Képernyőfotó 2018-02-22 - 11.03.58

KRITIKA

A kerekesszékesek szexualitásáról szóló rész megőrzi a film méltóságát

Árva Márton

2018/02/22

Gus Van Sant filmje túl pimasz ahhoz, hogy giccses legyen. 

Gus Van Sant pályáján a kísérletezőbb és a hagyományosabb vonalvezetésű munkák viszonylag könnyen körülhatárolható szakaszai váltják egymást, de a peremre szorult hősök iránti érdeklődés töretlen (lásd Lichter Péter kétrészes portréját itt és itt). A 65 éves rendező legújabb filmje, a Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot az életmű második – a Milk óta tartó – fősodorhoz közelítő ciklusához tartozik, és a melegjogi aktivistáról készült filmhez hasonlóan ez is egy nagy érzelmi amplitúdójú biopic.

A két film közötti párhuzamok folytathatók, hiszen a főhős mindkét esetben nyilvános szerepléseken, jól bevált mondatokat ismételgetve, különálló részletekre osztva meséli el saját élettörténetét. Ezúttal a kerekesszékbe került alkoholista, John Callahan (a látványosan szétcsúszott karakterek bőrében már otthonos Joaquin Phoenix) mazsolázik töredezett emlékképek között. Előbb a sorsfordító balesethez vezető eseményeket illeszti össze, majd bemutatja a lelki felépülés és a karikaturista hivatás felé forduló, kacskaringós utat is. Az ital iránti, betegségig fajuló szenvedélyben élt hétköznapok, a lebénulás sokkját bemutató kórházi időszak, a svéd utaskísérővel (Rooney Mara furán imitált akcentussal) kialakuló, idilli könnyedségű párkapcsolat, majd az elfogadás és a megbocsátás keserves körei is szét vannak szórva a filmben, ráadásul magát a visszaemlékezést is egyszerre több pontról indítja el a rendező. John egy csapat gördeszkás gyereknek meséli el a kalandjait, színpadok reflektorfényében kezdi meg beszámolóját és egy anonim alkoholistacsoport ülésein is megnyílik. Az idősíkok így – főleg a film első felében – alaposan összekeverednek, a sztori mégis könnyen követhető, még csak nem is különösebben összetett. A leglényegesebb események időrendjét nem bolygatják az alkotók, és a szereplőket jellemző epizódok elrendezésénél is ügyelnek a tragikus, humoros és könnyfakasztó részletek arányára. A filmgyártásban is egyre jelentősebb Amazon profi és közönségbarát midcult filmet gyártott: a Don’t Worry… nagy odafigyeléssel méri ki a különböző hangvételű jelenetek dózisait, hogy a főhős karikatúráira is jellemző, keserédes és gúnyosan humoros összhatást elérje.

Van Sant a sokrétű cselekmény sorvezetőjének és a széles skálán mozgó érzelmek gyűjtőhelyének is a terápia szálát választja. A szintén alkoholproblémák elől menekülő Donnie (Jonah Hill lendületesen hozza a finoman ripacs gurut) vezetésével válogatott társaság gyűlik össze egy fényűző villában, hogy a csapat védőhálóján belül vallják meg életük tragédiáit. „Nem számít milyen rossz volt otthon a helyzeted, nekik még rosszabb volt az életük” – szól a Paranoid Parkból vett mottó, amit Lichter a teljes Van Sant-életműre vonatkoztat a fent idézett írásban, és amely az új film terápiás csoportját is pontosan leírja. A fekete meleg aktivista, a rákbeteg nő, a nevelőcsaládban felnőtt kerekesszékes alkoholista és társaik rendszeresen beszámolnak egymásnak helyzetükről és érzéseikről, a tragédiák hol elviccelt, hol mélyen átélt felismerése, tudatosítása és kezelése így lesz az ügyes hangnemkeverés alapja. De a terápia átgondolt módon fogja össze az életrajzi elbeszélést is, hiszen a John múltjából előkerülő jeleneteket egy nagyívű önismereti foglalkozássorozat részeivé teszi.

Így a sok szempontból kiszámított szakértelemmel levezényelt rutinmunka benyomását keltő Don’t Worry…-ben is megcsillannak a szerzői érdeklődés nyomai, és hiába az óramű pontosságú forgatókönyv, igazán a Van Santra jellemző rendezői törődés tölti meg a filmet érzéssel. A szereplők ugyanis éppen azzal foglalkoznak, hogy komoly nehézségeik ellenére minél teljesebb életet merjenek élni. Megtanulnak szeretetteljesek, esetlenek, riadtak, bizonytalanok, magányosak és nevetségesek lenni, a filmkészítő pedig komoly érzelmi érettséget tanúsít, és egyszerre láttatja mindezt egy életen át tartó harcnak és felszabadító újrakezdések sorának. Az egyre több bátorságot igénylő lelki feladatok olykor egészen komótos tempóban zajlanak, és némelyik fordulat egy olcsó önsegítő könyvből vett ötletnek is tűnhet (főleg az a bizarr képsor, melyben John az anyjával néz szembe), az olyan érzékeny, mégis szellemes tabutörések, mint a kerekesszékesek szexualitásáról szóló rész, megőrzik a film méltóságát.

John Callahan címadó rajza

Végül a Don’t Worry… életigenlő meséjének John Callahan – néhol animációs betétként is megmozduló – grafikái adják meg azt a pimaszságot, amivel kikerüli a giccset. A józanabb napjain sem túl barátságos főszereplő rajzolói révbe érése úgy mesél a kreativitás megváltó erejéről, hogy közben a címadó karikatúrához hasonló, fanyar humorú művekkel tűzdeli meg a kötelező lélekemelő futamokat.

Gus Van Sant legújabb filmje tehát nem vállal túl nagy kockázatot, és formanyelvi kísérletek, illetve markáns alkotói kérdésfeltevések nélkül viszi filmre az amúgy is vászonra kívánkozó élettörténetet. De ez nem von le semmit a terápiás értékéből.

Címke:

Lazzaro Felice (forrás: Cannes Film Festival)

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

Lars von Trier (forrás: University of Copenhagen)

FESZTIVÁL

201819686_2_IMG_FIX_700x700

KRITIKA

Képernyőfotó 2017-12-05 - 14.54.38

AJÁNLÓ

morelia04

KINO LATINO

syros20

FESZTIVÁL

Képernyőfotó 2016-05-17 - 21.59.54

FESZTIVÁL

45 7 Broadway_01L

AJÁNLÓ

cinelatino2802

KINO LATINO

smallpeoplehats

ANIMATÉKA

cinelatino08

KINO LATINO

ex4

KRITIKA

cinelatino00

FESZTIVÁL, KINO LATINO

Fat-and-Skinny-prizma

ANIMATÉKA

youtube

AJÁNLÓ

billmurray3

magazin

sarajevo_ff

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

pasolini1

TRAILERPARK

w460-2

HÍREK

201404062

KRITIKA, Titanic