Surviving

FESZTIVÁL

Változtatni a világon 2.

Bátori Anna

2012/10/08

Take One Action Film Festival (Edinburgh, Glasgow, 2012 szeptember 21. – október 6.)

Whistleblower (Larysa Kondracki, 2010)
Nekünk, kelet-európaiaknak van némi fogalmunk arról, hogy mi történik akkor, amikor egy erősebb hatalom úgy dönt, békét hoz országunkba. A mi esetünkben ez közel ötven évnyi szovjet megszállást eredményezett, de talán még így is jobban jártunk, mint déli szomszédaink, akik a rendszerváltás után sem leltek nyugalomra. Kondracki története ott indul, ahol a legtöbb játékfilm lehúzza a rolót: a boszniai háború véget ért, mindenki siratja a sajátjait, és remélhetőleg örvendezik annak, hogy nincs több robbantás, sem véres golyózápor. Vagy mégsem. A nyugalom és az egyetértés hírnökeiként Boszniába telepedő ENSZ-küldöttek elvileg arra hivatottak, hogy egy elesett nemzet számára biztosítsák az újrakezdés lehetőségét, ami nem teljesen így történik. A történet számunkra már ismert: adott egy békefenntartó erő, amely egyenlő jogok osztása helyett tovább terrorizálja a nemzetet. És hogy mivel? A balkáni háborút követően emberek milliói várták haza oldalbordájukat, mindhiába. Férjek és apák hiányában kiszolgáltatottá vált a fizikailag gyenge réteg, amely képtelen volt arra, hogy megvédje magát: gyermekek és nők váltak az emberkereskedelem és prostitúció áldozataivá.
Minden egyes filmfesztiválon van egy-két olyan film, amely után a nézőközönség képtelen megtalálni a kijárat táblát, nem beszélve azokról a szavakról, amik vetítés közben a torkukon akadtak. A Take One Action sokk-filmje egyértelműen a Whistleblower lett: az ENSZ-küldöttek által megerőszakolt és megkínzott nők képei nem csupán a gyengébbik nemnél verték ki a biztosítékot, hanem a férfi nézőkre is olyan erőteljes hatást tettek, hogy többen el is hagyták a vetítőtermet. A stáblista lepergése után aztán számomra is világossá vált a vetítés kezdete előtt az agyamban tornyosuló dilemma megfejtése, hogy mit is keresett a Whistleblower, mint nagyjátékfilm egy dokumentumfilm-fesztiválon. Kondracki munkája egyrészt megtörtént eseményen alapszik, és száz százalékos dokumentum-értékkel bír, de ennél is fontosabb az, hogy másfél órában képes összefoglalni a glasgowi-edinburghi két hét számomra legevidensebb üzenetét: ez a világ – úgy, ahogy van – nem csak hogy rossz irányba menetel, és önmagát pusztítja el, de olyannyira gonosz is, hogy csipkerózsa-lelkünknek más univerzumba kell átköltöztetnie magát.
A Whistleblower Kathryn Bolkovac amerikai rendőr boszniai küldetését dolgozza fel: a Balkánra érkező családanya feladata elvileg az, hogy – mint a DynCorp elnevezésű amerikai cég által alkalmazott ENSZ-békefenntartó – segítse a bosnyák nemzet felzárkózását. A bántalmazott nőkkel szemben tanúsított együttérzése végül odáig vezette, hogy a gyengébbik nem jogaiért harcoló amerikai rendőr a bosnyák Nemek Közti Konfliktus Iroda vezetője lett. Karrierjének felfelé ívelésével egy időben azonban kénytelen volt ráébredni arra, hogy a nők elleni terrornak nem sok köze van a helyi lakosokhoz. Sőt. Az ENSZ több ezer békefenntartója intézte az ukrán, bosnyák és horvát lányok eladását, illetve a fogságból elszökött nők előkerítését és megkínzását is. A több, mint negyven országból érkező katona és rendőr nem csupán megerőszakolta, és éheztette a fiatal lányokat, hanem meg is ölte őket, ha az alanyok alapvető jogaikkal próbáltak élni.
Bolkovac szépen lassan döbben rá arra, hogy mibe is keveredett boszniai küldetése során. A történetben ugyanis nem csupán amerikai társai, hanem az ENSZ vezetői is érintettek, így hát bármennyire is próbálja meg napvilágra hozni a békefenntartók által elkövetett erőszakot, mindenhol falakba ütközik. A Whistleblower azt a szélmalom-harcot dolgozza fel, hogy mi történik abban az esetben, ha porszemként lázadni akarunk a vezető rendszer ellen: mindez nem csupán Bolkovac-ra igaz, hanem azon fogva tartott lányokra is, akik megpróbálnak kiszabadulni kalitkáikból, sajnos sikertelenül. Hogy a prostitúció és az emberkereskedelem ellen harcoló amerikai rendőr munkája meghozza-e a gyümölcsét, az mai napig vitatott: hiába sikerült Bolkovac-nak nyilvánosságra hoznia az ENSZ által lezárt aktákat, a világ tétlenül figyel. Misem jobb példa erre, hogy a DynCorp továbbra is szerződésben áll az amerikai kormánnyal, és sorban küldi katonáit Irakba, illetve Afganisztánba. Ennél is vérlázítóbb a tény, hogy Jacques Paul Klein, a boszniai ENSZ-misszió vezetője újabb munkát kapott – ezúttal Libériában – ahol folytathatta a lányok eladását és futtatását, nem beszélve arról a több ezer katonáról, akik büntetés nélkül megúszták a botrányt, és akik ma is közöttünk élnek.
A Whistleblower narrációján sokszor érezhető az elsőfilmesek izzadságszaga, azaz a mű idő-, és térbeli folyamatosságának zaklatottsága és ez sajnos sokszor belezavar az amúgy tökéletesen magába szippantó sztoriba. Az emberkereskedelem és a prostitúció ügyének felgöngyölítésével párhuzamosan ugyanis Kondracki megpróbálta felfesteni Bolkovic karakterét, amelyre sok helyütt rá is megy a szüzsé. Rachel Weisz lehengerlő alakítása ugyanis már eleve ad egy nagyon erős személyiségképet az amerikai rendőrről, és így pár jelenet nem csak, hogy teljesen felesleges, hanem meg is zavarja a film kontinuitását. Ilyenek azok a szekvenciák, amelyekben a nő holland szerelmét (?) láthatjuk, vagy éppen azok a próbálkozások, amelyek Bolkovic-ot, mint anyát ábrázolják. Ezek a párhuzamos jelenetek lényegtelenek a történet szempontjából, és buckákat képeznek a narráció folyamában, hasonlóan a bosnyák szereplőkhöz, akik valamiért mind folyékonyan és nyelvtani hibák nélkül ontják magukból az angol nyelvet. Bakik ide, vagy oda, a Whisteblower mindenki számára kötelező alkotás, és bár mint film, nem egy tökéletes darab, a mondanivaló miatt mindenképpen érdemes megtekinteni. Rózsaszín kis lelkünket pedig majd építse vissza egy szebb világ.

YouTube előnézeti kép

Surviving Progress (Mathieu Roy, Harold Crooks, 2011)
A BBC dokumentumfilmje bebizonyította, hogy majom és ember között nem sok különbség van a szőrzet sűrűségén kívül. Tudományos szakemberek, fizikusok és antropológusok tárják fel kutatási eredményeiket, amelyekből kiderül, hogy fajunk hogyan öli meg saját magát, és hogy az általunk teremtett tudományos világ miként válik önálló kis parazitává, amely felzabálja gazdáját, az emberiséget.
„Mit nevezünk fejlődésnek?” – hangzik el a filmben az első hallásra roppant egyszerűen megválaszolható kérdés, amely a világ vezető szakembereiből és tudósaiból – kivétel nélkül – ugyanazt a reakciót váltja ki: hallgatást és pislogást. Vajon mi is a fejlődés, és hogyan lehet bebizonyítani, hogy az emberiség előre halad, s nem hátrafelé? Változott-e bármit is a világ és a benne élő organizmus-rendszer ötezer év alatt? Mit nevezünk civilizációnak és technikai bravúrnak? És végül a legfontosabb kérdés: ha az emberiség agyban elég fejlett, akkor miért pusztítja saját hazáját, a Földet?
Nehéz és velős kérdéseket sorakoztatnak fel a film rendezői, Mathieu Roy, Harold Crooks, amelyekre igencsak megdöbbentő és sokkoló válaszokat adnak a filmben meginterjúvolt tudósok: az antropológus Jane Goodall, a zoológus-genetikus David Suzuki, a híres feminista és aktivista Margaret Atwood, és a neves közgazdász Simon Johnson egybehangzóan állítják, hogy az ipari forradalom óta fajunk csak ismételgeti az akkori találmányok reprodukcióját, ezért a világban semmiféle fejlődésnek nem lehetünk tanúi. „Az emberiség hardvere ötszázezer éve ugyanaz, csupán a szoftver változik napról-napra”- fekteti le a Surviving Progess alapgondolatát Ronald Wright, a film legtöbbet megszólaltatott kutatója. Roy és Crooks a kanadai író gondolataira fűzik fel filmjüket, mely szerint fajunk a kőkorszak óta mit sem változott, azaz ugyanúgy gondolkodunk, ugyanazok a céljaink, és ugyanazok az ösztöneink is, mint az ősembereknek.
A film erre a tézisre reflektál, és bizonyítva annak igazságát, civilizációnk alappillérjének minden négyzetcentiméterét megvizsgálva kalauzol el Kína, Brazília, vagy éppen Kongó tájaira, miközben olyan kérdésekre keresi a választ, minthogy hasonlítható-e a tőzsde a mamutvadászathoz, jogos-e, hogy a gazdag országok felvásárolják a szegényebb nemzetek természeti erőforrásait, illetve tekinthetjük-e magunkat isteneknek, amiért megváltoztattuk a bolygó klímáját?
A Surviving Progress az emberiség termeszvárának vizsgálata során arra a sokkoló végkövetkeztetésre jut, hogy az őskorban beépített hardverünket nem igazán frissítette semmi sem az évek során, és erődítményünk alapköve könnyen homokká válhat. Agyunk ugyanis nincsen felkészülve sem a hipermodern technikai vívmányok őrjítő áradatára, és Földünk sem áll készen arra, hogy kiszolgálja túlszaporodó fajunk minden igényét, nem beszélve arról, hogy egyre kevesebb olyan természeti erőforrás lesz, amelyet nem apasztottunk még ki.
A világ tehát bajban, az emberiség genetikája pedig vadászatra lett kódolva. Mit is ejtünk hát el egy olyan korban, amelyben nem élnek már mamutok? A mezőkön vágtázó grandiózus állatok helyét felváltotta fajunk találmánya, a pénz, ezért napi vágtánkban hús helyett a forintot, fontot, vagy éppen a dollárt pásztázzuk. A filmben megszólaltatott tudósok szerint képtelenek vagyunk arra, hogy saját magunk fogyasztási szokásaikat korlátok közé szorítsuk, és korrupt-bűnös lelkünk a teljes pusztulásba visz bennünket. Hogy így lesz-e, vagy sem, az nem igazán képezheti vita tárgyát; Roy és Crooks ugyanis olyan bizonyítékokat mutatnak be, amelyek egyértelművé teszik, hogy nemsokára megszólal az apokalipszis kürtje. Ezt pedig nem csak antropológusok és aktivisták állítják, hanem fizikusok, közgazdászok, kémikusok is, nem beszélve felvilágosult embertársainkról, akik nap, mint nap szembesülnek azzal, hogy ebben a termeszvárban valami nagyon nincs rendjén.

YouTube előnézeti kép

„Film us, foreigner!”. ½ Revolution (Omar Shargawi, Karim El Hakim, 2012)
A Take One Action főszervezője, Simon Bateson szerint legjobbnak tartott alkotás személyes történetként meséli el az egyiptomi forradalmat. A kézikamerás felvételekből összeollózott film egy száz százalékos dokumentum, amely hűen ábrázolja azt a haragot, amellyel az egyiptomi nép a volt elnök, Mubarak ellen fordult. A ½ Revolution keserű történet hitről, félelemről, agresszióról, szeretetről és egy csoportról, akik reményekkel telve indulnak neki a kairói utcáknak, hogy a forradalom egy másik arcát is megmutassák.
A dokumentumfilmekben szakavatott olvasóknak nem kell bemutatni a film rendezőit: Omar Shargawi Dániában nevelkedett alkotó már 2008-as filmjével, a „Go in Peace, Jamil”-lal és 2010-es „My father from Haifa”-val beírta magát a dokumentumfilmesek nagykönyvébe, és számtalan díjjal jutalmazott munkái előre sejtették, hogy alkotásainak fő összetevője, a személyes teherviselés ugyanúgy jelen lesz legújabb filmjében, a ½ Revolution-ben is. Az egyiptomi felkelésről szóló mű társrendezője Karim El Hakim szintén nagy nevet birtokol a szakmában: számtalan díjnyertes alkotással büszkélkedhet (Egypt, We Are Watching You, 2008; My Trip tp Al Qaeda, 2010), és munkáinak karakterközpontúsága emocionális lavinákat indít el a nézőtéren.
A két rendezőegyéniség összeállásával nem meglepő tehát, hogy egy olyan történet született, amelyben mind a privát szféra, azaz az események személyessége és a forradalom megélése, és az ennek köszönhető érzelmi háttér ugyanúgy jelen van. Shargawi és Hakim kamerákkal rohannak az utcákon, és megörökítik a dühöngő emberek százezreinek segélykiáltásait, majd hazatérnek a közös menedékbe, ahol El Hakim élettársa és közös kisfiuk, illetve még jó pár barátjuk várja a híreket és fejleményeket. Később mindenki az utcára vonul, és elkezdődik mindaz, amit már jól ismerünk a hírekből.
A film legerősebb tulajdonsága, hogy személyes történetként meséli el az egyiptomi forradalmat. A rendezőket dokumentálásuk közben többször megverik, bebörtönzik és megkínozzák, amiért a valóságot akarják megörökíteni. A vérrel teleírt tankok, az igazságtalanság ellen lázadó nép, és a hazájukért az életükkel fizető fiatalok százainak képe egyértelműen azt üzeni, hogy megérte szenvedni a szabadságért. Hakim és Shargawi azonban megmutatja a forradalom értelmetlenségét is: Egyiptom katonai rendszere ugyanis olyannyira stabil, hogy – Mubarak ide, vagy oda – az ország vezetése így is, úgy is egy sokkalta nagyobb hatalmi berendezkedés égisze alatt működik, amin a kairói emberek képtelenek változtatni. A film végkicsengése tehát ambivalens, és nem ígér túl sok jót a jövőre nézve.
A ½ Revolution ezért is csak félig forradalom: bár Mubarakot sikerült elüldözni, a karhatalom ugyanúgy a helyén maradt. Mit tehet ilyenkor egy, a hazáját szerető fiatal? Elhagyja-e országát, hogy szabadságban élhessen, vagy szemét lesütve marad, s reménykedik egy újabb arab tavaszban? A film e kérdések megválaszolása közben megdöbbentő portrét állít hitről, elszántságról és hazaszeretetről, és egy olyan világról, amelyben nem létezik félelem, csak élni akarás. Ezeken pedig egyetlen politikai berendezkedés sem képes változtatni.

YouTube előnézeti kép

Címke: , ,

safe_image

FESZTIVÁL

Chasing_Ice_1

FESZTIVÁL

imawoman

FESZTIVÁL

img_0151

FESZTIVÁL

sarajevo_ff

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

2014_porlasplumas

KINO LATINO

titolead

ANIMATÉKA

rio2096lead2

ANIMATÉKA

marker_jetee2

AJÁNLÓ

anilogue33lead

ANIMATÉKA

anilogue2_3lead

ANIMATÉKA

anilogue1_3lead

ANIMATÉKA

cabininthewoodswelivefilm09

FESZTIVÁL

AARGH

FESZTIVÁL

udine-lead

KELETI EXPEDÍCIÓ

eushorts02

FESZTIVÁL

skiz

FESZTIVÁL

hgw00

KRITIKA

peterandthefarm00

KRITIKA

creeping04

KRITIKA