FESZTIVÁL

Az ektoplazmát hányó kísértetet is csak Cannes-ban veszik be

Kránicz Bence

2016/05/17

 

Kristen Stewarton unatkoztam, de szerencsére láttam egy király Viggo Mortensen-filmet. A Prizma tudósítójának legfrissebb élményei Cannes-ban.

A Personal Shoppert vetítő terem előtt

kígyózó sorok fogadtak hétfő este. Türelmesen nézelődtem, amíg el nem kezdődött a film, amire persze nem jutottam be, majd engedelmesen elkotródtam onnan, és kedd délelőtt pótoltam a mulasztást. Nyilván csak Olivier Assayas neve miatt jutott be  ez a film a versenyprogramba. A Personal Shopper félig egy sodródó, unatkozó lány gyásztörténete, félig kísértethorror, a kettőt pedig Assayasnak nem igazán sikerült egységbe forrasztania, bár nem is vagyok benne biztos, hogy nagyon törekedett ilyesmire.

A főhős egy modell ügyintézője, az a munkája, hogy ruhákat vásároljon vagy frissítse a főnöknője laptopját. Közben azzal múlatja az időt, hogy nemrég meghalt ikertestvérétől vár üzeneteket a túlvilágról, a történet második felében pedig sms-ezni kezd egy titokzatos idegennel. Hosszan sms-eznek, és van nagyjából 15 percnyi játékidő, amikor az okostelefonok képernyőjét kell néznünk, miközben Kristen Stewart kétségbeesett kérdéseket pötyög be. Vagányabb lett volna, ha az sms-eket kiírják a vászonra, mint a chatelést az Álom.netben, de Assayasnak ez sajnos nem fért bele.

YouTube előnézeti kép

Az viszont igen, hogy magyarázat nélkül bedobjon egy ektoplazmát hányó kísértetet a filmbe. Zavart, hogy a horrorlogika nincs végiggondolva, a főhős teljesen érdektelen, még Kristen Stewart kisugárzása is hidegen hagyott (egyébként szerintem úgy néz ki a filmben, mint a fiatal Leonardo DiCaprio).

A Personal Shopper gyenge film, összességében mégsem tudtam haragudni rá – nem úgy, mint Assayas kettővel ezelőtti rendezésére, az irritáló és nagyképű fiatalokról szóló Május utánra –, mert van benne néhány hatásos, borzongató jelenet is a sok röhejes sms közben.

Szerencsére rögtön a Personal Shopper és az ebédre elfogyasztott

csirkés szendvicsem után jött a Captain Fantastic.

Matt Ross rendezte, aki színészként csomó mindenben játszott kisebb szerepet (például az Amerikai pszichóban meg az Aviátorban), aztán átnyergelt a tévére. Négy éve állt elő első rendezésével, a 28 Hotel Rooms-szal, a másodikkal pedig be is került az Un Certain Regard szekcióba.

Ez a Captain Fantastic, amelyben Viggo Mortensen akkora hippi, hogy az erdőben neveli kazalnyi gyerekét, vadászni meg hegyet mászni tanítja őket, ám közben a marxista filozófusok tanait sem hanyagolják el. Mortensen annyira karizmatikus, a gyerekei pedig olyan cukik, hogy a családot azonnal megszeretjük, pedig eleinte érezni, hogy a sztori bármikor átmehet valami súlyosabb szektafilmbe.

Ross viszont nem ebbe az irányba indul, inkább megtartja a sok örömöt és nagy bánatokat hozó dramedy-receptet: a csapatnak el kell jutnia az anyuka temetésére, ami nem egyszerű akkor, ha a gyerekek még sosem költöttek pénzt, csak elejtett vadakat és más saját termelésű ételeket ettek, cserében fejből tudják Noam Chomsky könyveit.

YouTube előnézeti kép

Ezen A család kicsi kincsére és a Rocksulira egyszerre emlékeztető filmen nevettem a legtöbbet eddig Cannes-ban. Azért szerettem annyira, mert süt belőle, hogy az író-rendező imádja a karaktereit és a színészeit, ügyelt rá, hogy mindenki megkapja a maga nagyjelenetét. Talán ez a szeretet az oka annak is, hogy Ross túl későn engedi csak el a hősöket, szerintem negyed órával korábban is vége lehetett volna a filmnek – de persze a gyerekek által a zárlatban előadott, csodálatos Sweet Child O’Mine-feldolgozást mindenképp meg kellett volna tartani akkor is.

Címke: , ,

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

KRITIKA

KRITIKA

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

FESZTIVÁL

ANIMATÉKA, FESZTIVÁL

LISTA

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

EXKLUZÍV

KRITIKA

KRITIKA