cinelatino00

FESZTIVÁL, KINO LATINO

Legutóbb ezektől a fesztiválfilmektől szállt el az agyunk

Árva Márton

2015/04/08

Cinélatino 2015: Európa legnagyobb latin-amerikai filmfesztiválján jártunk.

A toulouse-i Cinélatino fesztivál minden évben elhozza Dél-Franciaországba a latin-amerikai filmtermés színe-javát, ráadásul a kultúrák találkozóhelyeként a legtöbb mű alkotóit vendégül is látja, így a kíváncsi közönség első kézből kaphat választ a vetítések után felmerülő kérdéseire.

Az immár 27. alkalommal megrendezett mustra tehát a kontinensek közötti párbeszéd fontos hagyományát ápolja.

Az együttműködés olykor meglepően zökkenőmentesnek tűnik, ugyanakkor alkotói és nézői oldalról is találunk a dialógus hiányosságairól árulkodó jeleket. A francia város népes latin-amerikai közössége rendszeresen látogatja a fesztivál vetítéseit, de a műveiket elkísérő filmkészítők között is szép számmal akadnak olyanok, akik évek óta Európában tevékenykednek, és folyékonyan beszélnek franciául.

A korábbi fesztiválok pitch-fórumain is megfordult alkotások szinte „hazatérnek” Toulouse-ba, a jelentős részben francia támogatással készült munkák esetében a vetítések előtt többször is szóba került, hogy itt annak ellenére családias „házibemutató” zajlik, hogy maguk a filmek egy másik kontinensen készülnek, és Európában elképzelhetetlen történeteket mesélnek el. A fesztivál már-már sajátjának tekint bizonyos filmművészeket, akik rendszeresen tiszteletüket teszik a Cinélatinón.

Másrészt, a jómódú francia nézők és az európai ízlést alaposan kiismerő alkotók esetében is

elkerülhetetlenül felmerül a gyanú, hogy a fesztiválra egzotikum-kielégítő gépezetként tekintenek,

ami minden márciusban látványos képekkel tűzi vászonra a fejlődő országok válogatottan tragikus látleleteit. A törzsközönség masszív magját képviselő francia nyugdíjasok például gyakran borzolták a kedélyeket a vetítések utáni beszélgetéseken egy feltűnően gyakran ismétlődő kérdéssel („Tényleg ilyen szomorú a helyzet arrafelé?”), de olyan alkotó is akadt, aki hibátlan franciasággal ecsetelte, hogy a kolumbiai filmnek túl kellene lépnie a nemzeti öndefiníción és a folklóron, amihez erősebb iparra van szükség.

cinelatino01Ebben az évben a játék-, dokumentum- és kisjátékfilmes válogatás is hatványozottan borúlátó helyzetjelentésekkel, tragikus történetekkel szembesített. Míg a tavalyi fesztivál programjában a felnövés-történetek felülreprezentáltsága szúrhatott szemet, az idei felhozatal filmjei következetesen a családi traumákat, a cserbenhagyás és az elhagyatottság témakörét járták körül.

Így 2015-ben a súlyos értékvesztés, a biztonság hiánya és a magány terhének feldolgozása fűzte össze a különböző munkákat.

A versenyfilmek és a panoráma-vetítések szinte minden egyes darabja besorolható volt az anya-drámák sorába (La tirisia, Aurora, Ixcanul, La mujer de barro, La hora de la siesta), vagy a magára maradt gyerekek-kamaszok és a mélyponton levő családi helyzet történetei közé (Beira mar, Ausência, Mar, Samanta, Apnea, Gente de bien, Cumbres, La tercera orilla). Az elhagyatottság és a trauma témakörét boncolgatták azok a művek is, amelyek kísérletezőbb-szórakoztatóbb alkotói alapállást mutattak. Ilyen például a kubai La obra del siglo, ami híradó- és dokumentum-részleteket vegyít egy abszurd fordulatokat sem nélkülöző fikciós szállal (lásd a szex közben a főhősnek orosz kiejtési tanácsokat adó tanárnő felbukkanását), hogy egy meghiúsult atomreaktor-projektről meséljen, amivel a szigetország felnőhetett volna kapitalista ellenfeleihez. Vagy a hétköznapi jelenetek realizmusát és groteszkül életidegen viselkedésmódokat vegyítő Dos disparos, amelynek bevezetésében egy kamaszfiú golyót ereszt a fejébe és a hasába, hogy a gyors felépülés után végig magában cipelje a testében maradt lövedékek terhét (így nemkívánatos lesz fúvószenekarában, mert sípol a tüdeje, de a fémdetektorok is rendre borsot törnek az orra alá).

2cinelatino01

Hasonló tematikájú kísérlet az inkább rendezői gyakorlatnak, mint teljes értékű játékfilmnek tűnő Mariposa is, melyben párhuzamosan, alternatív sorsokat bemutatva fut a fiatal hősök két lehetséges története. A két sorsvonal eltérése ebben az esetben is abból adódik, hogy a női főhős elhagyott csecsemőként nő fel, vagy konfliktusmentes családból érkezik.

A fentiekből következően a filmek nagy részét egy biztonságos megoldásnak bizonyuló drámai, realista epizódokkal dolgozó fogalmazásmód jellemezte, ami a lassan elhatalmasodó értékvesztésre hívja fel a figyelmet, a személyes viszonyokban bekövetkező apró változások jelentőségére mutat rá, de igen kevés meglepetést tartogat a néző számára.

Az alább bemutatott 4 játékfilm és 3 dokumentumfilm viszont kockázatvállalásával, kidolgozottságával és ötletességével a mezőny fölé emelkedett, így ezek mindenképp ajánlásra érdemesek.

*

Aurora (2014, chilei, Rodrigo Sepúlveda)

A chilei Aurora szélsőséges alapfelvetése miatt már a szinopszissal megosztja a közönséget, amit csak tovább fokoznak a rendezés kockázatosan túlzó megoldásai. A nem mellesleg megtörtént eseményeket feldolgozó alkotás egy középkorú tanárnő harcát követi végig, amit részben a törvényi szabályozásokkal, részben pedig saját maga és környezete erkölcsi-mentális tűrőképességével vív. Főhősnőnknek ugyanis nem lehet saját gyereke, így a végtelennek tűnő örökbefogadási várólisták, valamint a sorozatos elutasítások arra késztetik, hogy egy holtan talált csecsemőt próbáljon meg hivatalos úton a lányává fogadni.

cinelatino02

A fiatal művészek útkeresését már jócskán maga mögött tudó Sepúlveda filmje céltudatosan kivezeti a nézőt a komfortzónájából, és határozott állásfoglalásra kényszeríti. Az abszurditásig feszített, gyakran irracionális, de komolyan veendő élet-védőbeszédet látunk: az embertelen, fenyegető közeg (lásd a komor ipari tájak és a rideg hivatalok képeit) és az őrület határán egyensúlyozó, de a humánum mellett a végsőkig kitartó főszereplő kimerítő erőpróbáját.

A gyakorlatilag egyszereplős darab konkrétságát a monumentális totálképek és az ambivalens hangulatokat keltő zene emeli az emberi méltóságért folytatott harc magasztos egyetemességébe: „A humánus tett nem a születés. A humánus tett a temetés.” Gyászmenet aligha lehet az itt láthatónál hátborzongatóbban diadalmas.

YouTube előnézeti kép

Ixcanul (2015, guatemalai, Jayro Bustamante)

A Berlinálén Ezüst Medvével kitüntetett, Toulouse-ban közönségdíjas Ixcanul szinte népmeseként indul. Egy aktív vulkán árnyékában élő kaqchikel maya család hétköznapjait követjük, azonban a viszonyokat hamar felforgatja a szülői megegyezések révén eltervezett esküvő: María, a család eladósorba került lánya a kávéültetvény tulajdonosának asszonya lesz. A lány persze inkább a szeretője oldalán szökne az Egyesült Államokba, de ahogy a cselekmény fordulatai is a meg nem felelések mentén alakulnak, úgy üt lyukat az elzárt közösség tradíciók által szervezett világába is a tágabb környezet. A mesei díszbe öltözött természetközeli népek kisvártatva már kizsákmányolt napszámosokként tűnnek fel, a generációkon keresztül átadott női tudás elmaradott és brutális kuruzslásként tűnik fel, a mély spirituális gyakorlatok pedig kártékony babonákkal ütköznek.

cinelatino03

A vulkán körül izzó levegő és az érintetlen természet látványával gyönyörködtető, natúr fényeket használó mágikus képek a város rángatózó-fenyegető pezsgésébe csapnak át, és a főhős igazi értékvesztése csak ez után kezdődik. Az elsőfilmes Bustamante – aki 14 éves koráig közvetlen kapcsolatban élt a filmben ábrázolt közeggel, majd európai iskolákat elvégezve állt filmkészítőnek – az elszigetelt, spanyolul sem beszélő indián kultúrát és az országot irányító mesztic kisebbséget is kritizálja, figuráit archetípusokból személyiségekké igyekszik átformálni, és olyan ellenpontozó szerkezetet épít, amiben a finom irónia és a tragikus hangvétel egyaránt helyet kap.

NN (2014, perui, Héctor Gálvez)

A veszteség, a pusztítás és az emberi élet értékének visszatérő témáit kiemelkedő stílusérzékkel és kifinomult ízléssel vizsgálja a már címében is árulkodó NN („No name”). A 80-as évek perui gerillaharcaiból visszamaradt tömegsírokat feltáró kutatócsoport története úgy járja körül a traumafeldolgozás és az emlékezés ambivalenciáit, hogy hőseit és nézőit is az igazságba vetett hit és az érzelmi megerősítéstől kapott biztonság kettős befolyású lelkiállapotába sodorja.

A borongós hangulatú, komótosan csordogáló vizsgálódás legfőbb tétje egy azonosítatlan áldozat hozzátartozóinak felkeresése, gyászuk enyhítése. A nyomok azonban ellentmondásosak, a maradványok, ruhadarabok és egy kósza fénykép lehetetlenné teszi a történtek megbízható rekonstrukcióját. Héctor Gálvez úgy hinti meg átgondolt munkáját műfaji szilánkokkal, hogy a nyomok a cselekményvilágban és a filmen kívül is csak átmeneti jelleggel tudnak irányt mutatni, és használhatóságuk sosem megnyugtatóan bizonyított.

cinelatino04

A színészvezetés, a kimért, fakó színekkel dolgozó képi világ és a hibátlan atmoszférateremtés révén előbb-utóbb olyan pontokra érkezünk, ahol egyéb mankó híján kénytelenek vagyunk – a film alkalom szülte nyomozóival karöltve – a szimpátia és az együttérzés szubjektív-megbízhatatlan szempontjaira hagyatkozni. Ahol az érintetlennek tetsző, felemelő andoki tájak jelöletlen sírokat rejtenek, ott a maradványokért jelentkező, párját évtizedek óta hazaváró özvegyasszony áldozatnak és dörzsölt manipulátornak is tűnhet. Az NN hűvös logikájának és pontos érzelmi diagnózisainak köszönhetően válik a múlt megfoghatatlan tragédiáit összetett személyes drámává rendező emlékezetfilmmé.

YouTube előnézeti kép

Los hongos (2014, kolumbiai, Oscar Ruiz Navia)

A kolumbiai Cali fiatal underground művészi közegében játszódó közérzetfilm leginkább érzéki hatásával és komplexitásával hívja fel magára a figyelmet. Könnyedén, magától értetődően koherens élménybe sűrűsödnek a szétszakadt család Skype-beszélgetései, a fiatal utcai festők kollektív munkáinak előkészítése és a helyi korrupciót bemutató szekvenciák.

A trópusi város önmagában is tömény vizualitását Oscar Ruiz Navia a deszkás, a graffitis és a punkzenész szubkultúrával összeolvasztva készít lehengerlő kollázst, amiben a rikító színhasználat (lásd a fiatal főhősök szemében kincsként feltűnő festékeket), a változatos forrású képanyag (az arab tavasz politikai szolidaritást ébresztő online videói) és a katonáktól transznemű prostituáltakon át hittérítőkig sorakozó figurákat felvonultató szereposztás keveredik a természet értékeivel (lásd a dzsungel-hatást keltő, átrendezett belső tereket).

cinelatino05

A rendező a folyamatos rendőri elnyomást, a színtér legfontosabb street art műveinek elkészülését és az underground koncertjeit is megmutatja, hogy ebből a sokrétű befolyásból saját, illetve szereplői életének eseményein és figuráin (például a személyes fotóalbumon vagy a színészként feltűnő családtagokon) keresztül meséljen az alulról építkező kultúráról, a szeretetteljes emberi kapcsolatokról és a boldogulás lehetőségeiről. Ahogy a szó szerint „Gombák”-nak fordítható cím is – az alkotó elmondása szerint – arra a helyzetre utal, hogy a szereplők az ellenséges és kedvezőtlen környezet ellenére is fenn tudnak maradni és alkotni akarnak, a Los hongos is egy feltörekvő, nem szokványos esztétikával ismerteti meg nézőjét.

YouTube előnézeti kép

El tiempo nublado (2014, paraguayi-svájci, Arami Ullón)

Ullón figyelemre méltó kísérlete merészen tenyerel bele a dokumentumfilm-készítési gyakorlatok hagyományos ellentmondásaiba, különböző iskolák és esztétikák ütközőzónájába pozícionálva magát. A Svájcban élő paraguayi rendezőnő egyben filmjének főszereplője is, stábjával pedig azt a folyamatot rögzíti, ahogy gyermekkora helyszíneire visszatérve szembenéz a felhalmozott családi konfliktusokkal, és közös megegyezéssel egy otthonban helyezi el idős és beteg anyját.

A hamiskás áldrámákra számító szkeptikusokat azonnal elhallgattató munka jó érzékkel tükrözi egymásra a szereplők érzelmi történetét a film megformálásának módjával. Ahogy az öregség, a teher és az egyedüllét kérdésköre megrendítően tárgyilagos helyzeteket hoz elő anya és lánya kapcsolatában, úgy a kamera is zavarba ejtően tökéletes kompozíciókba rendezve, kiegyensúlyozott vizualitással tárja fel az eseményeket. A sokéves feszültségeket kiadó szereplőknek már-már kívülről kell magukra tekinteniük, a rendezőnő pedig a cinéma vérité-féle részvétel és a direct cinema által preferált távolságtartó megfigyelés („mint légy a falon”) között egyensúlyoz.

cinelatino06

A magyarázatra szoruló munka a vetítést követő beszélgetéssel együtt nyerte el teljességét, hiszen a nyilvánvaló ellentmondásokra (mint egy hibátlanul komponált fix beállítás, ami Ullón dühkitörését mutatja, vagy hogy a dokumentumfilm alanyai egyáltalán nincsenek tudatában a kamera jelenlétének) maga a film nem ad magyarázatot. A már-már játékfilmként is nézhető darab szigorú szabályok mentén, alapos vágói munkával készült. Ullón svájci stábja (egy operatőr és egy hangmérnök) nem beszélnek spanyolul, tehát valóban kívül maradtak a történéseken. Megállapodásuk szerint a rendezőnő a forgatás végéig nem nézhette meg a felvételeket, és nem állíthatta le a munkát. A hosszú utómunka során pedig kivágták a kamera jelenlétét leleplező pillanatokat.

A szubjektivitás és az objektivitás, az érzelmi érintettség és a hideg dokumentálás szintézise jött létre, a rendkívül kockázatos vállalkozásnak induló „Felhős idő” pedig sikeresen illeszt új árnyalatot a dokumentumfilm palettájára, a mexikói Yulene Olaziola munkássága közelébe.

YouTube előnézeti kép

La hora de la siesta (2014, mexikói, Carolina Platt)

A nézőpont megváltoztatásának rizikós kísérletét vállalta Carolina Platt is, akit egy 2009-es tragédia indított el a „Délutáni alvás” elkészítésének útján. Egy gondatlanság miatt bekövetkezett tűzesetben 49 gyerek égett bent egy óvodában, a hatóságok pedig máig nem állították elő a felelősöket.

Platt ugyan kellően informatív a tragédia körülményeit illetően, ahogy az ügy körül gyűrűző, igazságtételt követelő mozgalmat is figyelemmel követi, munkájának mélyén a borzalmak számba vételét mégis felülírja a gyászoló családok szeretetének vizsgálata és a felejtés nélküli továbblépés gondolata.

cinelatino07

A rendezőnő saját anyaságából kiindulva járja körül két érintett család helyzetét, akik elvesztett gyerekeikről mesélnek, és megindítóan támogatják egymást az emlékezésben. A film során így ahelyett, hogy a gyász artikulálódna újra és újra, a nézők – és a narrátor-filmkészítő – megismernek két embert és az őket övező szeretetet. Bár olykor messze kanyarodunk a kiinduló eseményektől, és akár évekkel később, teljesen új helyzetben, immár egy másik családban is találkozhatunk a szereplőkkel, az érzékletesen és alaposan megfogalmazott érzelmek valóban személyes élménnyé formálják a veszteséget.

Ahogy a négy és fél évet felölelő forgatás után a rendezőnő kislányának is hiányozni kezdtek az emlékek alapján megismert gyerekek, úgy a néző is magáénak érezheti a film által létrehozott jó ízlésű diskurzust, melyben együtt van jelen a tovább éltető szeretet és a mardosó gyász, a hatásvadászat pedig az önzetlen empátiának adja át a helyét.

YouTube előnézeti kép

El botón de nácar (2015, chilei, Patricio Guzmán)

A fesztivál záróünnepségének díszvendége a latin-amerikai dokumentumfilm legendája, a chilei Patricio Guzmán volt, aki a 60-as évek végétől kezdve készíti az emberi jogokkal (kiemelten az elnyomásban élő indián lakosság lehetőségeivel) és politikai konfliktusokkal (Allende köztársaságával és az azt megdöntő Pinochet-diktatúrával) foglalkozó dokumentumfilmjeit. A 74 éves mester legújabb műve – amivel a berlini fesztivált is megjárta – állandó témáinak egyszerre ad univerzális kontextust és személyes hangot.

A világűr és az Andok-hegylánc képeivel nyitó grandiózus esszéfilm a víz motívumán keresztül vezeti le az élet, a szabadság és a természet eszményeit, kozmikus összefüggésbe helyezve személyes élményeket, történelmi tényeket és anekdotákat. A címben is szereplő „Gyöngygomb” a brit expedícióval egy gombért cserébe hajóra szálló, majd Londonban „civilizálódó” őslakos, Jim Button történetét köti össze a Pinochet-diktatúra alatt az óceánba vetett áldozat maradványaival, melyek között egy hasonló gombot találtak meg a búvárok.

cinelatino08

Így a víz, az emberellenes cselekedetek, a gyarmatosítás és a Pinochet-éra vérengzései kerülnek egymás mellé Guzmán már-már herzogi jellegű, állandóan duruzsoló narrációjával, látványos természeti képekkel és magasztos zenei aláfestéssel kísérve („Vajon Patagónia indiánjai menedékre találhattak volna egy másik vízzel teli bolygón?”). A különböző perspektívák váltakozása, a csillagászati távlatok és a nagyon is konkrét tanúságtételek egymásra vetítése elegáns líraiságban állnak össze monumentális humanista érveléssé, ami az emberiség egyetemes felelősségét és a népek egymásra utaltságát hangsúlyozza.

YouTube előnézeti kép

Címke: ,

Képernyőfotó 2017-12-05 - 14.54.38

AJÁNLÓ

thelovewitch00

KRITIKA

morelia04

KINO LATINO

syros20

FESZTIVÁL

Képernyőfotó 2016-05-17 - 21.59.54

FESZTIVÁL

45 7 Broadway_01L

AJÁNLÓ

cinelatino2802

KINO LATINO

smallpeoplehats

ANIMATÉKA

cinelatino08

KINO LATINO

gasparnoelovelead

HÍREK

ex4

KRITIKA

mommylead

KRITIKA

bergman1-1024x571

A NAP KÉPE

En Chance Til

KRITIKA

skinless

Jegyzet

he-took-his-skin-off-for-me

Rövidfilm

Fat-and-Skinny-prizma

ANIMATÉKA

youtube

AJÁNLÓ

billmurray3

magazin

01_leadpr

TRAILERPARK