténeti tiszteletadás keveredik az önreflektív gesztusokkal, a bájos körítés mögül előbukkanó őszinte történet pedig meglepő hatásossággal mutat rá a problémák „kiretusálásának” hagyományára, a megszépítő elkendőzés veszélyeire.

YouTube előnézeti kép

El Vendedor de Humo (2012, Jaime Maestro) Annak ellenére, hogy a spanyol „A füstárus” tulajdonképpen egy animációs iskola techdemója, a hibátlan Pixar-stílben előadott csattanós történet nyugodtan kezelhető teljes értékű alkotásként. A hallgatók közös munkája tökéletesre csiszolt látványt, színek, kompozíciók és formák végtelenül tudatos használatát eredményezi, a címszereplő figura egy napját bemutató példázatos mese pedig érzékletes ars poetica a semmiből teremtő, elektromos jelekből mutatványt varázsoló munkáról.

YouTube előnézeti kép

Címke: , , , ,

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

Rövidfilm

KRITIKA

PRIZMATUBE

KRITIKA

KRITIKA

PRIZMATUBE

KRITIKA

KRITIKA

PRIZMATUBE

PRIZMATUBE

ANIMATÉKA, FESZTIVÁL, KRITIKA

ANIMATÉKA, FESZTIVÁL

KRITIKA